Villák proletárjai

Akár külföldi, akár belföldi „normális” ember nehezen, sőt általában nem érti azt, hogy hogyan szavazhat egy jelentős számú tömeg folyamatosan egy bukott, minden tekintetben hazug és lényegében primitív rendszer politikai örököseire. A szocializmusnak nevezett rendszer a maga hamisan egyenlősítő módszereivel nyújtott ugyan bizonyos felemelkedést a magyar társadalom korábban legszegényebb csoportjainak, de ezt egyrészt kifejezetten mások számlájára tette, másrészt pedig a kedvezményezettek teljes emberi és közösségi kiszolgáltatottságával kapcsolta össze. Tehát az anyagi „emelkedést” a szellemi kiskorúsítással.Kár lenne sok szót vesztegetni egy olyan rendszerre, amely lényegében és végső soron – hogy saját „tudományos” világnézetének két gyakran használt szavát használjam – minden lépésével egyre mélyebben vezette a magyar (és más) népet a nyomorúságba. Ennek oka pedig az volt, az ember nem olyan volt és nem lehetett olyanná, amilyennek Marx és későbbi gyakorlati helytartói elképzelték, s a világ anyagi hiányait sem lehetett és lehet strukturális emberi erőfeszítésekkel felszámolni. A világnak van lelki-szellemi megoldása, de azt nem emberi büszkeséggel és öntudattal, hanem csak a Teremtővel és a teremtéssel szembeni bölcs alázattal lehet elérni.A szocializmusnak nevezett képződménynek azonban volt egy szenzációsan vonzó emberi oldala: a kiszámítható (és felelőtlen) biztonság. Vagyis egy olyan tulajdonság, amely a legtöbb ember örökös vágya és mintegy a „humanizmus” megvalósulása. A szocializmusnak nevezett képződményben, ha az embernek nem voltak különös, túlhajtott vágyai és céljai, szépen csendben és békében lehetett élni, tökéletes biztonságban afelől, hogy ami az embernek a saját normális helyzetében jár, azt mindig megkapja, akár tesz érte valamit, akár nem. Egyetlen esetben következhetett be negatív változás: akkor, ha az „ember” tett vagy tenni akart valamit az egész és/vagy annak részei ellen, mert akkor a „külső sötétségre vettetett”. De – tehetjük hozzá némi malíciával – ez is teljesen kiszámítható biztonsággal következett be. Meglepetések legfeljebb a nem államosított intim szférában érhették az embereket. De – tehetjük hozzá egykori bölcsességgel – mindenki megérdemelte azt, amit kapott, ha a teljes kiszámíthatóság biztonsága helyett olyasmit keresett esetleg, ami nem volt benne e csodálatosan biztonságos rendszer szűkös, de biztos kínálatában.Úgy látszik, hogy az emberi létnek elementáris a biztonságszükséglete (lásd a gyermek ősbizalomigényét!), s kétesnek minősíthető alakokat leszámítva a többséget biztosan lehet ezzel kondicionálni a politikában. Ha jobban megnézzük, kitűnik, hogy ezt a biztonságot csupán zömében terhes, felelősséget is jelentő egyéni és politikai közösségi jogokról való lemondásért cserében lehetett kapni nálunk 1956 után. A Kádár János nevű helytartónak egyetlen valódi bölcsessége eme reális üzleti viszony tömeges lehetőségének felfedezése volt. A magyar társadalom zöme egyrészt önként, másrészt kényszerből ugyan, de túlélési vevője lett ennek a kínálatnak, amelyhez a szorgalmasabbaknak felkínálták az önkizsákmányolási egyéni szerzések többletjogát is. Ennek azonban többletlojalitási ára is volt, hiszen e körben fokozottan csendben kellett lenni, egyet kellett érteni, mivel ellenkező esetben az ember könnyen kieshetett a normalitásból – ehhez nem kellett csak néhány rendőrségi ellenőrzés, s a szintén biztonságosan kiszámítható igazságszolgáltatás ítélete tett pontot a rosszul értelmezett (reálszocialista) individualista „szabadságra”.A többségnek persze soha eszébe nem jutott az, hogy ne álljon be a biztosan kiszámítható sorba, akár a luxusnak számító gépkocsi előfizetéséről, akár a háztáji tömegtermelés nemritkán nem éppen minőségi felvásárlásáról volt szó (amelynek egyébként is jelentős része a mindent megemészteni képes örökös testvér és barát szovjet gyomrokba került!) Ha az ember békésen sorba állt, még a Szovjetunióban is minden