Médiaistenség bajban

Talán egy esztendeje is van már, hogy megírtam egy történetet ezeken a hasábokon. Megismétlem: Ceausescu kivégzésének évfordulóján az egyik német televíziószerkesztőt küldött Bukarestbe, riportot készíteni, vajon hogyan vélekednek a románok a Ceausescu-rendszerről, a „régi időkről”, magáról a diktátorról (Kárpátok géniusza stb.), és hogyan a szabadságról. Egyik legkedvesebb barátom, a kolozsvári születésű operatőr rendszeresen dolgozott a németeknek, mivel tökéletesen beszéli a román nyelvet. Akkor is őt kérték fel, együtt utazott a német szerkesztővel, forgattak már napok óta, amikor is egy este felhívták őket telefonon a televízió németországi központjából. Érdeklődtek, hogy s mint, milyen anyagok készültek, majd egyszer csak a következő kérdést tette fel az arctalan nagyfőnök: – És olyan anyagotok van már, hogy egy lepusztult külsejű román melós virágot tesz Ceausescu sírjára, aztán hosszan kivillamosozik valami külvárosi lakótelepre, bemegy a lakásába, a konyhában gyertyát gyújt, és arról beszél, hogy mennyivel jobb volt régen, amikor még élt a Kondukátor?– Hát ilyen speciel nincs… – felelte a barátom.– Akkor holnap adjatok valakinek száz márkát, és majd lesz! – hangzott az instrukció onnan a művelt Nyugatról.Barátom másnap hazautazott. Azóta nem dolgozik a német televíziónak. Azonban önök, kedves olvasók, emlékezzenek vissza, 1991–92 táján ellepte a nyugati a sajtót az a vélekedés, hogy mi, itt az ázsiai félvad pusztaságok szélén gyűlöljük a szabadságot, és visszavágyunk a kommunizmusba. Száz márkákért készültek az ilyen riportok, hogy a gömbölyded burgerek és citoyenek szörnyűlködhessenek kicsit, a nyugati baloldali értelmiség pedig igazolhassa azt a tételét, azt a rögeszméjét, hogy lám, nem is volt olyan sok baj azzal a kommunizmussal, most, hogy vége, visszasírja minden alattvalója. És valószínűleg örültek az ilyen riportoknak azok a gazdasági körök és politikusok is, akik megrémültek az Európai Unió bővítésétől, akik gyarmatokat akartak (akarnak) látni ebben a régióban, akik tizenegy esztendővel a XX. század legundorítóbb diktatúráinak bukása után még mindig azon vitatkozgatnak, vajon mi itt Kelet-Közép-Európában elég felkészültek s főleg méltók vagyunk-e, hogy lábunkat a fényességes Nyugat küszöbére tegyük.Ez a fenti kis történet – ez minden történet.A modern kori média elirigyelte Hollywoodtól az „álomgyár” státusát, és szakmányban valóságot gyárt. Vagy megrendelésre, vagy a nézettségi indexek kívánalmai szerint. Mindez szemérmesen kezdődött. Mondhatni összekacsintva, mosolyogva. Emlékezzenek csak pár cseh fiatal zseniális húzására, az olajfalókról készült „dokumentumfilmre”. Lélegzet-visszafojtva nézte a világ, hogy micsoda élőlényt produkált az evolúció, aztán az alkotók leleplezték önmagukat, és a szemünk közé nevettek, mondván, lám-lám, azt teszünk veletek, amit csak akarunk.Ekkor még volt erkölcs. Ez még csak jelzés volt, hogy a média, mint kiélesített fegyver bármire képes, jó lesz vele vigyázni. Aztán hamarosan megbukott egy német „sztárriporter”, aki éveken át hamis interjúkat, megrendezett riportokat, pénzért készült valóságot szállított az elhülyült fogyasztóknak.De ez csak a jéghegy csúcsa.