Telt ház Brazíliában

Ha az ember filmet szeretne forgatni, legelőször is nyersanyagra van szüksége. És jó forgatókönyvre, alkotókra, színészekre. A filmszalag méterének az ára két dollár. Egyetlen méter celluloidra azonban még az első csapót sem lehet felvenni. Egy másfél órás játékfilmhez, szűk forgatás mellett, hozzávetőlegesen harmincezer méter nyersanyagra van szükség, ami, akárhogy is számoljuk, hatvanezer dollár.A tavalyi magyar filmszemle megosztott fődíjas nagyjátékfilmje közül az egyik ötvenezer dollárból, a másik pedig csaknem négyszázezer dollárból készült el. Egy átlagos amerikai nagyjátékfilm tízmillió dollárba kerül. Persze nem érdemes az amerikai mozikkal versenyezni. Létezik azonban egy díj, az Oscar, amelynek egyik kategóriájában mégiscsak összemérik a nem amerikai játékfilmeket egymással és valamiképpen az ottani munkákkal. Az idén Gödrös Frigyes Glamour című műve utazik – pontosabban már el is utazott – Amerikába, ahol negyvenhat ország negyvenhat filmje mellett indulhat az Oscar-díjért a külföldi filmek kategóriájában. Az „első forduló” már elkezdődött: egy hétig az egyik Santa Monica-beli moziban vetítették a filmet a Tv 2-nek köszönhetően.A következő forduló február 13-án lesz, amikor eldől, hogy a filmakadémia tagjai beválogatják-e a Glamourt az öt legjobbnak ítélt külföldi film közé, amelyekből végül kiválasztják a kategória győztesét. A kívülálló számára sokszor úgy tűnik, a külföldiek csupán asszisztálnak a fényes Oscar-szobrocskák még fényesebb versenyén és főként a díjkiosztó gálán. Gödrös Frigyes szerint ez azért nincs egészen így. A Glamourról, a magyar filmről és „halálos” tervekről beszélgettünk a filmrendezővel.– Mit jelent egy európai, egy magyar rendezőnek az Oscar-nomináció?– Óriási öröm az Oscarra jelölés. Már az is nagy dolog, hogy egy teljes hétig vetítik Beverly Hillsben a Glamourt, méghozzá szép sikerrel. A premier csodálatos volt: szinte csak magyarok ültek a nézőtéren. Mindenki magyarul beszélt körülöttem, mintha itthon lennék. Azután naponta ötször vetítették le a filmem, azt mondják, nyolcvanszázalékos nézettséggel. A New Times és a Los Angeles Times neves kritikusai írtak róla elismerően. Az egyetlen üröm az örömben furcsa módon itthon várt rám: az egyik napilapunkban megjelent egy tudósítás, amelyben Szabó István A Napfény íze című filmjét és a Glamourt meg az elkészülésük körülményeit „hasonlították össze”. Méltatlan versenyhelyzetről számol be a cikk, valami olyasmiről, amit mi, alkotók soha nem éreztünk. Ezért fontosnak tartom elmondani, hogy a két film csak annyira hasonlít egymáshoz, mint két reneszánsz kori Madonna-kép, és nem tudunk, nem is akarunk azonosulni azzal az emberi és alkotói helyzettel, amit a tudósítás sugall. Visszatérve az Oscar-díjhoz: a számtalan pozitív élmény, kritika és vélemény ellenére mégiscsak azt hiszem, hogy ezt a díjat mi nem nyerhetjük meg. De azt gondolom, nem is az a fontos. A cél a kommunikáció, a világ filmeseivel való beszélgetés lehetősége. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy ez nagyon régi, rangos díj, és amikor Kaliforniában megalapították, mi, magyarok, a dicső elődök is mélyen érintettek voltunk benne. És persze az egész amerikai, hollywoodi filmvilág létrejöttében, sőt abban is, hogy végül az egész világ filmgyártását befolyásoló tényező lett az amerikai mozi. Magam nem látok ennek a gépezetnek a mélyére, és nem is szeretném, hogy az amerikai mozi határozza meg a világ filmgyártását, de ez – ha vannak is kivételek – mégiscsak így van. Hatalmas erővel nyomul előre az amerikai film, amit mint alkotó nem tartok igazságosnak, de a jelenség mellett nem lehet és nem is szabad elmennünk. Összességében egyébként az Oscar-díj mitikus jellegét nagyobbnak érzem, mint a valós értékét.– Valami megütötte a fülemet: miért természetes, hogy nem nyerhetnek?