Balra zárva

Évek óta nagy lelkesedéssel olvasgatom azokat a beszámolókat, amelyek Farkasházy Tivadar nyarankénti szárszói rendezvényéről szólnak. Már május végén elkezdek izgatott lenni, az utóhatások pedig egészen szeptemberig elhúzódnak. A csúcspont persze az összeröffenés másnapja, amikor a napilapok tudósításai megjelennek. Ezek tanulmányozása bőségesen megéri azt a néhány százezer agysejtet, amelyek ilyenkor kegyetlenül feláldoztatnak az érdeklődés oltárán.Hát kérem, a találkozó idén is remekül sikerült, Heller Ágnes is írt egy levelet, mit mondjak még? Biztosan az én hibám, hogy a tallózás közben egy szovjet városka jutott eszembe, pontosabban a város főtere, még pontosabban a téren álló oszlop. Egyik oldalán egy márványtábla feszült, a következő felirattal: 1812-ben itt vonult át Moszkva felé Napóleon, kétszázezer emberével. A másik oldalán is volt egy márványtábla, arra is véstek egy sort: 1813-ban itt vonult vissza Moszkva alól Napóleon, húszezer emberével. Máig nem világos, hogy ez miért jutott eszembe, hiszen a szárszói skanzenben az idén is sokan voltak.Ez nagyon helyes, mert mint a helyszínen kiderült, okvetlenül orvosolni kell a sérült demokráciát, és a megjelentek természetszerűleg önmagukban találták meg a gyógyulás zálogát. Hogy aztán a sok törökvezető hogy jutott erre a következtetésre, azt nem tudtam egyértelműen letölteni, de biztosan így van, mert ez képezte a legnagyobb közös nevezőt. A Komintern-értelmiség egyik sokszor hivatkozott szimbóluma is megjelent, nevezetesen az Erzsébet téri gödör, ezúttal Tamás Gáspár Miklós szellemi teljesítményében, aki pénzért úgy vélte, hogy a státustörvény a második világháború óta a legnagyobb konfliktusba keverte az országot. Nem is tudom. Ezzel a hülyeséggel szemben egyszerűen nem szabad érvelni, talán csak annyit jegyeznék meg, hogy 1956-ban is volt itt némi konfliktus, és mindent összevetve talán mégis jelentősebb volt, mint egy ötpárti parlamenti konszenzussal elfogadott törvény. Végül is mindegy, mert a hipotézis szerencsére Tamás Gáspár Miklóstól származik, róla pedig köztudomású, hogy az sem igaz, ha szembejön.Fodor Gábor is felszólalt. Szerinte nagyon aggasztó, hogy a félelem befészkelte magát a társadalomba. Fodor Gábor rengeteg emberrel beszélt, és mindegyik félt. (Szerintem csak aggódtak, hogy meddig tartja őket szóval a szőke ciklon.) De, emelte fel hangját és mutatóujját a szabad demokrata politikus, neki esze ágában sincs eltűrni, hogy az ország olyan legyen, amivé (magyarul: amilyenné) a mai kormány zülleszti. Aztán azt is elmondta, hogy külföldön Magyarországot szeretik ugyan, de kormányát és miniszterelnökét nem. Ez valahogy úgy nézhetett ki, hogy Fodor Gábor külföldön is mindenkit megkérdezett, és a külföldiek a világ minden táján elmondták neki, leplezetlen felháborodással a hangjukban, hogy nagyon nehezen tudják túltenni magukat azon a kettősségen, hogy szeretik ugyan Magyarországot, de a magyar kormányt és a magyar miniszterelnököt nem bírják megkedvelni, és értse meg Fodor úr, hogy ez egy képtelen szituáció, lassan már a családi élet rovására megy.Ez van. Ezt szeretjük Farkasházy Tivadar szárszói rendezvényeiben. A magam részéről állami támogatást javaslok nekik. Egy apró enklávét kellene létrehozni a helyszínen, körbeüvegezni, és megőrizni őket a jövőnek. A gyerekek legalább megnézhetik majd, milyenek voltak a kommunisták és a liberálisok, mégiscsak emberközelibb élmény, mint ami a könyvekből leszűrhető. 2002 közepe után lesz is erre idő. Tudniillik stílszerűen, József Attilával befejezve (ugyanúgy képletesen értve, ahogy ő tette): elvtársaim, megvillan majd a kaszaél.