Sörösbögre

Kavargatta a kaporlevesét Jezovics, a konyha szelíd sarkában üldögélt. Háttal a nagy ablaknak, a régi karosszékben. Kinn tél. Jellegzetes, elég nagy tél. A negyedik emeleti gangról átellenben hatalmas kupola látszott. Mint egy török szeráj és fürdő látképe. A hópelyhek kirajzolták a sziluettjét a borult égre.Szerette ezt a látványt. Saját házuknak hatemeletes cselédtornya, amelyben az alig járt, titokzatos cselédlépcső is rejtezett, úgy meredt, mint a Török Bálint-os Héttorony. Történelmi illúzió, de körablakai mögött futó kacagások hallatszottak, mintha élnének még azok a surranó leányok és asszonyok, akik olvatag hangjukkal visszavarázsolták Magyarországot erre a törökös tájra, télben, Budán.Tél, elég nagy tél.Jezovics feszengett, mintha a hátában volna Magyarország. Kavargatta a kaporlevest a bő, színes csészében, amelyre vicces feliratot rajzoltak, nagy, kalligrafikus betűkkel:„Two beer or not two beer” (Shakesbeer).Kavargatta a levest, amely az apró kaporfoszlányokat a nyáron eltett zöldspárga bő, tejszínes folyadékában ringatta. Pazar volt, isteni. Olyan pikáns, hogy csiklandozta az ínyét. Az olvatag zöldspárga elomlott a szájában valami megfejthetetlen téli szomorúsággal. Hirtelen nem is tudta, honnan van neki ez a shakespeare-i bögréje. Szolnokon vette, az biztosnak tetszett számára. De kivel? Mikor? A kaporíz elnyomta az emlékezetét. De ahogy a falra nézett, beugrott. Hiszen az időben minden el van rendezve. Összeállt a jelenetsor. Egyetlen fényképről.Ebben a kis, karosszékes konyhasarokban néhány színházi fotója függött, régebbi darabjaiból, mint a múlt törökös emlékeiből.„Megvan!” – ugrott elébe. A bögre, a shakespeare-i sörösbögre; a szolnoki különlegességi boltban vásárolta. S most itt volt hozzá a fénykép, első darabjából, az Estére meghalsz című drámából. A férfi főszereplő körül föl voltak ragasztva a nőszínészek. Ezek közül ugrott elébe Gombos Kati.Ő játszotta a darabban a feleségét. Itt egy ötágú gyertyatartót tart maga elé, és belenéz a lobogó fénybe; szép, méltóságteljes, egyszerű. Amilyen a drámában is volt. Az volt a szerepe, hogy várja és várja az urát, aki bújja az éjszakákat, bolyong, űzi az életet, és őt is űzi az élet. Majdnem azt mondtam, a nagy magyar élet. Mert volt ilyen. Akkoriban, ’56 után. Az éjszaka elbújtatta és fölgyújtotta a lángokat. Alig hittünk már valamiben. A forradalom letiporva, mindenki bujdokolt maga elől, a forradalom elől, az elveszített ország elől. Az asszonyok, mint valami Vesta-szüzek, állandó maró aggodalommal, de feltétlen kitartással várták haza nyúzott, kallódó férjüket. Vissza a forradalomból, az elsüllyedt országból.Ezt játszotta Gombos Katalin a színdarabban. Most már mindig itt szomorkodik a konyha szép szegletén társnői – Vass Éva, Domján Edit, Nagy Anna, Almási Éva – társaságában, és várja a férjét. Mindenes társát.Egy közös irodalmi esten volt Jezovics Szolnokon Gombos Katival, verseket mondtak a nyomott, téli Magyarországon. Így hullott a hó. Vele vásárolták tán azt a bögrét. Mégpedig Imrének; olyan jó, kézre álló, öblös sörivóbögrét. El is feledte az idők folyamán, hogyan került hozzá eme bögre. Jókat kortyintott, bőven nyelte belőle a vastag télies és a híg nyári, szikrázóan világos söröket. Meg olykor efféle leveseket, amelyeket furfangos ízzel készített a felesége.Számtalan találkozás és alkalom adódott volna, hogy odaadja Imrének a bögrét. Egyszer el is vitte magával arra a templomszentelésre, hogy „visszaadja” az ő saját, tulajdonképpeni bögréjét, amikor Imre a hármashatári, óbudai völgyöbölben fekvő kis, Zelnik által újjáépített gercsei templomocskánál szavalta a köszöntő verset, de akkor is csak „elitták és elfeledték” a múló időt és a nem múló bögrét; Jezovicsnál maradt. „A kő marad.”S most, ahogy a ravatalnál a hulló hófüggönyön át meglátta Gombos Kati szoborszép és fájdalmas arcát, megint eszébe jutott régi tanmeséje, hogy „a férfiakat az Isten teremti, de a nők csinálják”. Már egyetemi hallgató korában azt tartotta, hogy van a pályaválasztásnál fontosabb dolog az ember életében, és ez a párválasztás. A nő inspirálja, lobogtatja, óvja, emeli, segíti, ápolja a társát, „csinálja” nap mint nap, hitében, böcsületében, egyszerű otthoni aprómozgásával, takarómelegével. Az isteni szikra magában ég, de a tüzet Vesta-mód az a nő óvja, aki kibírja férfi társa könnyű vagy nehéz természetét.A hulló hóesés függönyének filmjén ezt az arcot látta Gombos Katiban, az Isten áldja meg. Nagy dőltében és horgas fölmagasodásában vele volt – mindhalálig.Csak a bögre sörbetűinek kalligráfiájából elfogyott az r. És a kettőből (two) egy lett. A másik eltűnt „a nem ismert tartományban”, amelyben nem kell a sörösbögre, s „melyből nem tér meg utazó”.