A német diplomácia fagyos tavasza

Vannak örökös érdekeink, mint ahogy örök barátaink is – gondolhatták a palmerstoni gondolatokat kifacsarva Berlinben, s átruccantak a szomszédos Bécsbe. Schröder kancellár az uniós szankciók feloldása utáni első vizitje meglehetősen barátságtalanra sikeredett, s a kitűzött célt, nevezetesen a két ország közötti kapcsolatok normalizálását sem sikerült a feleknek elérniük. Bécs és Berlin között a lényeges tartalmi kérdések ügyében egyébként sincs vitás pont, a fagyos viszony kezdete sokkal inkább az uniós tizennégyek büntetőintézkedéseinek idejére datálható. Gerhard Schröder hét végi bécsi útján azonban nem kért bocsánatot, mint mondta: ma sem tartja hibásnak akkori döntését. Az indulatok osztrák földön már a kancellári vizit előtt magasra csaptak, főként amikor kiderült, hogy Schröder ideje java részét ellenzéki szociáldemokrata politikusokkal, illetve a néppárti– szabadságpárti koalíciót bíráló értelmiségiekkel tölti majd. Voltak, akik egyenesen az osztrák belpolitikába való durva beavatkozásnak minősítették Schröder vizitjét, s azt vetették a német kancellár szemére, hogy „elvbarátai”, az osztrák szociáldemokraták népszerűsítéséért kampányol.Hasonló vélekedések vetődtek fel akkor is, amikor a kancellár ez év áprilisában a nagyközönség elé tárta az Európai Unió reformjáról vallott elképzeléseit. Egyesek szerint uniós terveivel Gerhard Schröder egész egyszerűen „hazajátszik”, más szóval ezzel akarja kifogni a szelet a hazai ellenzék vitorlájából, amelynek európai elképzelései nem is tértek el jelentősen a kancellári ideáktól. (Hozzá kell fűznünk azonban, hogy ennél sokkal, de sokkal többről van szó, s kár lenne az uniós vitát német belpolitikai taktikai húzássá degradálni...)Az utóbbi időben egyébként úgy tűnik fel, mintha a dinamikus Schröder egyre inkább magához ragadná a kezdeményezést a német külpolitika irányításában is – Joschka Fischer legnagyobb sajnálatára. Már az unió jövőjéről folyó vitában sem volt teljes az összhang kancellár és külügyminisztere között, s a néhány héttel ezelőtt kirobbant úgynevezett jegyzőkönyvbotrány csak még inkább kidomborította a német kancelláriahivatal és a külügyminisztérium közötti ellentéteket. Történt ugyanis, hogy a német média megszellőztette a Schröder kancellár és Bush elnök washingtoni tárgyalásairól készült titkos feljegyzéseket. Az írás szerint a megbeszéléseken egyebek mellett szó esett Berlin és Washington Moszkvához fűződő viszonyáról is. A tárgyaló felek egyetértettek abban, hogy Putyinnak Oroszországban jelenleg nincs alternatívája, kérdéses azonban, hogy képes-e érvényesíteni akaratát a régi, szovjet típusú elittel szemben. Bush és Schröder egybehangzóan állította, hogy Moszkva nem kap újabb pénzügyi segélyeket, amíg nem állítja meg az országból való törvénytelen pénzkiáramlást. Az eset több volt mint kínos, ám Putyin elnök diplomatikusan csak annyit mondott: neki meggyőződése, hogy bizonyos erők galád módon éket akarnak verni Moszkva és európai szövetségesei közé. (Berlin máskülönben kulcsszerepet játszik Moszkva európai nyitási politikájában, ezenkívül pedig a 2003-ra prognosztizált orosz adósságválság leküzdésében a németek már korábban segítséget ígértek – Moszkvának tehát nem érdeke, hogy kiélezze a konfliktust.)Amikor Gerhard Schröder német kancellár külpolitikai tanácsadója (aki máskülönben a jegyzőkönyvbotrány egyik főszereplője) alig néhány hónapja Budapesten járt, úgy vélekedett, hogy a szövetségeseket nem lehet első, avagy másodosztályú csoportokba sorolni. Az utóbbi hetek német diplomáciai lépései azonban mégis mintha ezt látszanának alátámasztani.