Zátonyok között

Az 1940–41-es év fordulója után Teleki Pál nem hadviselő politikáját nem csak német oldalról nehezítették meg. A tényleges semlegesség fenntartására törekvő államférfinak gondot okozott a Magyarországhoz fűződő angol kapcsolatok terén észlelhető elhidegülés is.Teleki egyik legfőbb célkitűzése az Angliához fűződő jó viszony fenntartása, sőt az adott körülmények között lehetséges elmélyítése volt. Az ország revíziós igényeit is a nyugati hatalmak segítségével szerette volna kielégíteni, s a második bécsi döntés utáni depressziója arra volt visszavezethető, hogy Észak-Erdélyt kizárólag a tengelyhatalmak segítségével kaptuk vissza.Eleinte – a háború első hónapjaiban – úgy látszott, hogy a magyar kormányfőnek az angol–magyar viszony elmélyítésére irányuló törekvései sikerrel járnak. A lengyel menekültek befogadása Angliában – ahol mértékadó politikai körökben Magyarországot már mint német csatlóst leírták – kellemes meglepetést váltott ki. Lord Halifax külügyminiszter 1940. február elején Barcza György magyar követnek elismerését fejezte ki a magyarok lovagias magatartása miatt, és VI. György király Horthy kormányzóvá választásának 20. évfordulóján O’Malley követ útján személyesen üzenetet küldött a magyar államfőnek. Az angol külügyminisztérium, a Foreign Office főtitkára, Sir Alexander Cadogan 1940 májusában Barcza követtel folytatott megbeszélése során így nyilatkozott: „Őfelsége kormánya örülne a jelenlegi kitűnő magyar rendszer fennállásának, s – a német megszállásra célozva – adott esetben a kormányzót vagy az általa kinevezett kormányt Magyarország törvényes vezetőinek tekintené.”A nagy nyugat-európai német katonai sikerek, Chamberlain 1940. május 10-i lemondása és Churchill kormányalakítása után azonban némi elhidegülés állt be a magyar–angol kapcsolatokban. Ez feltehetően a csehszlovák emigráció növekvő londoni befolyására vezethető vissza. 1940. július 13-án Anglia a Benes volt elnök vezetése alatt álló emigráns csehszlovák bizottságot de facto elismerte a „Csehszlovák Köztársaság” kormányaként. Amikor Bruce Lockhart, a Foreign Office vezető munkatársa ezt közölte Barczával, a magyar követ élesen tiltakozott. Kijelentette, hogy „csehszlovák” nemzet nem létezik, és ez a lépés alkalmas arra, hogy Magyarország politikai vezető köreiben megingassa az angolok igazságérzetébe vetett hitet. Lockhart válaszában hangsúlyozta, hogy ez a lépés nem érinti Magyarország fennálló határait. (Tehát az első bécsi döntés által húzott határokat és Kárpátalja Magyarországhoz való tartozását.) Barátságtalan fogadtatásra talált Angliában az Észak-Erdélyt Magyarországnak visszajuttató második bécsi döntés. Churchill az alsóházban, Lord Halifax a Lordok Házában hangsúlyozta, hogy Nagy-Britannia nem ismer el olyan területi változásokat, amelyek 1939. szeptember 1-je után történtek. Ezt az álláspontot a Foreign Office hivatalosan is megismételte.Érdekes módon, amikor II. Károly román király, majd Antonescu „Conducator” kérésére 1940 októberétől kezdve Magyarországon keresztül német kiképzőcsapatok vonultak be Romániába, e lépést angol illetékes körökben – Magyarország nehéz földrajzi helyzetére való tekintettel – viszonylagos megértéssel vették tudomásul. Ezt O’Malley budapesti angol követ egy vadászat alkalmával Horthy tudomására is hozta. Ugyanakkor azonban Sir Alexander Cadogan Barcza követtel folytatott megbeszélése során kifejtette: Romániát Anglia nem tekinti baráti államnak, és ezért közömbös számára, hogy Magyarország átengedi a német csapatokat. Hozzáfűzte viszont, hogy ha Magyarország csapatokat engedne át egy Angliával baráti viszonyban álló állam felé, e lépés a brit–magyar diplomáciai kapcsolatok megszakítását vonná maga után. Magyarországnak a hármas paktumhoz való csatlakozását Angliában közömbösen, sőt bizonyos megértéssel vették tudomásul.1941 eleje óta azonban jelentős mértékben elhidegültek az angol–magyar kapcsolatok. Ez részint azzal magyarázható, hogy 1940 decembere óta már nem a Magyarország iránt viszonylag rokonszenvvel viseltető Lord Halifax állt az angol külügyminisztérium élén, hanem újra Halifax elődje, az 1935 őszén Olaszország ellen Abesszínia megtámadása miatt megszavazott népszövetségi szankciók „Bayard-lovagja”: Anthony Eden. Eden ugyan nem volt annyira magyarellenes, mint ahogyan azt a hazai németbarát körök állították. Kétségtelen azonban, hogy legbizalmasabb munkatársai a csehbarát Bruce Lockhart és Oliver Harvey volt. Hatásukra Eden