Családi fényképalbum

A fényképeken megörökítettek nem mindenikét tudom azonosítani. A csatos, fémbetétekkel cifrálkodó, vastag album véletlen folytán, egy rokonom elhunyta után került a kezembe. Nézem csipkegalléros, vitézkötéses ruhájukat, szakáll karéjozta vagy épp a fotográfusra mosolygó arcukat. Belőlük való vagyok. De sokszor csak a fényképíró neve – Locker, Glatz, Divald – virít a megsárgult képek legalján meg a város neve, ahol a felvétel készült. Így legalább sejteni lehet, a család mely ágából való az ismeretlen arcmás. Hisz a (többnyire felvidéki) települések neve – Zsolna, Sopron, Munkács, Beregszász, Selmecbánya, Eperjes, Szomolnok és Igló – beszédes: jelzik az égtájat, ahonnan a família egyik-másik ága kihajtott.A legtöbb ábrázoltat persze nem nehéz felismernem. Stampf ükapámat például, aki bíró volt Kőszegen meg Sopronban. Díszmagyarban feszít a fotográfián, amelynek aláírása: Oedenburg – Sopron német neve. A fia – Gyula dédapám – ugyancsak jogászként ügyködött Miskolcon, Illaván és Beregszászon.A Tanácsköztársaság alatt halálra ítélték, de kivégzésére már nem jutott idejük a vigyázó szemüket Moszkvára vető új uraknak. Az akasztófa alatt állt társaival, amikor a felmentő ítélet megérkezett, s ennek felolvasói a szélrózsa minden irányába szertefutva elhagyták a vesztőhely környékét.Stampf Gyula dédapám lányainak egyike, Erzsébet nagyanyám Illaván született, ahol a Monarchia nevezetes börtöne állt – ennek ügyésze volt dédapám, aki mellesleg Zsolnáról nősült. Az illavai börtönépület történelmi nevezetessége: valaha a baljós emlékezetű templomos lovagok vára volt – e minőségében tán egyetlen az egész Kárpát-medencében.Beregszászi Ekkel ükapámat is könnyen felismerem. Jogász volt Huszton és Munkácson. Mint Kossuth katonája bujdosni kényszerült Máramarosban, aztán Beregszász jegyzőjeként fejezte be pályafutását. Az Ekkelek a Brassó közeli Botfalváról, az erdélyi Szászföldről származtak el a Felvidékre. Katonatiszt, jogász, de katolikus pap, sőt görög katolikus kolduló szerzetes is kikerült közülük. Utóbbi, a Lajos nevű, amikor átvette apai örökségét, tiszteletre méltó következetességgel még aznap éjszaka elmulatta az egészet. Másnap aztán mámorából ébredve magába szállt, elhagyta családját, elhagyta a Vérke-parti Beregszászt is, és csak évek múlva tért viszsza mint kolduló vándorszerzetes. Becsöngetett szülőházába is, de őt felismerő és megölelni akaró nénje mozdulatát elhárította. Az elébe tálalt étel elfogyasztása után keserű biccentéssel távozott. Öreg éveiben, ha a kósza hírnek hinni lehet, ő volt a munkácsi bazilita rendház elöljárója.Nem nehéz aztán a fotókon felismernem a nagy bajszú Benda dédapámat sem, aki – viharos sárospataki diákkora és fővárosi műegyetemista évei után – szülővárosában, a Vérke-parti Beregszászon ügyvédkedett, és a település egyik nevezetes korhelyeként tartották számon. A legkisebbik fia, Kálmán nagyapám, akit a szovjetek 1944 őszén Munkácson kivégeztek, ármentesítő társulati mérnök volt.Benda dédapám regényhőssé lett. Pálóczi Horváth Lajos Álompákász című munkájában, amely Beregszász viharos évtizedeinek állít emléket, Gunda Gazsiként tűnik fel. Úri korhely, kerge anekdotafigura, aki nagy igyekezettel tartja a balanszot társadalmi rangja és gyakori poharazgatásának viharai között.Báthy ükapám is feltűnik – igaz, fényképalbumokon kívüli, bársonnyal karéjozott portrén. Lévai volt. Konok, bajszos férfiú. Földbirtokos, akinek Zsolnától Eperjesig voltak házai meg szőlei. Sokat amúgy nem tudok róla. Fia, László – később egri kanonok – szerepel a szintén lévai illetőségű Kittenberger Kálmán életrajzában mint a nyakas ifjú mentőangyala. Történt ugyanis, hogy az iskola mellé járó Kittenbergert (aki már ekkor a környék varjait, rókáit meg egyéb két-, négy- és soklábú szerzeteit figyeli mindennapi illegális portyái közben) kirúgják a középiskolából, s ekkor Báthy László – a rivális gimnázium igazgatója – pártfogásába veszi, s biztosítja további taníttatását.Apai nagyapám viszont, a szomolnoki születésű Szepesi Artúr Selmecbányán diplomázott erdőmérnök. Korábban a pesti mintarajziskolába járt, de az ottani bohém mentalitás elriasztotta a művészpályától. Jó volna tudnom, kik lehettek az évfolyamtársai, hisz Nagy Balogh és Gulácsy például akkortájt látogatta az intézményt. A család a szepességi Iglóról való, ott éltek a Szepesiek a cipszer városban a múlt század közepe táján, akkoriban, mikor az egyik helybeli patikus, Kosztka Mihály Tivadar nevű fia elhatározta, hogy festő lesz, és felvette a misztikusan hangzó Csontváry nevet. A trianoni országszabdaláskor az egész családot vagonban áttelepítették Magyarországra.Egyébként mindkét nagyapám egyazon évben, 1883-ban született. És a sors furcsa fintora: mindketten mérnökök lettek. Műszaki talentumukat viszont, kétség nem férhet hozzá, magukkal vitték a sírba. Sem gyermekeik, sem unokáik nem örököltek ebből semmit.A képek egyikén-másikán feszítő dédapáim, nagyapáim mellett testvéreik és a közelebbi-távolabbi rokonok is láthatók. Ez katonaruhában, ifjú hadnagyként vagy épp mint már kitüntetések lepte, kiérdemesült őrnagy, amaz papi ornátusban – akad katolikus, akad kálvinista is. Ebből látható, hogy felmenőim sora, ami az általuk űzött mesterségeket illeti – már a férfiakét, hisz a nők az idő tájt csak háziasszonykodhattak –, meglehetősen egyhangú. A fotográfiákon ábrázoltak többnyire jogászok és köztisztviselők voltak, vagy épp papok meg katonatisztek.Apám – varietas delectat – a Közoktatási Minisztériumból való 1949-es kiebrudaltatásáig szintén jogászként tevékenykedett, míg öccse (anyámé is) a katonatiszti pályát választotta. Utóbbiak fényesen induló pályája aztán hamarosan a segédmunkásságba torkollott, nem sokkal a Ludovikán történt diplomázásuk és rövid, ám annál dicstelenebb háborús katonai tevékenységük után...