És mostantól legyünk nagyon pontosak! Megbukott Magyarország egyik „sztárriportere”. Ennyi történt. Frei Tamás a modern kori média bevett szokásai szerint pénzért gyártott valóságot. Megfizetett egy embert, egy diákszínjátszóköri statisztát, amúgy tisztes bolti eladót, hogy játssza el egy rettenthetetlen orosz bérgyilkos szerepét. Egy nagyon nagy ország nagyon sok millió polgárából választott valakit, egy szürke eminenciást, és joggal gondolta, ebből nem lehet baj. De lett. Ugyanis Frei Tamás nem mérte fel az önnön pszichológiai állapotából következő veszélyeket. Pedig nagyok ezek a veszélyek. Aki valóságot akar hazudni, mégpedig szenzációsat, s közben tudja – ő legalább tudja! – mit is művel valójában, az vagy megretten, vagy „elmegy a falig”.Frei Tamás elment a falig. Vagy azon túl is, kicsivel. Olyan kérdést írt bele a statisztának szóló forgatókönyvbe a szenzáció végett, amely kérdést nem lett volna szabad. Ízlésbéli és morális veszélyérzete hagyta cserben, pedig Frei nem buta és nem tehetségtelen, nem véletlenül járt Moszkvába az IMO-ba, a szovjet diplomata képzőbe, ahová – és ezt minden gúny nélkül mondom –, nem vettek fel akárkit. És mégis megkérdezte a derék szatócstól, hogy mennyiért ölné meg a magyar miniszterelnököt. Ha ezt az egyet nem kérdezi meg, továbbra is gyárthatta volna a valóságot. Meglelhette volna még éveken át az ebola vírust rejtő bokrot, menekülhetett volna veszélyes tűzharcból úgy, hogy azért menekülő csónakjának nagytotálja is meglegyen a partról… De Frei elrontotta.Pedig nem rajtunk múlt. „Ő legalább tudta mit művel” – írtam néhány sorral feljebb, s ebben a kijelentésben benne van egy másik állítás: nézők, fogyasztók milliói nem tudták, és nem tudják, szerte a világon. És itt álljunk meg egy pillanatra! Tegyük fel az egyetlen fontos kérdést: miért nem tudták, miért nem tudják? Miképpen létezhet, hogy emberek elhiszik: egy bérgyilkos odaül Őfelsége a média kamerája elé, és saját arcával beszámol a munkájáról. Ez maga a lehetetlenség. És mégis… Én láttam – azt hiszem – a tökéletes fogyasztót. Amerikában láttam őt. Háza garázsában beült az autójába. Elhajtott a bankba, ahol nem kellett kiszállnia ahhoz, hogy készpénzt vegyen fel. A pénzzel elhajtott a szupermarketba, nem szállt ki, csak odaadta listáját az alkalmazottnak, aki összeszedte a holmikat, s mindent szépen bezacskózva betett a csomagtartóba. Fogyasztó pedig haza hajtott, beállt a garázsba, előszedte a csipszeket meg a kólát, valahogy elvonszolta magát a tévéig, leült, zabált, és nézte a képernyőt.Ő a tökéletes fogyasztó. Belőle él a világmédia – ő hiszi el a bérgyilkost, ő hisz el mindent. És itt véget is érhetne a mi történetünk Frei Tamással, de a mi történetünk itt kezdődik. Mert ugyanennek a médiának egy másik szereplője, Juszt László belépett az eseményekbe – a maga módján. És most legyünk még pontosabbak! Juszt László leleplezte Frei Tamást. Juszt László talán az egyetlen ember ma Magyarországon, aki a távoli Oroszországban, sok millió ember közül 48 óra leforgása alatt nyomára bukkan a szürke kis eminenciásnak, a derék szatócsnak. Pontosan tudhatjuk, miképpen lehetséges ez, ám egy jól bevált fordulattal élve nem beszélünk róla, mert „féltjük a magunk és családunk biztonságát”. Továbbá ez mellékszál, kis adalék Juszt erkölcséhez.Juszt tehát elrepül Moszkvába, és röptében kikapja a tűt a szénakazalból. Ott ül kamerája előtt a szatócs, szegény Frei bérgyilkosa, és elmondja a forgatás részleteit. Hogyan keresték meg, mennyit fizettek neki, hogyan kapott forgatókönyvet, amelyben meg voltak írva a válaszok. Juszt bravúrjához nem fér kétség, és itt megint befejezhetnénk a történetet, de nem tehetjük, ugyanis