jobban hallgatott Benesre és a kisantant más diplomatáira – így a román Tileára –, mint elődje.A magyarellenes csehszlovák befolyás akkor vált nyilvánvalóvá, amikor Anglia legtekintélyesebb napilapja, a The Times Benes olyan értelmű nyilatkozatát közölte, amely szerint a brit kormány nincs elkötelezve a közép-európai határokat illetőleg, és – így Benes –: „Egy november 11-i nyilatkozatában a brit kormány arról biztosított, hogy nem ismeri el a müncheni határokat, és azokat magára nézve nem tekinti kötelezőnek.” Amikor Barcza magyarázatot kért Cadogantól, a főtitkár azzal védekezett, hogy az emigráns cseh elnök olyan burkolt értelmezését adta a helyzetnek, ami nem felel meg a teljes valóságnak. December 28-án azonban Cadogan levelet intézett Barczához, s ebben kiemelte, hogy az első bécsi döntés nem a müncheni egyezményhez csatolt kiegészítő nyilatkozat, vagyis Anglia, Franciaország, Németország és Olaszország együttes döntése, hanem egy ettől a nyilatkozattól eltérő német–olasz–csehszlovák–magyar megállapodás útján jött létre, és erre vonatkozóan „őfelsége kormányát semmilyen felelősség nem terheli”.Barcza 1941. január 6-án Cadogannak adott válaszában Chamberlain akkori brit miniszterelnök alsóházi nyilatkozatára hivatkozott, aki elfogadta és méltatta az 1938. november 2-i bécsi döntést – amelynek révén a Felvidék déli, többségében magyarok lakta része visszakerült Magyarországhoz –, és azt a nemzetközi jog követelményeinek megfelelő diplomáciai aktusként értkelte. Cadogan Barcza levelére január 30-án válaszolt. Elismerte, hogy Barcza helyesen idézte Chamberlain és más angol politikusok nyilatkozatait, de fenntartotta azt az álláspontját, hogy az első bécsi döntés nem a müncheni egyezmény alapján jött létre, és így „őfelsége kormányát nem kötelezi”. Hangsúlyozta továbbá, hogy az 1939. márciusi kárpátaljai bevonulással Magyarország maga szegte meg a bécsi döntést, mivel Ruténföldön kívül a magyar honvédség szlovák területet is elfoglalt. Ez az új brit álláspont szöges ellentétben állt Cadogan 1939 márciusában tett ama kijelentésével, amikor is kifejezetten üdvözölte a magyar honvédség kárpátaljai bevonulását, és Barczával folytatott akkori beszélgetése során afölötti örömének adott kifejezést, hogy Kárpátalja magyar és nem német fennhatóság alá került. Egyébként is a nyugati közvélemény 1939 márciusában a kárpátaljai bevonulást és a lengyel–magyar határ létrejöttét a német diplomácia vereségének tekintette. A Foreign Office-ban 1941 elején már arról is megfeledkeztek, hogy ha a magyarok nem vonulnak be Ruténföldre, az alternatíva egy németbarát ukrán csatlós állam vagy szlovák megszállás lett volna, és több mint százezer lengyel 1939 őszén nem kapott volna sehol menedékjogot vagy továbbjutási lehetőséget.A teljes tárgyilagosság érdekében azonban meg kell jegyeznünk: a magyar kormány hibát követett el, amikor Barcza György követ figyelmeztetése ellenére nem ismertette el írásban az angol és francia kormánnyal sem az első bécsi döntést, sem Kárpátalja Magyarországhoz történő csatolását. Azt ugyan nem tudjuk megállapítani, hogy egy ilyen diplomáciai lépés a háború befejezésekor érvényes maradt volna-e, de mindenesetre nemzetközi jogilag megnehezítette volna Benesnek az 1938-as határok helyreállítására irányuló törekvését.Amikor Barcza 1941. február 7-én látogatást tett Eden új külügyminiszternél, utóbbi ugyan megértést tanúsított Magyarország nehéz geopolitikai helyzete iránt, de a követnek néhány szemrehányást is meg kellett hallgatnia. Eden kifogásolta, hogy a magyar kormány eltűri a Romániába irányuló német csapatszállításokat, s hogy Magyarország önként csatlakozott a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez. Bírálta továbbá a magyar sajtó és rádió németbarát hangvételét. Kérte Barczát, ezeket a kifogásait jelentse az elhunyt Csáky helyébe kinevezett új külügyminiszternek, Bárdossy Lászlónak, nehogy a magyarok később szemrehányást tegyenek a brit kormánynak. Megismételte Churchillnek a második bécsi döntéssel kapcsolatban az alsóház 1940. szeptemberi ülésén tett nyilatkozatát, miszerint Anglia sohasem helyeselte azt, ahogyan Magyarországgal Trianonban elbántak. Hozzáfűzte azonban, hogy Angliának elsősorban azokra a szövetségeseire kell tekintettel lennie, akik ellenálltak a német agressziónak. (Amennyiben Eden ezzel Csehszlovákiára célzott, téves premisszákból indult ki, mert Csehszlovákia nem állt ellen a német agressziónak.) Anglia elsősorban ezeknek