A közösségek Európájáé a jövő

Az elmúlt időszakban több sikert is elkönyvelhetett a magyar diplomácia. Május végén a régió stabilizáló tényezőjének járó elismerésként Budapesten gyülekeztek a NATO külügyminiszterei, ezután a göteborgi uniós csúcson szinte szövegszerűen is a magyar várakozásoknak megfelelően alakult a tizenötök állásfoglalása a bővítés kérdésében, majd itthon a parlament 92 százalékos elsöprő többséggel fogadta el a szomszédos országokban élő magyarokról szóló státustörvényt. Az örömben némi üröm, hogy az utóbbival kapcsolatban több támadás is éri Magyarországot. Az aktuális fejlemények kapcsán először erről kérdeztük Martonyi János külügyminisztert.Az utóbbi napokban igencsak „felizzott a levegő” a státustörvény körül. A támadások egy részére lehetett számítani, de néhány nyilatkozat – így például az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének elnökéé, Lord Russel-Johnstoné – azonban némi tájékozatlanságról tanúskodik. Ebben talán része lehet annak is, hogy Budapest mintha nem tájékoztatta volna kellőképpen a nemzetközi közvéleményt, míg Románia igyekezett előkészíteni támadásához a terepet. Szándékozik-e valamit tenni a külügyminisztérium a külföldi kommunikáció javítása érdekében?– Kétségtelen, hogy a román diplomácia átfogó offenzívába kezdett, mégpedig döntően belpolitikai okok miatt. Hallhattuk azokat a súlyos bírálatokat, amelyeket a nacionalista szélsőjobboldal – s ne feledjük, hogy egy 25 százalékos pártról van szó – intézett saját kormánya felé, mondván, az nem képviseli megfelelően Románia érdekeit, a diplomácia nem volt résen. Ezután szinte robbanásszerűen indult be a román offenzíva, amelyet egy ottani hisztérikus médiakampány táplált, ez pedig egyre jobban belehajszolta a román kormányt a folyamatba. A románok több-kevesebb sikerrel, de kétségkívül nagy súlyt fektettek arra is, hogy a többi szomszédunkat is bevonják ebbe a támadásba, és szinte minden nemzetközi fórum előtt megjelentek ezzel a panasszal. Magyarország úgy érezte, hogy a státustörvény végső soron a jószomszédi kapcsolatokat is szolgálja, és elősegíti a regionális stabilitást. Így aztán – mivel tiszta a lelkiismeretünk – semmi okunk nem volt arra, hogy bármiféle offenzívát indítsunk. Az viszont világos, hogy egy ilyen támadássorozat után mi is megtesszük a szükséges lépéseket, és mindenkit megfelelően tájékoztatunk. Mi is megmagyarázzuk minden nemzetközi szervezetnek, hogy miről van szó. Egyes hazai kijelentések fényében is fontosnak tartom, hogy a folytatódó diplomáciai meggyőzéshez fennmaradjon az a nemzeti konszenzus, amelyet az Országgyűlés 92 százalékos támogatása kinyilvánított. Brüsszel már jelezte, hogy a törvény összhangban áll az EU jogrendszerével, közelebbről a társulási megállapodással. Ilyen gond tehát nincsen, és nagyon bízom benne, hogy a mostani hangulat javulni fog, hiszen ez nem szolgálja senkinek az érdekeit. Megjegyezném, hogy a tájékoztatás már közel két éve folyik, a román konzultációkérésnek azonnal eleget tettünk. Magam is többször – legutóbb Geoana külügyminiszternek tegnap küldött levelemben – javasoltam, hogy a kisebbségi vegyes bizottság a közeljövőben találkozzék. Örülök, hogy ezt a román fél elfogadta. Kifejeztem készségemet arra vonatkozóan is, hogy magasabb szinten is egyeztessünk. Egy héttel ezelőtt Milánóban személyesen is jeleztem neki, hogy adott esetben kész vagyok Bukarestbe utazni, és bármit megteszek annak érdekében, hogy tisztázzuk a félreértéseket. Konkrét megoldásokat is el tudok képzelni, amelyekkel a