– Azt gondolom, persze talán tévedek, hogy a fesztiválokon a világon mindenütt létezik valamilyen éppen akkor uralkodó kritikai trend a díjak odaítélésében. Ezenkívül pedig be kell látnunk, hogy a Glamour végtelenül „szegény” film. Az anyagi ráfordítások, amelyekből megszületett, szinte alig teszik lehetővé, hogy tízmillió dolláros költségvetésű munkákkal versenyezzen. Márpedig a mozi hatása, látványvilága, ereje erősen függ a ráfordított eszközöktől.– Úgy érzi, ha valamivel több pénz lett volna rá, most esélyesként indulhatna az Oscar-szoborért?– Igen. Ha meg tudtam volna valósítani az eredeti, hosszabb és tartalmasabb forgatókönyvet, akkor most másféle előérzeteim lennének. Mert az a szegénység, amiből ma egy magyar film elkészül, összehasonlítva mondjuk az átlagos amerikai film költségvetésével, úgy gondolom, lehetetlen vállalkozás és elvárás, hogy olyan hatásrendszert teremtsünk, amilyen az Oscar-díj elnyeréséhez elengedhetetlen. Ráadásul ma már jól látom a filmem gyengéit. Azt hiszem, nagyobb anyagi ráfordítással jobbat tudtam volna csinálni, ugyanakkor nagyon örülök, hogy csodálatos események révén mégiscsak megszületett a Glamour, és hogy az idén ezt a filmet jelölte a magyar bizottság.– Az Oscarra ezek szerint nem lát esélyt, pedig számos fesztiválon aratott sikert ez a „hibákkal küszködő” film...– Nem is tudom felsorolni, hány országban mutatták be a Glamourt az elmúlt esztendőben, és hány fesztiválon vettünk részt. Igaz, versenyben csak Portugáliában voltunk, ahol megkaptuk a második legnagyobb díjat, a zsűri különdíját, az Ezüstdelfint. Valamennyi fesztiválon azt éreztem – és ezt érzem az igazi sikernek –, hogy az emberek nagyon komolyan veszik a filmművészeti alkotásokat, és komolyan foglalkoznak azokkal a kérdésekkel, amiket egy-egy mű felvet. Egészen hihetetlen élmény volt például, amikor Brazíliában, ahol annyi néző jött el, hogy nem fértem be a terembe, és egy kocsmában üldögéltem, mialatt a Glamourt játszották, a vetítés végén felhívott a szervező, és azt mondta: „óriási siker, az emberek állva tapsolnak”. Az ilyesmi euforikus érzéseket kelt a rendezőben, és nemcsak azért, mert azzal szembesül, hogy megértik, és a világa tetszik a nézőknek, hanem mert szeretetet érez benne. Úgy hiszem, ezek a fesztiválsikerek elsősorban annak köszönhetők, hogy meglátta a közönség a Glamourban a míves munkát, és persze a zene és a képek nemzetközisége és a mondanivaló időtlensége sem maradt hatástalan. Nem valószínű, hogy Brazíliában túl sokan értik mondjuk, hogy mit jelent 1956-ban Magyarországon a filmbéli kisfiúnak, vagyis nekem az 56-os sárga villamos...– Az előző két filmje, a Priváthorváth és a Wolframbarát is nagyon személyes, és a Glamour is mélyen bensőséges, nagyon lágy film. Nem félelmetes ennyire kiszolgáltatni magunkat az egész világ előtt?– Soha nem tudtam a valóság felületi jelenségeiből kiindulni. Azt gondoltam mindig, és ma is azt gondolom, hogy az embernek a saját világa, gondolatrendszere, emlékei, a saját, valós kalandjai felől kell megközelítenie az élet dolgait. Az pedig, hogy nagyon lágy film a Glamour, egész biztosan az egyik fő alakjának, az édesanyámnak a személyiségéből és emlékéből fakad. A mi családunkban létezett valamiféle férfierő, a családapa ereje, mellette pedig az édesanya halk és mégis átható jelenléte, amely talán, éppen ennek a halkságának köszönhetően, sokkal inkább meghatározta az akkori életünket. Érdekes egyébként, hogy a kedvenc regényíróim és filmrendezőim mindannyian nők. Ami talán egyenesen következik az édesanyám hatásából meg abból az érzésemből, hogy az érzékenységnek és az életigazságoknak a megközelítése szerintem a női szerzőknél sokkal mélyebb. De ezzel nem szeretném durván kettéválasztani a férfiak és a nők világát, hiszen amit Agneska Holland az Európa című filmjében megmutatott, a történelemnek azokat a zuhatagszerű áruláshelyzeteit, amelyeket az embereknek át kell élniük, ugyanolyen erővel mutatta meg Szabó István A Napfény ízében.