Diplomáciánk zsákutcája?

Sokszorosan elgondolkodtató cikksorozatot közölt a Magyar Nemzet a magyarországi kínai kolónia helyzetéről (2001. május 19–26-i, június 2–8-i számaiban). Nemcsak Margittai Gábor sokoldalú helyzetbemutatása, megalapozott diagnózisa, hanem az ahhoz jól illeszkedő terápiajavaslata is megérdemli az intézkedésre hivatottak kitüntetett érdeklődését. Mindenekelőtt a magyar külpolitika koncepcióváltásra és döntésre illetékes irányítóinak figyelmét.A tényanyagában reális, következtetéseiben meggondolt írásban ugyanis messze nem csupán egy népes hazai kolónia, a kínaiak ügyéről van szó. Ők rég rászolgáltak arra, hogy elavult jogszabályainkat ne korlátozó hivatkozásként alkalmazzuk reájuk, mert a nem kívánt következmények nem csupán őket sújtják, hanem a magyarság távlati érdekei is alaposan sérülnek. A felsorolt példák alapján szégyenkezve érezhetjük indokoltnak számos érvényes, de a mechanikus végrehajtáskor károsnak bizonyuló rendelkezés módosítását. Az ébresztőóra figyelmeztető csöngetését érzem az írásból, mert talán még nem aludtuk el az utolsó csatlakozást.Magyarországot számtalanszor minősítették már az elmulasztott lehetőségek, kései reflexek országának. Most is egy fel nem ismert, önmagában vett jelentőségét sokszorosan felülmúló kérdésről, hazánk megnövelhető nemzetközi súlyáról és jövőbeni szerepéről is szó van. Ezt az alkalmat megragadhatjuk, de el is szalaszthatjuk. A pillanat kísértetiesen emlékeztet arra, amit Cey-Bert Róbert Gyula történelmünk legnagyobb kommunikációs vereségének nevez Trianon kapcsán (Néma leventék – Magyar Nemzet, 2001. június 8.). Magyarország jó helyzetfelismeréssel a méreteit messze meghaladó – akár még globális jelentőségű – szerepet is betölthet a nemzetközi kapcsolatrendszerben. Pontosan ilyen kivételes lehetőséget kínál most a sors a kínai kolóniával, amelynek jelentőségét vétkes mulasztás lenne félreismerni. Tudniillik nem csupán az itt élő kínaiakról, hanem anyaországukról, Kínáról is szó van, a jövő évtizedek, évszázadok potenciális világhatalmáról. Erre a nagyhatalomra figyel az egész világ – ki aggódva, ki reménykedve.Hazánk állandóan emlegetett külpolitikai célkitűzése az Európai Unió teljes jogú tagságának elnyerése. Erőfeszítéseink során azonban mintha alábecsülnénk néhány kérdést:– célratörőbben kellene ráébreszteni az EU-t, miért és mennyiben áll érdekében Magyarország felvétele;– a nyilvánosság előtt erőtlennek tűnő magyar érdekérvényesítés során nem mutatjuk be felvételünk valamennyi előnyös hozadékát, hogy nem csupán kapni szeretnénk az EU-tól, hanem adni is képesek vagyunk;– kisdiákos buzgalmunk, alkalmazkodási igyekezetünk során drukkolva figyelünk az EU-ra, ám arra már nem, hogy az EU mire figyel.Mindhárom kérdés kapcsolódik a Magyar Nemzet cikksorozatához, s ezen túlmenően a magyar–kínai kapcsolatok újragondolásának, netán megújításának szükségességéhez. Erre éppen az Európai Unió ad példát az utóbbi évek talán legfontosabb stratégiai dokumentumaival:– 1994-ben az Európai Bizottság (az EU kormánya) határozatot hozott követendő új Ázsia-politikájáról;– 1995-ben, logikus folytatásként, kiadta a Kínára vonatkozó hosszú távú kapcsolatok megalapozásának határozatát.Sajnálatos, hogy ezek egyikét sem ismeri kellően a hazai közvélemény, de talán még a hivatalos diplomácia sem eléggé, jóllehet a dokumentumok nekünk is szólnak, sőt a saját hosszú távú stratégiai érdekeinket is felismerhetjük bennük. Érdemes tehát kiemelni néhány címszót az EU-tagállamoknak nyomatékkal javasolt teendők közül:– a világ gazdasági átrendeződése megerősíti azt a prognózist, hogy ez az évezred Ázsia évezrede lesz (ennek főbb térségi érvei: ott vannak a világ legolcsóbb exportőrei és tartósan egyensúlyban lévő állami költségvetés, alacsony államadósság, magas állami valutatartalék jellemzi a meghatározó országokat);– a Világbank becslése szerint az ezredfordulón a világ gazdasági növekményének fele Kelet- és Délkelet-Ázsiából származik;– Kína a világ legdinamikusabban fejlődő gazdaságaként világpolitikai tényezővé vált (az IMF prognózisa szerint a jelenlegi növekedési ütem megtartásával egyetlen generáció életének leforgása alatt a világ legnagyobb gazdasága lesz a kínai), s ez nem közömbös a piacgondokkal küszködő EU-nak, amelynek Kína – az utóbbi időben felgyorsult kétoldalú kapcsolatok eredményeként – a negyedik legnagyobb kereskedelmi