területenkívüliségre vonatkozó megalapozatlan aggodalmakat el tudjuk oszlatni, megértetjük, hogy a törvény hatálya nem terjed ki Romániára. Bukarest azon hozzáállásával persze nem tudunk mit kezdeni, hogy diszkriminációnak tekinti a román állampolgárok egy részének nyújtott kedvezményeket. Ezeket azoknak adjuk, akiknek erre szükségük van, akiknek ez nem fontos, azok nem fognak élni a kedvezményekkel. A törvény tehát nem vezet hátrányos megkülönböztetéshez, egy kisebbség szülőföldön maradását és kulturális önazonosságának megőrzését támogatja. Ezért üdvözölték a határon túli magyar szervezetek a minap közös nyilatkozatban ismét a törvényt.– A román vádaskodás tehát nem meglepő, bár az ET-be is begyűrűző diplomáciai offenzívára azért nem lehetett számítani. Mennyire ronthat a két ország kapcsolatán a mostani vita?– Erre csak azt tudom mondani, hogy mi nem szeretnénk, ha feszültség támadna a két ország kapcsolataiban. Ebben vagyunk érdekeltek, s minden lépésünk ezt a célt szolgálja. Arról azonban nem találgatnék, hogy a román diplomácia milyen megfontolásai állnak e diplomáciai offenzíva mögött. A belpolitikai összefüggés kétségtelenül érezhető, de még egyszer hangsúlyozom, az én feladatom a feszültség oldása – és ennek érdekében akarjuk folytatni a konzultációkat.– Érdemes talán megvizsgálni a bukaresti támadásokat annak fényében is, hogy délkeleti szomszédunk ugyanakkor számít Magyarország támogatására a NATO-tagság elérésében. Nem tartja ezt a kétszínű magatartást kissé furcsának?– A támadások élességét magam is különösnek ítélem, s nem tartom szerencsésnek. Biztos vagyok azonban abban, hogy a román kormány is a két ország közötti feszültség feloldásában érdekelt. Mi tárgyalni akarunk, s javasoltuk, hogy ne a sajtón keresztül „üzengessünk” egymásnak. Mi továbbra is támogatjuk Románia euroatlanti csatlakozását. Az azonban kétségtelen, hogy a minapi támadások hangneme egyes esetekben túllépett bizonyos határon. Az sem nagyon szerencsés, hogy minden lehetséges nemzetközi szervezethez elmegyünk, és panaszt teszünk arra a szomszédunkra, amely a legfontosabb kérdésekben támogat minket, s amelyikkel egyébként jó együttműködést tartunk fenn.– A határon túli kisebbséget érintő viták kapcsán fel-felmerül a kisantant kérdése. Most azonban érezhető a különbség a bukaresti és a pozsonyi fenntartások hangnemében, míg Belgrád még kevésbé zárkózott fel a támadásokhoz. Ehhez járul még, hogy Ukrajna kifejezetten támogatja a törvényt. Mivel magyarázza mindezt?– Kétségtelen, hogy jelentősek az eltérések a szomszédok felfogása között, ez talán leginkább érzékenységük eltérő fokával, a különböző belpolitikai viszonyokkal s bizonyos kérdések más-más megközelítésével magyarázható.– Az Európai Unióból érkező kritikák vagy az Európa Tanácsban néhány nyugati képviselő Bukarest melletti kiállása meglepő lehet, mégsem nevezhető azonban teljesen előzmény nélkülinek. A meglepő számomra inkább az, hogy ezek a nyugati kritikák azután hangzanak el, hogy az Európai Unió leendő alkotmányának nevezhető, Nizzában elfogadott emberi jogokat lefektető charta 22. paragrafusa kimondottan támogatja a nemzeti és kulturális sokszínűséget, amit Lionel Jospin francia kormányfő nemrégiben kifejtett Európa-víziója csak megerősít. A magyar státustörvény ugyanebbe az irányba hat, semmiben sem lépve túl az Európai Unió egyes országaiban is alkalmazott hasonló szabályozáson. Mivel magyarázza ezek után az unió egyes politikusainak, tisztviselőinek nem is mindig nyílt, ám mégis érezhető idegenkedését a gyakorlatilag nemzeti konszenzussal elfogadott hazai törvénnyel szemben?