Mocsaras táj

A történelem nem ismerete olyan veszélyeket rejt, mint a földrajz nem ismerete. A régi igazság a legfájóbban a bős–nagymarosi vízlépcső esetében érvényes. A betonmonstrumot „történelmileg mocsaras” tájra tervezték. És az olyan erőmű, amelynek közepén Trianonban meghúzott vonal fut keresztül, igen rozoga alapokon áll.Lévai András professzor, a honi energetika élő legendája 93 évesen írta nemrég megjelent könyvét, amelynek már a címe is fontos üzenet: A Duna Pozsony alatti magyar szakaszának tragédiája. A 116 oldalas mű, amelyet a Püski Könyvesház dobott piacra, hátborzongatóan mutatja be, hogy a természeti környezet brutális átalakításáról nem szaktestületek, hanem politikai percemberkék döntöttek évtizedeken át.Az MSZMP Központi Bizottsága még 1958 augusztusában szavazott „a Duna vízenergiájának közös hasznosításáról”. Minden későbbi határozat erre az őseredetire épült. „Bármilyen meglepő, a Csehszlovákián átvezetett oldalvízcsatornás megoldás már ekkor megfogalmazódott, amelyen a későbbiekben már nem is lehetett változtatni” – tárja fel a múltat a professzor.Ugyancsak az MSZMP PB döntött – 1975 augusztusában – arról, hogy „a hajózó útvonal áthelyezésével végérvényesen el kell tekinteni az országhatár módosításától. A bős–nagymarosi vízlépcső létesítésére vonatkozó államközi szerződés aláírása (1977. szeptember 16.) szintén politikai döntés volt. „A szerződés Magyarország számára különösen kedvezőtlen. Az Országgyűlés jóváhagyása nélkül súlyos jogi és tartalmi hiányosságokkal került aláírásra, és titkos besorolást kapott.”A Magyar Tudományos Akadémia az állampárttal szemben többnyire a társadalom oldalára állt. Még 1986-ban is megállapította egy MTA-bizottság, hogy kevés ismeret áll rendelkezésre az ökológiai hatás megbecsüléséhez, sőt 1988-ban is „reális alternatívának” jelentették ki az építés leállítását. Máig feltáratlan háttérmozgásokra lehet következtetni abból, hogy 1989. május 12-én Berend T. Iván, a kormány tanácsadó testületének elnöke bejelenti: a nagymarosi erőmű építését felfüggesztik. A különös ebben az, hogy maga a kormány a kérdésről csak egy nappal később „döntött”. Kik határoztak valójában, kiknek a hangját szólaltatta meg Berend? Kiknek a döntését szentesítette utólag a kormány?Döbbenetes, hogy amikor 1989. május 13-án Németh Miklós délben a „kormánydöntést” bejelentette, olyan akadémiai anyagra hivatkozott, amely ellentétes volt a döntéssel. S a továbbiakban az Akadémiát ki is rekesztették az ügyből. A 20,4 milliárd dolláros eladósodás mellett talán a második legsúlyosabb pártállami örökség Bős–Nagymaros. A „regionális környezeti katasztrófa bekövetkezett”. (Lévai András: A Duna Pozsony alatti magyar szakaszának tragédiája. Püski, Budapest. Ára: 560 forint)