– Nem érez semmiféle keserűséget – és nem irigységre gondolok – akkor sem, ha mondjuk arra gondol, hogy a Széchenyi-film mekkora anyagi támogatást kap, hozzátéve, hogy ez nem baj, de mégiscsak aránytalannak tűnik mondjuk sok más munkával szemben...– Ha keserűségről beszélünk, akkor az csak önmagamra vonatkozik: arra, hogy azt a totalitást kellett volna megvalósítanom – okvetlenül –, amit eredetileg megírtam. És nem tudok mást okolni azért, hogy a Glamour nehezen készült el. Egyébként azt gondolom, ennek is megvolt a szépsége, a kihívása, hiszen meg kellett találnunk azokat az ösvényeket, amelyeken végig kellett mennünk. A Széchenyi-film kapcsán azt gondolom, ha ekkora összegek állnak egy film mögött, ami egyébként csak Magyarországon kirívóan nagy, annak örülni kell. Nem hiszem – és most látszólag kicsit ellentmondok magamnak–, hogy a hatalmas anyagi ráfordítás feltétlenül garantálja egy film sikerét. Hogy ebben az esetben mi lesz, még nem tudhatjuk, de talán azért is, mert a Széchenyi-film rendezője, Bereményi Géza gyerekkori jó barátom, és mert kicsit féltem őt attól, hogy esetleg nem felel meg a vele szemben állított elvárásoknak, azt remélem, azt kívánom, hogy gyönyörű mozit tudjon, tudjanak csinálni.– Sok kiváló filmünk és filmesünk van, mégis évek óta tart a vita a magyar mozgóképgyártás többek szerint tarthatatlan helyzetéről. A Glamour is nehezen született, önnél mégsem érzem azt a dühöt vagy elkeseredettséget, amit sok más filmesnél.– Ha a magyar film jelen helyzetére gondolok, egy Balázs Béla-idézet jut az eszembe, ami valahogy úgy hangzik, hogy „egy nemzet filmgyártása a saját lelki nagyságának a mércéje és mutatója”. A lelki nagyság azt jelenti, hogy szembe kell néznünk a társadalmi ellentmondásokkal, ugyanakkor el kell gondolkodnunk azokon a történelmi üzeneteken, amelyek továbbörökítenek bennünket, hiszen a régi példák segítenek megérteni a jelent is. Számomra példaértékű a lengyel filmgyártás. A lengyelek mélyen hisznek a nemzeti, vallási, erkölcsi identitásukban, és példa nélküli az a tisztelet, ami egy Pan Tadeusz-filmet a saját hazájában övez. Hasonlóképpen fontos lenne a magyar nemzeti filmgyártást naggyá emelni. Ennek a jegyében minden reformtörekvést üdvözölni kell, és nem arról vitatkozni, mit hoznak a változások, amiket még igazán nem is ismerünk. A kollégáknak arról kellene beszélgetniük, hogy mit akarnak mondani, milyen filmregényeket, forgatókönyveket akarnak megvalósítani. Annak idején a Balázs Béla Stúdió izzó küldetést teljesített. Most, hogy sikerült elérnünk az olyan értelemben komolyan vehető demokráciát, amiben nem kell félnünk egy egyjelentésű politikai erőtől, én azt remélem, hogy minden, ami fontos, komoly és erős, művészileg magasrendű, előbb-utóbb utat tör magának. Az elmúlt harminc évben, amióta filmmel foglalkozom, minden, ami értékként megjelent, át tudta törni a különböző szervezeti felépítmények gátjait.– Bár tudom, hogy a Glamour ma legalább annyira meghatározó az életében, mint egy éve, igaz, másképpen, és talán korai is még a kérdés, de lapul már valamilyen új filmterv az asztalfiókjában? És egyáltalán, hogyan él a rendező két film között?– Ezzel a dologgal nagyon kell vigyáznom, hiszen minden egyes téma egy-egy halálos választás, mert a döntést követően már csak az létezik, és más semmi. Egyelőre lebegek csupán a saját témáim felett. Ugyanakkor időszerű lenne eldöntenem, mit is szeretnék csinálni. Egy biztos: zenei ihletésű filmregényben gondolkodom, olyasmiben, ami időtlenségében – de csak abban – hasonlít a Glamourra. Két film között nálunk a rendezők általában politizálni szoktak. Én felajzottan járom a világot vagy azokat a szűk tereket, amelyekben élek, a létező témák és a saját gondolataim borzalmai között csapongok, és azon gondolkodom, hogy voltaképpen nem is vagyok a szakmában egészen addig, míg újra nem állok a kamera mögé...