– Az aggodalmak mögött azért látni kell, hogy Európában ma változatlanul eltérő nemzetfogalmak élnek. Nagyon sok ember számára a nemzet ugyanazt jelenti, mint az állam. Ez adott esetben még fordítási gondot is jelent, hiszen a „nation” egyaránt jelent nemzetet és államot. Aki tehát valamely államnak a polgára, az e szerint a felfogás szerint ahhoz a nemzethez is tartozik. Látnunk kell tehát, hogy e teória képviselői természetes kétkedéssel, értetlenséggel és aggodalommal néznek egy ilyen jogszabályra. Ezt azonban mindig is tudtuk, és évek óta magyarázzuk, hogy térségünkben – történelmi okokból – a fenti tétel nem mindig áll. Sok esetben létezik egy kulturális nemzet, amelyhez olyan emberek is tartoznak, akik egyébként más állam tisztességes, lojális polgárai. Egyesek azt mondhatják, hogy ez rossz vagy jó, és azt is állíthatják, hogy ilyen nincs, a dolog azonban ettől még így van, s ez a lényeg. Van két-hárommillió magyar, akik magyar önazonossággal, nemzettudattal rendelkeznek, s más országok állampolgárai. A magam részéről mindig is azt hittem, és most is azt hiszem, hogy a jövő Európája az államok, a népek, a régiók és a közösségek Európája lesz. Olyan közösségeké is, amelyek nem feltétlenül területi alapon határozhatók meg. Ebbe az Európa-koncepcióba tökéletesen beleillik egy olyan törvény, amelyik figyelembe veszi azt, hogy ezeknek az embereknek van sajátos önazonosságuk, közösségtudatuk; nevezetesen úgy érzik, hogy a magyar nemzethez tartoznak. Ez valóban dilemma. Ne feledjük el: a XVIII. század végén megszületett a jakobinus állameszme, amely kimondta, hogy egyetlenegy dolog számít, mégpedig az állam, amelynek polgárai vannak. Ezen kívül semmilyen más kötődésről nem vesz tudomást, s nem is ismer el ilyet. Ez tehát az egyik megközelítés, a homogén nemzetállam eszméje, amely – valljuk be – nem igazán tűnt még el. A másik pedig a kulturális sokszínűséggel számol – amely nem létezik identitás nélkül. Ezt pedig a kisebbségekhez tartozó egyéneknek valamilyen módon fenn kell tudni tartaniuk. A státustörvény közvetlen és közvetett módszerekkel ezt kívánja elősegíteni, ezzel hozzájárul Európa sokszínűségéhez. Ahhoz a bizonyos közösségek Európájához, amelyről sokan álmodnak. Azt azonban mindenképpen el kell ismerni, hogy eltérő történetfilozófiai megközelítések vannak, és az aggodalmak, kétségek ebből is fakadnak. Téved tehát az, aki azt hiszi, hogy az általam felvázolt koncepciót rövid idő alatt mindenkivel el tudjuk fogadtatni. Ez a felfogásbeli különbségen alapuló vita ugyanis még tovább fog élni, hiszen vannak érdekek, eltérő történelmi adottságok, és még sok minden más. Az is tény, hogy ez a törvény ezt a szunnyadó vitát most újra felszínre hozta.– Ezek a viták azonban, hála Istennek, nem befolyásolják a csatlakozási tárgyalásokat, amelyeken Magyarország nagy áttörést ért el, ezzel megalapozva a göteborgi csúcs bővítéssel kapcsolatos pozitív jelzéseit is. Miben látja a „magyar recept” titkát, amelyet a munkaerő szabad áramlásának kérdéskörében immár például a szlovákok és a lettek is követnek?