Miért fáj a jó hír?

Az MSZP elnöke nem bízik a statisztikákban. Egyebek mellett nem bízik a Központi Statisztikai Hivatalnak a munkanélküliség csökkenését és a foglalkoztatás növekedését jelző adataiban sem, s tény, hogy ezzel nincs egyedül. A konyhaasztal vagy éppen a kocsmapult körül folyó disputákban szinte kötelező megkérdőjelezni, s gyakran a kormányzat által irányított tudatos megtévesztésnek, félrevezetésnek, matematikai trükköknek, átlátszó sikerpropagandának, magyarul hazugságnak minősíteni a hivatalos statisztikákat. E széles körben elterjedt és mélyen gyökeredző társadalmi attitűd nem csupán a szoba-hőmérsékletnyi IQ-val rendelkező konyhafilozófusok vagy az átalakulás eddigi veszteseinek körében érhető tetten, hanem – mondhatni sokkal inkább – a közvéleményt a mediokrácia hathatós támogatásával eredményesen befolyásolni képes politikai „elitben” is. Azok körében, akik a hatalomért folytatott harcban elemi érdeküknek tekintik a ténylegesen elért eredmények letagadását, a reménykeltő gazdasági és társadalmi folyamatok nyomán kibontakozó közhangulat-változás csírájában történő elfojtását, az elégedetlenség demagóg eszközökkel való szítását, a közvélemény hiszterizálását. A permanens agymosás legfrissebb megnyilvánulásait éppen a minap tapasztalhattuk meg a miniszterelnök országértékelő beszédét követő dömpingszerű értékelések során.„Az elmúlt két évben talán a várakozásokat is felülmúló mértékben csökkent a munkanélküliek száma, nőttek a munkalehetőségek, és egyre többen dolgoznak Magyarországon. Hovatovább ma már több tízezer betöltetlen álláshely van Magyarországon” – emlékeztetett Orbán Viktor. Az ATV másnapi kétfelvonásos Kereszttűz című műsorában a Demszky Gábor után szóhoz jutó Magyar Szocialista Párt elnöke kijelentette, hogy bármilyen adatokra alapozza is a miniszterelnök a „győzelmi” jelentését, abból természetesen egy szó sem igaz. A pártelnök ugyanis – hitvallása szerint – „csak a saját maga által hamisított statisztikákban bízik meg”. Márpedig Kovács László szerint az általa hamisított statisztikák azt mutatják, hogy nem a munkanélküliség, hanem csak az ellátásban részesülők száma csökkent. Nos, el lehet képzelni a foglalkoztatáspolitikában kevésbé járatos tévénézők százezreinek vívódását: vajon a miniszterelnök, avagy a pontenciális miniszterelnök-jelölt mond-e igazat?A dilemma feloldásához induljunk ki talán mégiscsak azokból a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) egységes módszertani előírásai alapján számított adatokból, amelyeket szerte a nagyvilágban, így a számunkra referenciapontot jelentő Európai Unióban is használnak a munkaerő-piaci helyzet elemzéséhez. Hangsúlyozni kell, hogy az így készült statisztikák hitelességét a közösség egyetlen mérvadó politikusa sem szokta megkérdőjelezni, akár hatalmon van, akár ellenzékben. A kormányzati ciklus felén túljutva, a miniszterelnök már idézett kétmondatos értékelését, illetve annak cáfolatát mintegy ellenőrizendő, indokolt egyfajta rövid számvetést végezni, és dióhéjban bemutatni, hogyan alakultak az előző két-három évben a munkaerőpiac legfontosabb folyamatai.Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a rendszerváltozást követően a munkaerőpiac alakulásában az 1998-as esztendő jelentette a fordulópontot. Az akkor hivatalba lépő kormány foglalkoztatáspolitikai programjában egyfajta paradigmaváltást hirdetett meg. Az új stratégia lényege, hogy a foglalkoztatáspolitika eszköz- és intézményrendszerét elsősorban nem a munkanélküliség mindenáron való csökkentésének, hanem a foglalkoztatás növelésének, távlati célként pedig a teljes foglalkoztatottság megteremtésének szolgálatába kell állítani. A kormány – a foglalkoztatás ügyét gazdaságpolitikája integráns részének tartva – a munkahelyteremtést egyfelől a gazdasági növekedés motorjának, másfelől a jólét növekedése első számú feltételének tekintette. A foglalkoztatási helyzet javítása az új kormányzati filozófiában tehát nem csupán gazdaságpolitikai kérdésként, hanem egyúttal kiemelt társadalompolitikai prioritásként jelent meg. A kormány első ízben vállalkozott arra, hogy programjában konkrét, számon kérhető formában, célként fogalmazza meg, hogy „öt év alatt kétszázezerrel növelje a munkához jutók számát”. Az eltelt két és fél év munkaerő-piaci folyamatai egyértelműen visszaigazolták az irányváltás helyességét; egyfelől érzékelhetően javult a foglalkoztatottság és a gazdasági aktivitás, másfelől csökkent a munkanélküliség és az inaktivitás.Közismert, hogy 1990 és a mélypontot jelentő 1997 között a foglalkoztatottság folyamatosan és drámai mértékben csökkent, amelynek eredményeként összességében több mint másfél millió munkahely szűnt meg. Az ezt követő három évben viszont a foglalkoztatottak száma 5,6 százalékkal nőtt, s így 2000-ben, éves átlagban már 3,849 millióan, azaz 200 ezer fővel többen dolgoztak az országban, mint 1997-ben. Ez ugyan nem világcsúcs, de az előzmények ismeretében igenis méltányolandó teljesítmény. Értékét az is jelzi, hogy a gazdasági fellendülés korszakát élő Európai Unióban ugyanennyi idő alatt a foglalkoztatás bővülése csak 3,4 százalékos volt, amit még a pesszimistább elemzések is inkább sikernek, mint kudarcnak értékelnek.A munkanélküliséget illetően a KSH adatai azt mutatják, hogy a munkanélküliségi ráta az 1997-es 8,7 százalékról 2000-re 6,4 százalékra csökkent, ami szintén kedvezőbb az unió kilenc százalék körüli átlagánál. Ami pedig az MSZP elnökének azon tézisét illeti, hogy tavaly valójában nem a munkanélküliség csökkent, hanem csak az ellátottak száma, nos ezt teljességgel megalapozatlan spekulációnak kell minősíteni. A jelenlegi adatok ugyanis nem teszik lehetővé annak megállapítását, hogy az ellátási rendszer szigorítása, a járadékfolyósítási idő lerövidítése hogyan hatott a munkanélküliség alakulására.A részletkérdésekre, legyenek mégoly fontosak is, természetesen egy ilyen cikkben nem lehet kitérni. Mindazonáltal talán ennyi is elegendő annak illusztrálására, hogy Magyarország az utóbbi években kétségtelenül figyelemre méltó foglalkoztatáspolitikai teljesítményt mutatott fel. Ezt a tényt pedig az elfogultsággal igazán nem vádolható Európai Bizottság vagy akár az OECD országértékelései és más alapdokumentumok is elismerik. Mindezek után ki-ki maga döntse el, hogy Orbán Viktor, avagy Kovács László statisztikája tükrözi-e jobban az igazságot. Az 1994-es választási kampányra készülve az MSZP politikai stratégiájának egyik reprezentáns megalkotója, Békesi László a következő antimachiavellista intelmeket intézte elvtársaihoz: „Az MSZP csak akkor számíthat sikerre, ha a morál pártja lesz, politikusai etikailag támadhatatlanok lesznek. (...) A szocialista párt nem engedheti meg magának, hogy hazudjon, mert utána kétszeresen verik el rajta a port.” A párt a jelek szerint nem fogadta meg a bölcs tanácsot. Igaz, a politikai erkölcs kiiktatása 1994-ben ugyan elősegítette a hatalom megszerzését, de a hosszabb távú eredményt az 1998-as választásokból ismerjük. Borítékolható, hogy a megtévesztés etikája a jövőben sem hoz tartós sikert.