315r pofon Brüsszelnek

Mindenkit megleptek az írek azzal, hogy a minapi referendumon nemet mondtak a nizzai szerződésre. A magabiztos elutasítás nemcsak azért volt váratlan, mert a népszavazás előtti héten nyilvánosságra hozott közvélemény-kutatás még a szerződést támogató tábor fölényét mutatta, hanem azért is, mert az írek mindeddig a leglelkesebb Európa-pártiak közé tartoztak. A helyzet ugyan nem példa nélküli, hiszen a dánok 1992-ben ugyancsak népszavazáson vetették el az Európai Uniót létrehozó maastrichti szerződést, ám az euroszkeptikus koppenhágai elutasítás korántsem volt olyan váratlan s főként olyan fájó pofon, mint a dublini. A mostani döntés ráadásul nemcsak a tagokat, hanem a jelölteket is érzékenyen érinti, hiszen a nizzai szerződést a bővítési folyamat és az uniós reformok folytatása elengedhetetlen feltételeként határozták meg. A tét tehát nagy, és a hét végi göteborgi csúcsig legalább a dublini visszakozás okait jó lenne tisztázni ahhoz, hogy a csatlakozni vágyók hinni tudjanak a lefektetett menetrendben.Az eddigi elemzések azt sejtetik, hogy az ír szavazók többsége nem a bővítést ellenezte, hanem a közösségi adóharmonizációt, a halálbüntetés eltörlését és a nemzetközi büntetőbírósághoz való csatlakozást. A hagyományos semlegességét féltékenyen őrző Írország számára gondot okozhat a formálódó közös európai védelmi politikában és a gyors reagálású erőben való részvétel is. A több tekintetben a közösség mintagazdaságának számító Írország lakosainak jelentős része zokon vehette az Európai Bizottság év eleji, a gazdaság túlfűtöttségét kifogásoló, a politika felülvizsgálatát sürgető figyelmeztetését is.Az ír kormány rögtön bejelentette, hogy a népszavazás elvesztése után sem fogja kérni a nizzai szerződés újratárgyalását, hanem a megfelelő időben új referendumot tart a kérdésről, a mostani fiaskó mégis nyugtalanító. Az elutasítás újabb pofon Brüsszelnek, hiszen újabb komoly csapás az unió egyre romló közmegítélésére, de közvetetten pofon a csatlakozási tárgyalások hajrájába fordult tagjelölteknek is. A biztató lendülettel induló svéd elnökség ugyanis újabb léket kapott, amelynek traumáját aligha lehet néhány nap alatt, a göteborgi csúcsig elfeledtetni. A nyomasztó nizzai élmények után a dublini eredmény újabb intő jel arra nézve, hogy az unió reformja meglehetősen döcög. Miközben a tagjelöltek sokszor egymást taposva próbálják bizonyítani érettségüket, felkészültségüket, a nagyok egyre zöldfülűbbnek mutatkoznak, azt igazolva, hogy valójában ők nem készültek még fel a bővítésre. Az is elkeserítő, és ez nem ír vagy dán sajátosság, hogy az európai ügyekben a politikai és gazdasági eliteknek sehogy nem sikerül szót érteniük a közvéleménnyel. Az is elgondolkoztató, hogy most éppen azok az írek mondtak nemet az Európai Unió átalakulására, akik nagyon is sokat profitáltak az uniós tagságból. S ha már az erősen integrációpárti írek is elfelejtik, hogy nemrég még ők is Európa szegényebb részéhez tartoztak, akkor mit várhatunk a náluk is önzőbbektől? Joggal merül hát fel ismét a kérdés: vajon felfogja-e Európa többsége, hogy a kontinens egyesítése történelmi felelősség?