Az örök modernizátorok

Ünnepel a szocialista párt és mindig szakértő értelmiségi holdudvara, hiszen – állítólag – megtalálták egy bankárban minden jóknak (re)inkarnációját. A magát mindig is modernizátornak tartó egykori diktatúrahívők utódai, megértvén az idők szavát, a bankszektor felé fordultak – még inkább. S az felkínálta számukra legjobbját, aki – természetesen! – párton kívüli, független és szakértő ember. Már csak ennek alapján is természetesen a legjobb. Olyan valaki, aki szövetséget tud kötni mindenkivel, győztessel és vesztessel, külföldivel és bennszülöttel, progresszívvel és konzervatívval, hiszen egy kényes ízlésű bankár – ugye? – mindenkinek a rendelkezésére áll, aki a jó üzletmenetre garanciát tud nyújtani.Csakhogy éppen ez a baj. A mai magyar társadalom jó része nem tud saját magának jó üzletet kínálni, legfeljebb a globális pénzügyi körök emberének szavazhatna balga bizalmat. A „jóléti rendszerváltás” lózungjánál aligha van hamisabb, megtévesztőbb jelszó a korábban Bokros-csomagot hozó s ma is a neoliberális kurzust híven követő „szociáldemokratáknál”, akik ellenzékben mindig védik verbálisan a kisembert, kormányon pedig szolgálják a maguk fabrikálta szükségszerűségeket. Ez régi „tudományos” hagyomány náluk, amivel ők mindig a történelmi fejlődés élvonalában járnak – természetesen mindig szemben az „elmaradott”, lokális jellegű „nacionalizmussal”, s azokkal, akik nem értik az idők szavát. A nagy egyesítő bankárszemélyiség tehát szem a régi láncban, abban a folytonosságban, ahol a nép feladata a bizakodás és (hiú) remény abban, hogy „szakértő” egykor forradalmi „elitje” gondoskodik róla.Pedig immár évek óta tudhatja mindenki, hogy a kádári életszínvonal-politikában felnőtt szakértőket nem a nép helyzete, hanem a tudományos monetarizmus előírásai és elvárásai érdeklik. Ott kell rendnek és elégedettségnek lenni, s akkor a nép gyönyörködhet a kiváló üzletmenetekben, a szárnyaló tőzsdei árfolyamokban s az állandóan javuló banki (hitel)minősítésekben. A szakértő bankár-politikus vegytisztán megtestesíti azt a jómódúvá lett „függetlenséget”, amely ma már nálunk is elég öntudatos ahhoz, hogy legitim természetességgel hagyja figyelmen kívül az – úgymond – populista követeléseket és hangsúlyosan a „nemzeti szűklátókörűséget”.Az elegáns, független szocialista bankár persze könnyedén emlegeti a konzervatív és nemzeti értékeket is – elvégre hívő tagozat már régóta van! –, de hogy ez mit is jelenthet, annak kitalálását meghagyja ama konzervatív jámboroknak, akik netán elhiszik azt, hogy a hagyományőrzés Marxszal és Leninnel kezdve a legigazibb. Nemzeti középpártról is szó van, elvégre a kifakult egykori vörös forradalmárok neoburzsoáziája áll a háta mögött, igaz, még mindig jól hangzó kisembervédelmi szociális érzékenységet hirdetve. Ez is legalább annyira hiteles, mint amikor a volt állampárt, hivatalosan persze mindig forradalmasan tulajdontalan tagjai „demokratizálódtak”, s immár megvagyonosodott képviselői korrupcióellenes rohamra indulnak. Némelyikükön valóban látszik az igazi düh, hogy másoknak is jutott a népi vagyonból, míg másokat az háborít fel, hogy egyesek néha felemlegetnek holmi spontán privatizációkat, államilag biztosított haszonnal külföldieknek eladott közműveket és demokratikusan megpályázott útépítéseket, valamint csodálatosan elfogyott közalapítványi vagyonokat.A