Juszt László magyar „sztárriporter” elkövetett egy lényegesen ocsmányabb dolgot, mint Frei Tamás. Juszt László azt állította, hogy az egész álriport Orbán Viktor miniszterelnök és a magyar kormány megbízásából készült, azért, hogy a Magyar Hírlap-ügy után ismét – úgymond – lejárathassák a sajtót, és a kormány – úgymond – „bekebelezze az RTL Klubot.” Ez az állítás képtelenségében és ostobaságában magasan felülmúlja Frei hazugságát – pedig Juszt sem buta, és nem is tehetségtelen. Csak Juszt pszichológiai alapállapota a sértettség, vagy fogalmazhatunk úgy is, megőrült benne a boldogtalanság, amiért kirúgták a közszolgálati televízióból.Juszt tehát úgy leplezi le Freit, hogy megkísérli az egész gusztustalanságba belerángatni a kormányt és a miniszterelnököt. A hét végi lapok (Blikk, Mai Lap) címlapon hozzák, hogy szerinte Orbán áll az álinterjú mögött, és hogy „ajánlatot” tett Freinek, nevezetesen: ha Frei „bevallja”, hogy Orbántól kapta a megbízást, akkor ő eláll a leleplező interjú bemutatásától. Ezzel Juszt még a szakmai hitel látszatát is sutba vágja a paranoiások lendületes mozdulatával, hiszen micsoda riporter az, aki nem mutatja be a szenzációt valamiért cserébe. Ráadásul Juszt azt is tudja, Frei zsarolható állapotban van, egész karrierje ott szűköl a sarokban, és ugyan miből állna ezt mondania, „igen, egy hűvös, esős keddi napon hivatott a miniszterelnök, és közölte, csináljak már egy álriportot egy orosz bérgyilkossal, aztán kérdezzem meg tőle, mennyiért ölné meg a miniszterelnök urat, mert akkor majd tiltakozás lesz és felháborodás, és akkor végre bekebelezhetjük az RTL Klubot”... Ha Frei ezt mondja, akkor a miniszterelnök majd tiltakozik, de az semmit nem jelent, ő aztán tiltakozhat, a sajtó majd leleplez, őrjöng, Freinek minden meg lesz bocsátva, a magyar média egész ganéja meg duplán rászárad a Magyar Köztársaság kormányára.Ez volt Juszt terve. De nem így lett, és Jusztban feltámadt a félsz. Most megpróbál kimászni a maga ásta gödörből. A Juventus Rádiónak már így nyilatkozik: az egészet azért csinálta, mert „a miniszterelnök azt mondta a vasárnap esti Hétben, hogy ő fél és a családja is fél. Szerettem volna elmondani, hogy nincs mitől félnie a miniszterelnöknek, ennyi.”Ennek kapcsán azért érdemes idézni, mit is mondott Orbán Viktor, mert Orbán Viktor habitusából nem következik az a kijelentés, hogy félek. A vonatkozó idézet tehát: „Az ügy nem személyes, tehát nem az a baj, hogy velem ilyesmi megtörténhet, hanem az a probléma, hogy ilyesmi Magyarországon megtörténhet bárkivel. Tehát, miközben nem akarom elviccelni a dolgot, miközben azért dolgozik Magyarországon mindenki, meg az emberek is azt várják, hogy a bűncselekmények száma csökkenjen, lehetőleg egyre kevesebb ember essen áldozatul bűncselekményeknek, akkor nem helyes arról beszélni, hogy kinek mennyi az ára, kit mennyiért lehet láb alól eltenni. Arról van szó, hogy ma ez a közbeszédnek témája lehet. (...) Hát ez a helyzet. Az egymillió dollár egy tekintélyes summa, végül is nem kell a magyar nézőknek úgy érezni, hogy alábecsülték a miniszterelnököt, azt hiszem”.Ennyit Orbán Viktor félelméről. Vagyis Juszt belehazudott az éterbe (megint), de most már azért, hogy meneküljön. Aztán miután Freit odaállították a Kereszttűzbe a Nap-keltében, Juszt betelefonált az adásba, és kijelentette: „Azt, hogy én Freit Orbán Viktorral hozom össze, csak Frei nyilatkozataiban szerepel, ezt ő állítja.” Nem úgy van