Surround és barokk

Még a vizsga hatása alatt, meg-meginogva siet a diák a főbejáratnál várakozó nagymamához.„Nos?” – kérdi az idős asszony. „Sikerült” – válaszol a fiú, majd mély lélegzetet vesz, és már sorolja is, hogy Schubert volt, szerencsére, mert lehetett volna Bach is, aztán hevesmozdulatokkal mutatja, mit művelt bent a teremben. Furcsa páros, de itt, a Szent IstvánKirály Zeneiskola és Zeneművészeti Szakközépiskola aulájában az öltönyös ifjú – kezében a virtuális hegedűvel – és a produkciót megkönnyező nagyszülő látványa senkinek sem szúr szemet.Véget ért a tanítás. De ahelyett, hogy a tanulók özönlenének kifelé a kapun, újabb és újabb csoportok érkeznek. Mintha az iskola így délután éledne, lassan megtelik az aula vidám diákcsicsergéssel. A zsivaj megtölti a teret, így szinte csak véletlenül halljuk meg, hogy az ajtók mögül innen-onnan halk muzsikaszó szivárog. Az emeleten már egyértelműbb a helyzet, mert a folyosó végéről hallatszó zongora tiszteletet parancsolóan elnyom minden egyéb hangot, s még Záborszky Kálmán, az iskola igazgatója sem szól, csak int, hogy beszélgetni térjünk be az irodába.Ami odabent azonnal feltűnik, egy apró, háromsípos miniorgona. Az emléktárgyat orgonakészítők ajándékozták Záborszky Kálmánnak az idén januárban, amikor elkészült a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola barokk orgonája.– A zuglói önkormányzat képviselő-testülete még évekkel ezelőtt elhatározta, hogy hangversenyteremmel bővítik az intézményt, s a termet úgy építették, hogy helyet hagytak egy majdani orgonának – magyarázza az igazgató, amint észreveszi, hogy nézegetjük az apró relikviát. – Nos, az orgona hosszú ideig csupán álom volt, ám két évvel ezelőtt a kulturális tárca pályázatán több mint négymillió forintot, a Fővárosi Munkaügyi Központ munkaerő-piaci alapjának pályázatán pedig további ötmillió forintot nyertünk, így elkezdődhetett az orgonaépítés. Néhány hete át is adhattuk a hangszert.A Magyar Szocialista Munkáspárt fővárosi vezetői valószínűleg sohasem gondolták, hogy a zuglói alapszervezet székháza egyszer majd orgonaszótól lesz hangos, mint ahogy Záborszky József sem hihette 1954-ben, hogy az István-gimnázium néhány tanulójából megalakult István-zenekar lesz az alapja Budapest egyik legjobb zenei intézményének.Az iskola azonban korántsem átlagos zeneoktatási intézmény, hiszen a diákok jelentős része mind a közismereti, mind a zenei tantárgyakat az iskolában tanulhatja. A tanulók a tizenkét évfolyam után öttárgyas közismereti vizsgát, a tizenharmadik évfolyam végén pedig zenei képesítő vizsgát tesznek, ugyanakkor a más intézményben érettségizett fiatalok is jelentkezhetnek, hogy hároméves szakképzésben tanulhassák a zenei tantárgyakat.Dr. Sávoly Mária, a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola igazgatóhelyettese szerint a „délelőtt közismeret, délután zene” rendszerrel azt kívánják elérni, hogy a zenei pályát esetleg elhagyó diákok se kerüljenek később nehéz helyzetbe. Az iskolában ráadásul – Magyarországon egyedülálló módon – hangtechnikát is oktatnak, így jó néhány növendék a Kandó Kálmán főiskolán folytathatja tanulmányait.Két tizedik évfolyamos tanuló, Jablonczay Sándor és Szabó Bálint is hasonló tervet dédelget. A fiúk kora délután a nagyterem fölött kialakított műszaki helyiségben tevékenykednek, mivel a szimfonikus zenekar a Zeneakadémián tartandó koncertre készül. Bálint lelkesen mutogatja a bonyolult technikai eszközöket, mint mondja, több berendezés is világszínvonalú.