az igényeit támogatja a háború után, de biztosította Barczát arról, hogy korrekt diplomáciai kapcsolatokat óhajt fenntartani Magyarországgal.Még az Edennel folytatott megbeszélése előtt – 1941. január 28-án – Barcza nagyon pesszimista kicsengésű jelentést küldött Budapestre az angol közvélemény Magyarországgal szembeni hangulatáról. Bár van még egy viszonylag „magyarbarát” csoport is a politikai vezető körökben, egy jelentős – feltehetően Benes befolyása alatt álló – csoport véleménye szerint Magyarország a hármas paktumhoz való csatlakozásával végleg eljátszotta az angol szimpátiát. Románia helyzete e csoport véleménye szerint más. Bár német csatlós, de oda a németek fegyveres erővel hatoltak be, a legális államfőt és kormányt eltávolították, és bár a németek által az országra erőltetett diktatúra uralkodik, ennek ellenére Anglia barátai közé számítható. E csoport véleménye szerint a háború utáni rendezésnél a szövetséges csehek és a „megszállott” románok érdekeit kell tekintetbe venni.Barcza jelentéséből nem tűnik ki, hogy volt-e alkalma megcáfolni ezeket a téves nézeteket. Az általa Romániával kapcsolatban említett nézetek ugyanis a tények elferdítésén alapulnak. A német csapatokat 1940 júliusában még a legális államfő hívta be: II. Károly király. Károly szeptember 6-án fia, Mihály trónörökös javára lemondott. A mindkét uralkodó által kormányfővé és „Conducatorrá” kinevezett Antonescu marsall megismételte a német csapatok behívására irányuló kérelmet, így azok „1940 októberében nem erőszakos módon hatoltak be az ország területére”.Jelentése további részében Barcza beszámol a Benes-csoport egyre intenzívebb tevékenységéről, de kiemeli, hogy mértékadó angol körök még mindig nem hajlandók arra, hogy Csehszlovákia 1938 előtti határait elismerjék.Barcza 1941. február 12-i jelentésében közli, hogy Anglia a német csapatok jelenléte miatt megszakította Romániával a diplomáciai kapcsolatokat. A Foreign Office-ban azt is közölték vele, hogy a brit légierő a jövőben minden olyan országot bombázni fog, ahol német csapatok tartózkodnak. E jelentésekből Teleki világosan látta, hogy a magyar semlegesség fenntartása egyre nagyobb nehézségekbe ütközik. A washingtoni és londoni követeknek küldött 1941. március 3-i memorandumában – amelyet abból a célból írt, hogy a követek tájékoztassák az angolszász hatalmakat Magyarország nehéz helyzetéről – hangsúlyozza, hogy a magyar kormány fő feladata, hogy Magyarország katonai, anyagi és népi erejét a háború végéig konzerválja. „Mindenáron távol kell maradnia a konfliktusban való részvételtől” – fejtegeti a kormányfő, majd hozzáfűzi, hogy ezt a feladatot csak megfelelő kiegyensúlyozással, taktikával, bizonyos engedékenységgel lehet elérnie. E memorandumban Teleki bírálta Angliát és az USA-t, amiért a kis államoktól azt követelik, hogy fejtsenek ki fegyveres ellenállást a német behatolással szemben. Teleki ezt a felfogást értelmetlennek és brutálisnak minősítette, mivel egy ilyen fellépés az érintett kis állam felmorzsolásával és céltalan pusztulásával járna. Memoranduma befejező részében arról igyekezett meggyőzni az angolszász hatalmak vezetőit, hogy Magyarország a náci nyomás ellenére megőrizte parlamentáris kormányformáját, valamint a keresztény, nyugati hagyományokhoz való hűségét.Teleki 1941. március 14-én az angol futárszolgálat útján magánlevélben kérte Barczát, nyomatékosan hangsúlyozza Eden előtt, hogy amíg ő, Teleki áll az ország élén, Magyarország nem nyújt katonai segítséget a németeknek. Eden ugyan nem kételkedett Teleki és Barcza jóhiszeműségében, de kételkedett abban, hogy Magyarország képes lesz-e ellenállni az esetleges német nyomásnak. Majd hozzáfűzte: Magyarországnak a legsúlyosabb következményekkel kell számolnia, ha egy olyan ország ellen engedne át csapatokat, amelyikkel Anglia baráti kapcsolatokat tart fenn. A később bekövetkezett tragikus események tükrében feltételezhetjük, hogy Eden Jugoszláviára gondolt.Végkövetkeztetésként megállapíthatjuk: a Teleki által addig követett „nem hadviselő” politika 1941 márciusában válságba került mind a fenyegető német szomszédság, mind az erősödő angol nyomás következtében. A brit történész, Macartney e találó szavakkal jellemzi mind Teleki, mind az akkor még lojális Bárdossy e hetekben folytatott politikáját: „Úgy látták, hogy az ország hajóját heves áramlat a folyón lefelé zátonyok felé sodorja, melyeken a hajó könnyen hajótörést szenvedhet, és ők lázasan igyekeztek ezt elkerülni.”