az mégsem, legalábbis a hét végi bulvárlapokból nem ez derül ki, és Juszt még nem perelte be egyiket sem. Összegezve tehát: Juszt belekeveri az egész pitiánerségbe a politikát, megzsarolja Freit, majd megijed, és megpróbál a hazugságaiból kihátrálni. Ennyi hát… Megdőlt a magyar média.Napnál világosabban látszik ez, leginkább abból, ahogy a „sztárok” megpróbálják meg- és félremagyarázni a végterméket, ami rákerült az asztalra. Az ATV hétfői sajtóklubjában Bolgár György viszi a prímet, konokul a politikáról beszél, megengedő és feltételes mondatokban, mintha a politikának bármi köze lenne az ügyhöz. (Persze van: Juszt belehazudta!) Aczél Endre legalább elmondja, nem érti, miképpen gondolhatja bárki egy bérgyilkosról, hogy kamera elé áll, azon túl ő is értetlenkedik, és a világért nem mondaná ki, hogy Frei Tamás pénzért gyárt „valóságot”. Mészáros Tamásnak is van egy őszinte pillanata, amikor kijelenti: a politika Juszt általi bevitele a történetbe képtelen összeesküvés-elmélet – de a lényeget, hogy Frei álriportot készített, ő sem hajlandó kimondani. A tegnap reggeli Nap-keltében aztán tovább tart az értetlenkedés, most ez a jelszó: „hát nem is értjük, mi történt igazából”.Holott ezt egy óvodás is érti, különösebb magyarázat nélkül. Ám a médiának most zárni kell a sorokat. Médiaistenség bajba került, fülön fogható végre, mint a rakoncátlan kisgyerek, aki ellopta a kamrából a selyemcukorkát, aztán megpróbálta rákenni a kisöccsére. Csatáznak a moguljaink (Istenem, ezek a mi moguljaink!), Wisinger MÚOSZ-elnök, a sajtószabadságról olyan nagyon híres Kádár-rendszer egykori fő filmcenzora pedig imigyen nyilatkozik: „A Juszt–Frei vita arra jó, hogy a lényegről terelje el a figyelmet, vagyis arról, hogy Magyarországon a demokrácia gyengül, szétesik. (...) Nem hiszem, hogy ez bárkinek is jó lenne. Még a hatalomnak is kínossá válhat, hiszen a társadalmi folyamatok elszabadulhatnak, kontrollálhatatlanná, anarchikussá válhatnak.” Ó, hogy oda ne rohanjak! Hát persze, főcenzor úr! Magam is éppen szólni akartam, hogy a magyar társadalom másodperceken belül elszabadul, és állatbőrökbe burkolózva végig fog csörtetni az utakon... Ehhez már éppen csak az hiányzott, hogy kiderüljön: Frei Tamás moszkvai boltosokkal játszatja el a bérgyilkos szerepét hatszáz dollárért. Engem is többen hívtak az elmúlt napokban, ugyan vegyem már fel a kőbaltámat...Mennyi marhaságot lehet még beszélni? Meddig fog még hazudozni a sajtó? Hány chartát lehet még életre hívni? (Itt a második, ha valaki nem vette volna észre, most írta alá az a társaság, amelynek egyetlen öröme, hogy ilyesmiket aláírjon...) A válasz: akármennyit. De szerencsére nincs már foganatja. Még egyszer nem jön be, ami 1990 és 1994 között olyan jól működött. A harmadik szabadon választott magyar kormányt már nem fogják megbuktatni – ezek. Befejezésül pedig álljon itt az 1997. évi XXXI., a gyermekek védelméről és a gyámügyi igazgatásról szóló törvény egyik cikkelye: (5) A gyermeknek joga van emberi méltósága tiszteletben tartásához, a bántalmazással – fizikai, szexuális vagy lelki erőszakkal –, az elhanyagolással és az információs ártalommal szembeni védelemhez.Úgy van. Ők az új generáció. Akik már immunisak lesznek Frei Tamásra is, Juszt Lászlóra is – az egész gusztustalan világmédiára is. Nekünk kell tenni azért, hogy így legyen. Minden más: mellébeszélés, magyarázkodás, hisztéria. Minden más: Frei Tamás plusz Juszt László.Ugyan már!...