– Ebben a szobában stúdióminőségű felvételeket készíthetünk – magyarázza Sándor, és már keresi is a legfrissebb anyagot, ahogy ők mondják: az iskola női karának surroundosított produkcióját. A különleges minőségű hanganyagot azonban különleges helyen illik meghallgatni. A tizedikes diákok a lehallgatóhelyiség felé indulnak, mivel ott minden nemű zavaró körülmény nélkül szólalhat meg a női kar.Az apró szobában kevés a szék, annál több a hangtechnikai eszköz, berendezés. Vendégként a helyiség közepén ülhetünk le, ugyanis ezen a helyen tökéletes a már említett surroundhatás. Végül azonban mégsem a női kar legfrissebb produkciója csendül föl, mivel a hölgyeket az utolsó pillanatban Vivaldi mester elüti a szereplés lehetőségétől. És megszólal a csoda. Ülünk a hangfalakból áradó zene kereszttüzében, de mintha nem itt, a zuglói Columbus utcában, hanem az Akadémia nagytermében, ráadásul az István-zenekar soraiban foglalnánk helyet. A műsor sajnos négy perc öt másodperc után véget ér. A fiatal hangtechnikusok megmutatnak néhány technikai finomságot, látni rajtuk, hogy élvezik, amit csinálnak. Sándor, aki az iskola mellett egy rockzenekarnak hangosít, a hangfalakról beszél, Bálint, aki pedig egy színházban segédkezik, azt taglalja, hogy a nemrég beszerzett szerkezet segítségével a hangtechnikaórán még egy-egy hangszert is ki tudtak emelni több tucat társa közül.Még odafent, a technikusi szobában lettünk figyelmesek egy szemérmesen elfüggönyözött, keskeny ablakra: két vastag üveg választotta el a szolfézs–hangtechnika szakos fiatalokat az egykoron zsúfolt nagygyűléseknek helyet adó helyiségtől. A teremben most mindössze hatan tartózkodnak, három felnőtt támogatásával három hallgató készül az énekesi pályára. Hormai József instruálja a fiatalokat, akik egymást váltva lépnek a színpadra énekelni.– Ebből a fiúból nem akárki lesz – súgja Záborszky Kálmán, amint a huszonnégy esztendős Magyar Bálint kezdi produkcióját. Az ifjú becsapja a hallgatóságot: a hangja alapján lehunyt szemmel egy erős alkatú, érett, negyvenes urat képzelünk a pódiumra.– Ezt a fiút pedig semmi sem menti meg a világhírtől – hajol ismét hozzánk az igazgató, amikor Brikkner Szabolcsra kerül a sor. S a mindössze húszesztendős énekes nem hagyja cserben az intézmény vezetőjét, mert előadása így a hétfő délutáni gyakorláson is világszínvonalú.De máris újabb próbaterem felé vesszük az irányt: az ütősök az alsó szinten található apró szobában készülnek az új bemutatóra. A korai időpontban még csak egyetlen növendék hallgatja Mericske Zoltán utasításait, igaz, ő mindjárt négy ütővel kezd muzsikálni.– Ugye, fantasztikus? – kérdi, vagy inkább állítja Záborszky Kálmán, de már int is, hogy gyerünk tovább, nézzük meg, miként vizsgáznak az elsős szolfézshallgatók, és ne hagyjuk ki a zongoravizsgára készülő diákokat sem.Jó másfél órányi nézelődés után térünk vissza az igazgatói irodába. Dr. Sávoly Mária veszi át ismét a szót, mert mint mondja, az ő területüket, vagyis a közismereti tantárgyak oktatását nem lehet ilyen látványosan bemutatni.– A speciális tanterv alapján működő közismereti oktatás nemcsak az érettségire készít föl, hanem a pályamódosító növendékeknek is lehetővé teszi a sikeres felvételit bármely felsőoktatási intézménybe. Ugyanakkor az oktatásba olyan stúdiumokat is beépítettünk – például a hangkultúra tanítását –, amelyek viszont a zenei továbbtanulás, elhelyezkedés területén bővítik a tanulók lehetőségeit, tehát a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola olyan intézmény, ahol a közismereti és a zenei képzés szerves egységben működik.Az aulából elfogytak a diákok, de a hangok kavalkádja kicsit sem csökkent: mintha a falak mögött egy sok száz tagú szimfonikus zenekar hangolna. Csupán néhányan ácsorognak tankönyvvel a kezükben, leginkább az érettségire készülő végzősök. Schwarz Nóra például nemcsak a kötelező vizsgáira, hanem felvételire is tanul. A tizenkettedik osztályos, szolfézs–hangtechnika szakos lány pályamódosításra készül, mint elárulja, művelődésszervező szakon szeretne kommunikációt tanulni.– Nagyon jó volt ide járni – emlékezik, mintha már el is hagyta volna az iskolát –, s ez leginkább a közösségnek köszönhető. Ez egy kis iskola, ahol mindenki ismer mindenkit, és mindenki segíti is a másikat. Ha fölvesznek a főiskolára, valószínűleg ez fog a legjobban hiányozni. Mert a zenélést biztos, hogy nem hagyom abba.