Az állam halála?

Valószínűleg a XX. századot megnyitó legeredetibb írás Mázsa Péteré volt Az állam halála címmel, amelyben azt fejtegeti, hogy a magyarok idővel – úgy 2020-ig – „széthordják a magyar államot”, amely már semmit nem tud nyújtani nekik. Ez egy döbbenetes, de teljesen hiteles látásmódról tanúskodó felvetés, mert ami ma történik, ezt valószínűsíti. Az állam halála pedig az információs modelljét, makrokommunikációs szerkezetét szabályozó jogi és adminisztratív előírások semmibevételével kezdődik.Mindezt azzal cáfolhatnánk, hogy az elmúlt évtized közvélemény-kutatásai változatlanul erős várakozásokat jeleznek a népességnek az állammal kapcsolatos viszonyában. Igaz, viszont az egyéni és a közösségi lét kompromisszumos szabályai nem képezik részét az általános műveltségnek, az egyéni és közösségi információs szabályok harmóniája mint igény sem jelenik meg az állampolgárok ismerettárában. Igazolásul csak az állami információ-jogrendszer állapotára kell néhány pillantást vetni, és máris láthatóvá válik, hogy Magyarországon félállami állapotok uralkodnak, minthogy a rendszerváltozás átmenetében (az úgynevezett demokratikus ellenzék sajátos szocializációjából következően) csak az adatvédelmi törvényt vették gondozásba, a többi információtörvényt pedig a magánérdekek megfontoltan gátolják érvényesülésükben, megújulásukban, alkalmazhatóságukban.A mai információtudományosságban az értelmiség műhelyeinek aktivizálódását a miniszterelnökség 200 millió forintos, információs társadalom pályázati keretének lekötése példázza. Minden kezdeményezés foglalkozik az állam információs modelljét, makrokommunikációs szerkezetét, annak jogi és adminisztratív szabályozását érintő kérdésekkel, de a rendszerszemlélet nélkül, illetve az információszervezésben az 1960-as éveknek megfelelő tudás szerint. Az információtudatosság példájára a statisztikatudatosság is gyengének tűnik, a statisztika szerepének fontosságáról – vagyis mint a „tényleíró adatok gyűjtése, kezelése, rendezése és publikálása, illusztrálva a társadalom viszonyait és kilátásait anyagi, szociális és morális értelemben is” tudatosságáról – vajmi keveset hallani.A társadalmi információérzékenység kapcsán rendszerint az adatkezelési érzékenység vizsgázik. A korábbi megfigyelési érintettséggel kapcsolatos érzékenység társadalmi súlyának minősítője, hogy három és fél év alatt a lakosság 0,061 százaléka kért információt a Történeti Hivataltól arról, hogy a rendszerváltozás előtt nyomoztak-e utánuk (sőt, ez a szám ennél is kisebb, ha a többes vizsgálódást is figyelembe vesszük), és kétezer főnél volt igenlő a válasz. A hivatal működése első két évében általában a „demokratikus ellenzék” képviselői kérték ki a róluk készült dokumentációt, másrészt a kérdéses időszak alatt 552 kutatói látogatást regisztráltak.Az információkultúra kapcsán a szemléletváltás szükségességét olyan események mutatják, mint például a gyermekkórház számítógépének elrablása, amit az információra hiperérzékeny média úgy adott közre, mint „az anyagi kár nem jelentős” típusú eseményt. Az információbűnözés megítélése, a jogi minősítés és a szankcionálás mai állapota mint tovább nem tartható helyzetnek minősült. De az információ értékszemlélete, annak közgazdaságtanát illető tudás is vizsgázott valamiként, mert a számítógéplopásban öt év rögzített adatai, mintegy 60 ezer betegfelvételi adat, a strukturált orvosi és beteganyag tűntek el, amelyek értékét csak 50-100 milliókban mérhetjük – de ez a kommentálásokban fel sem merült!Miért van ez? Mert a nálunk napjainkra kialakult információs anarchizmus mint sajátos információtudatos magatartás azt a törvényszerűséget aknázza ki, hogy az információs társadalom kvázikaotikus, az államot és kormányt magasan korlátozó társadalom, amelyben két kisebbség (egyfelől az intellektuális információszabadság-eszményt szűkítő értelmiség, másrészt az információjog érvényesítését gátló gazdasági aktorok) kiválóan tájékozódik, illetve érvényesül. Az állammal szembeni hangulatkeltésben látni való az államellenes düh, amit az információs mint kvázikaotikus társadalomban jól boldoguló kisebbség gerjeszt. A kommunikációs kompetenciákat uraló (értelmiségi) csoportoknak a kvázikaotikus társadalomban való különösen eredményes eligazodása a kódolási befolyás (amit másként tematizálásnak neveznek) révén valósul meg. A magyar értelmiség fokozottan információtudatos és információérzékeny csoportja egy sterilizált információszabadság-eszmény („mindent szabad, amit törvény nem tilt”) nevében hivatalossá tett egy olyan információpolitikát, amely nem konzisztens a gazdaság fejlettségével, a politikai rendszer demokratizmusával, a társadalom információtudatosságával, a vállalkozási esélyegyenlőség- és közbiztonságigénnyel és így tovább. Az információs anarchizmus a magyar állam információgyűjtő, -feldolgozó, -közreadó, az információjogi és adminisztratív szabályokat megalkotó, számonkérő és szankcionáló intézményrendszerének zavaraiban jelenik meg. Legáltalánosabban úgy, hogy az egyéni információszabadság végletekig menő hangsúlyozásával és érvényesítésével a közösségi érdekek sérülnek. Ennek számos jellegzetes formája van, aminek pellengérre állítása egy független, az információs műveltség mellett síkraszálló szakmai és laikus szervezet feladata lenne.Az adatvédelem politikai konjunktúrája számos erkölcsi és modernizációs deficitet hordoz. Az adatvédelmi biztos tavalyi jelentése igazolja azt az egyébként evidens információs szakértői álláspontot, hogy az állampolgároknak ma nem a magyar államtól kell félniük adataik indokolatlan vagy jogtalan felhasználása miatt. A leggyakrabban a gazdasági aktorok sértik meg a vonatkozó előírásokat, a magánérdek használja fel gátlástalanul a lakossági adatokat. Az adatvédelmi biztos hivatalához forduló legtöbb „magánkezdeményezés” politikai indítékú, a hírértékkel bíró esetek körüli kutakodás „eredménye” volt.A szerző informatikus