megbízhatatlan értelmiségi burzsoának kinéző új miniszterelnök-jelölt nem is habozik, bedeszkázandó joghézagokat kerestet szakértő kompániával, nehogy már egy versenyképes és nem komprádor típusú ellenelit létrejöhessen. Mert persze manapság minden korrupció, ami a haladó erőknek nem tetszik. Teljes felelőtlenséggel a képernyőkön vádaskodnak bizonyítékok nélkül olyan politikusok, akiknek környezetében évekig folyt a köztulajdon magántulajdonná alakulása. Érdekes azonban, hogy sohasem fordulnak a rendőrséghez, „bejelentéseiknek” ugyanis csak a média-visszhangosítása a fontos, s az, hogy aztán szakértő politológusok és „humoristák” tényként manipuláljanak azzal, ami – úgymond – köztudott.Nincs ennél erkölcsileg, közösségileg pusztítóbb és egyben undorítóbb harcmodor, hiszen ez a politika nálunk egyébként is gyenge alapzatát, a (köz)bizalmat ássa alá. Félreértés ne essék, e sorok írója nem hiszi azt, hogy a korrupció a politika csupán egyik oldalán lenne, s hogy nálunk a kormányoldalon csupa jámbor és erényes ember munkálkodna. Arról azonban meg vagyok győződve, hogy a korrupció ellen harcolni csak e téren hiteles embereknek és pártoknak szabad, mert egyébként csak növekvő cinizmus, politikai közöny és kiábrándulás a biztos következmény.Az elmúlt évtized politikájában e téren többször és végzetesen odakozmált szocialisták lelki motivációját még meg is lehetne érteni, ha a purifikátori szerepük vezetését immár átadnák olyan egyéneknek és generációknak, akiknek és amelyeknek aligha lehetne joggal a kommunista múlttal együtt az átalakulás ügyes („törvényes volt, de nem etikus” vagy a „világ korrupt” stb.) umbuldáit a szemére vetni. Ezt a ha életkorilag talán nem is, de lényegileg kommunista gerontokrata hatalomhoz ragaszkodást viszont már egyáltalán nem lehet racionálisnak tartani. Bár más oldalról valószínűleg csak azt jelenti, hogy a friss burzsoáknak nem elég a gazdasági hatalom, ők az új helyzetben is mindenhol diktálni akarnak.Nagyon valószínű persze az is, hogy az új független miniszterelnök-jelölt igazi súlyát a nemzetközi globalista tőke bizalma adja, amely egyre látványosabban immár nem az SZDSZ mögött áll. Miután kiderült, hogy nálunk a „liberalizmust” eséllyel csak a „szociáldemokraták” tudják képviselni, kellett egy független ember, aki teljesen mentes az MSZP-ben felbukkanó „populizmustól” (pl. „népi szocialisták”, netán baloldali platformos „munkásvédők”), s úgy „konzervatív” verbálisan és fizimiskára, hogy biztosíték a garantált repatriálható maximális profitra. Kincset ér az ilyen ember! Hiszen anyagilag már annyira független, hogy legfeljebb csak főkorteseinek kell függetlenséget garantálni.A baj csak az, hogy e nagy kozmopolita közbizalom igen leszűkíti a belső „jóléti rendszerváltás” mozgásterét. Főleg akkor, amikor a „populista” Fideszt állandóan előzni kell. Ígéretekben tehát nem lesz hiány, mint ahogyan 1994-ben sem volt, amikor a bérből élőket nem lehetett tovább terhelni – a valóságos tudományos Bokros-csomagig. Sajnos még mindig van vevő a szocialista ígérgetésre, még mindig sok a szegény ember s a változások vesztese. Azok, akik soha nem értették meg, hogy ők a kádárizmus adósságon és önkizsákmányoláson alapuló kisszerű biztonságának valódi és tartós vesztesei. Egy olyan múlt áldozatai ők, amelynek egykori és mai haszonélvezői még mindig jelen vannak és jelentkeznek népboldogításra.