megengedetthez hozzá lehetett jutni. Legfeljebb idő kellett hozzá és egy kis kapcsolat. Legkifejezőbb e műfajból annak az erdélyi román asszonynak a bölcsessége, aki a ceausescui idők kenyérsorában ilyen filozófiai mélységig jutott: milyen jó, hogy ezt is adják, mert ha nem adnák, akkor is meg kellene élni! Bizony, milyen szépen visszaköszönt itt az egykori nagybirtok cselédjeinek a „kommenciós biztonságért” való hálás hűsége. Nem volt véletlen az, hogy annak idején a cselédek – az oly sok helyt megalázott puszták népe – 1919-ben nem akartak földet osztani, nem óhajtottak tulajdonosok lenni, folytatni akarták a nagybirtok életét termelőszövetkezetként, s nagyrészt az állítólag ellenséget jelentő régi intézők vezetése alatt.Hát valahogy így sikerült elcselédesíteni Magyarország jelentős részét egy olyan rendszernek, amelynek alattvalói immár országosan a puszták népévé lettek, várva, hogy megkapják azt, ami jár nekik biztosan. Patriarchális rezsim volt az az engedelmeseknek, azoknak, akiknek mindig elég volt az éppen aktuális póráz az életben, a munkában, de legfőképpen a gondolkodásban. Éhezni, szomjúhozni, munkában megszakadni, becsületben megőszülni tényleg nem kellett. Viszont be kellett tanulni néhány üres sablont, s még véletlenül sem volt szabad gyakran kilépni a sorból. Olyan követelmények voltak ezek, amelyeket kisegítő iskolások is egykönnyen teljesíthetnek. S ennek fejében élvezhette az ember a biztonság szabadságát mint felismert szükségszerűséget.Mit kínálhat mindezzel szemben egy polgári kormány, amely állandóan bonyolult erkölcsi kérdésekről és kötelezettségekről beszél, s közben az „ember” állandó bizonytalanságban él? Szegény és/vagy munkanélküli az ember, miközben egyesek felháborítóan gazdagok, s amit adnak, az pedig semmire nem elég. Az embernek folyton erőlködnie kell, minden bizonytalan, nincs rend, s egyeseknek igen jól megy. Most szabadság van, és mindent lehet(ne) venni, mindenhová el lehet(ne) utazni, de mit ér az egész, nekem, aki szegény vagyok. Az elvtársak régen még szóban is megbecsülték a dolgozó embert, olcsó volt minden. Jó világ volt az, gondoskodtak rólunk s a gyerekeinkről is. S még rend is volt, nem volt ennyi gyilkosság, lopás, a drogokról még csak nem is hallott az ember. Mióta pedig előmásztak ezek az úriforma okosok, minden az övék, s az embernek semmi nem jut a jóból.A régi, neoliberális (meggazdagodási) kurzusra átállt szocialisták „folyamatosságát” mi sem bizonyítja jobban, mint az a népi (bal)hit, hogy a régi jó világot csak tőlük lehet várni, mer’ a Gyula meg a többiek előbb vagy utóbb, de az asztalra csapnak, s biztosba hozzák vissza az embereket. Most csak alkalmazkodnak, hiszen most más a divat, de ha tehetnék, rögtön rendet raknának, s nem tűrnének itt urakat és suhancokat, akikről egyéb sincs az újságban meg a tévében és a rádióban, hogy maguknak lopnak, hazudnak és még rasszisták is. (Mellékesen régen – nagyon helyesen – rendbe rakták a cigányokat is!).Szóval elmeszesedett lelki-szellemi reflexek működnek nálunk tömegesen – üzemvezetői szinten hiszik egyesek vidéken, hogy a gázárakat a mai kormánykoalíció akarta emelni, s „Gyuláék” nem engedték! –, egy szegény ország sok minden tekintetben megrendült emberének vágyait a kádári kiszámítható biztonság jelenti. Visszahozható-e az önként magát feladó, becsődölt rezsim? Kit érdekel? A lényeg az, hogy van egy párt, amelyhez köthető a (hiú) remény. Nekik nem kell tenni semmit, nem baj, ha nincs mondanivalójuk, az sem, ha egyénileg a villák proletárjai lettek. Nem baj, mert a jámbor nép egy részének tudatlanságában, kiszolgáltatottságában vannak megváltói szerepbe beágyazva, s nem mellékesen immár hatalmas (magán)vagyonok és egy egész médiavilág feketíti állandóan az ellenfeleket és ellenségeket. Úgy tűnik, itt is igaz a Max Planck-i realizmus az új tudományos igazságok győzelmeivel kapcsolatban, amelyek nem úgy győznek, hogy meggyőzik a régi (túlhaladott) elvek képviselőit, hanem úgy, hogy azok kihalnak.