– Titokról nincs szó, a lényeg az, hogy mi ebben a kérdésben érdemben akartunk tárgyalni. A bizottság és a tagállamok érzékelték azt, hogy van köztünk egyfajta intellektuális összhang, mindketten a megoldást keressük. Ezáltal sikerült a Schröder által felvetett hétéves átmenetről szóló koncepciót rugalmasabbá tenni. Nem akartunk a politikai nyilatkozatok szintjén maradni, bár ilyenekre is szükség volt, inkább folyamatosan egyeztettünk. Így például a személyek szabad áramlása tekintetében sikerült ésszerű megoldást találnunk, külön fenntartottuk azonban a jogot arra, hogy erre a kérdésre viszszatérjünk. Ha ugyanis a 15 tagállamból a csatlakozási tárgyalások vége előtt nem kapunk megfelelő válaszokat a munkaerőpiac megnyitását illetően, akkor ezt a fejezetet újra meg fogjuk nyitni. A folyamat megindult, hiszen Svédország, Hollandia és Dánia már bejelentette, hogy a csatlakozás pillanatában teljesen megnyitja munkaerőpiacát. Ez jó kezdet, és várjuk a folytatást. Egyébként meggyőződésem, hogy ezt a receptet, amelyet valójában mi „tárgyaltunk ki” mások számára is, a jelöltek nagyobbik része elfogadja majd.– Prága és Varsó azonban kevésbé örült a magyar áttörésnek, mondván, a Budapest által kötött kompromisszumok rontják az ő pozícióikat...– Prágával nem volt semmiféle gond, itt félreértésről volt szó, amelyet tisztáztunk is. No, meg azt is tudjuk jól, hogy a földügyben éppen a csehek voltak azok, akik megállapodtak a letelepedett magánszemélyek termőföldtulajdon-szerzésének lehetőségében. Nekünk ezek után az az esélyünk maradt, hogy ebbe bizonyos időintervallumot iktassunk be.– Nem vetítik-e előre ezek a viták azt a jövőt, hogy a közép-európaiak majdan tagokként sem tudják majd együttesen érvényesíteni érdekeiket, és az unión belül is egy-egy „regionális partner” uszályában, esetleg a kívánatosnál többször egymás ellen szavaznak majd?– Ahol lesznek regionális, közép-európai, gazdasági fejlettségünk alacsonyabb szintjéből fakadó érdekeink, ott ezeket közösen érvényesítjük. Ott tudunk azonban csak együttműködni, ahol lesznek valóságos közös érdekeink. A gyakorlat egyébként azt mutatja, hogy az EU-ban változó szövetségek vannak. Sok szó esik az utóbbi időben a kis és nagy országokról, bizonyos intézményi kérdésekben talán ennek is van jelentősége, de vannak déli és északi államok is, és vannak olyan országok is, amelyek a mezőgazdasági politika fenntartásában, mások annak leépítésében érdekeltek. Tehát nagyon sok választóvonal képzelhető el, és az eddigi uniós tapasztalat azt mutatja, hogy a szövetségek általában alkalmiak. De nem is a közös szavazás itt a legfontosabb, hanem inkább az, hogy van egy közép-európai identitásunk, és ezt meg kell őriznünk; ahol pedig azonos érdekeink vannak, ott azokat érvényesítsük. A csatlakozási tárgyalásoknál is lényeges szempont, hogy eltérőek az adottságaink. A kétmilliós Szlovéniát és a negyvenmilliós Lengyelországot például nehéz összehasonlítani, és még nehezebb elvárni tőlük, hogy mindig ugyanazon az állásponton legyenek. Ezért hangsúlyozzuk az egyéni megközelítés fontosságát.– Göteborg üzenete egyértelműen biztató, némi aggodalomra ad azonban okot a sajtóban különösen szembetűnő német fanyalgás, amely egyes vélemények szerint rámutat arra is, hogy bizonyos forgatókönyvek esetében megkérdőjeleződhet a bővítés első körének 2004-es időpontja is. Mennyi esélyt ad a negatív szcenárióknak?– A göteborgi szöveg célként rögzíti, hogy a legfelkészültebb tagjelöltek már teljes jogú tagként vegyenek részt a 2004-es európai parlamenti választásokon. Az fontos kérdés, hogy az uniós politikai akarat miként alakul 2002 folyamán, hogyan befolyásolják azt a különböző nagy tagállamokban sorra kerülő választások. Göteborgban azt is leszögezték, hogy a felkészült tagjelöltekkel 2002-ben befejezhetők a tárgyalások. Az biztos, hogy ez rajtunk nem fog múlni, már most nyugodtan állíthatjuk, hogy 2002 végéig a felkészülést be fogjuk fejezni.