partnere.Hazánknak az átlagosnál kedvezőbb kilátásai vannak az eredményes, hosszú távú kínai–magyar kapcsolatok fejlesztésére, amire a Magyar Nemzet cikksorozata s a benne megszólaltatott kimagasló felkészültségű, tekintélyes Kína-szakértők – Mészáros Klára, Polonyi Péter, Tálas Barna – meggyőzően utalnak. Az általuk elmondottakat kiegészíthetjük még a következő megjegyzésekkel:– a történelem során soha nem volt a két ország között a kapcsolatukat megterhelő katonai vagy gazdasági (gyarmatosítási!) konfliktus (ami fennáll Kína és szinte valamennyi jelentősebb partnere között), s ez egyfajta le nem becsülhető „bizalmi tőkét” jelenthet;– érdemes mérlegelnünk azt a tényt, hogy Kína nem egyik gazdasági partnerünk, hanem gazdasági partnereink egyik legfontosabbika;– a hazánkban megtelepedett kínai kis- és középvállalkozók nagy száma már jelenleg is kivételes előnyöket jelenthetne (a kétirányú piackutatásban, a harmadik piacon történő összehangolt megjelenésben, a technikai-tudományos-kulturális együttműködésben).Ezért érdemes megfontolni a Margittai Gábor cikkeiben említett javaslatokat, mindenekelőtt a beutazási vízumok és tartózkodási engedélyek megadását, pontosabban megtagadását illetően. (Külön téma, hogy milyen hatással volt a magyar gazdaság megélénkülésére a kínaiaktól befolyt vámok és adók összege – ráadásul a multinacionális cégeknek nyújtott sokmilliárdos kedvezmények nélkül! –, a magyar alkalmazottaknak kifizetett munkabér, az üzletek és lakások bérleti díja, az itt-tartózkodás költségei, a hazai átlagpénztárcához igazodó árukínálat. Ugyanakkor az államközi gazdasági kapcsolatok robbanásszerű átalakulását jelzi, hogy az egykori állami szerződéses időszak évi 80–110 millió dolláros mértéke – amely a kilencvenes évek elejére 56–58 millióra zuhant – mára legalább 800–900 millió dollárra ugrott. Állami szerződések nélkül, nagyrészt a magyarországi kínai kolónia munkájának eredményeként. Külön gond, hogy ez a külkereskedelmi forgalom egyrészt rendkívül aránytalan – igen nagy a behozatal, s rendkívül csekély a kivitel –, másrészt nem marad egészében hazánkban.)Változtatnunk kellene a szemléletünkön, új lapot nyitnunk a kapcsolatrendszerben. Ehhez – az emlegetett EU-dokumentumok szellemében – le kellene végre számolnunk a korábbi sablonokkal („a kommunizmus utolsó bástyája”, a „sztálinista–maoista vörös sárkány”), s megismernünk az ottani fejlődés új, társadalomformáló irányát. (A „nyitás és reform politikája” tulajdonképpen sajátos kínai rendszerváltás volt, a piacgazdaságnak a helyi társadalmi hagyományokra és a sajátos kínai történelmi útra alapozott variánsa. Az ott folyó példátlan átalakulásról a Magyar Nemzet olvasói folyamatosan pontos, sokoldalú információkat kaphattak Udvari Gábor cikkeiből.)Következetesen kellene törekedni az Európai Bizottság által javasolt egyéb megoldási lehetőségek megtalálására is: az alkalomszerű kereskedelmi ügyletek helyett átváltani a hosszú távú, folyamatos együttműködésre, amit megelőzne a keleti mentalitást és értékrendet kialakító sajátos történelmi fejlődésmenet, civilizáció intézményes megismertetése mint az unalomig emlegetett „Kelet–Nyugat közötti szakadék” áthidalásának legjobb módszere. Bár más civilizációhoz kapcsolódik, de ilyen célt szolgál a kormányzat által a közelmúltban létrehozott Iszlám Intézet és a Pécsi Tudományegyetemen 1999 tavaszán megalapított Ázsia Központ.A kapcsolatok jövője szempontjából a magyar állam- és kormányfő hatályos – még nem teljesített – kínai meghívása nem egy a külföldi protokolláris meghívások sorában, hanem a jövő alakításának egyik lehetséges kulcsa. Ha élünk vele. Nem elég azon fanyalogni, hogy a Munkáspárt vezetőjét kormányfőnek kijáró tisztelettel fogadták Kínában, hanem aktív lépésekkel kell(ene) ellensúlyozni!Ideje volna eldönteni, hogy melyik kezünk mutatja a valós külpolitikai szándékot: a kézfogásra kinyújtott jobb, avagy az öklünket rázó bal. Mert a kettő egyidejűleg nem világosan értelmezhető üzenet.Ebben a nagy összefüggésrendszerben van igazi helye és értéke Margittai Gábor fontos tapasztalatokat és közérdekű megoldásokat tartalmazó írásainak. A kínai közmondás szerint „a tapasztalat olyan fésű, amelyet a természettől akkor kapunk, amikor már megkopaszodtunk”; nekünk azonban még akad egy-két hajszálunk, talán nincs késő. Éljünk tehát a fésűvel, a kapott tapasztalatokkal, mert a kívánatos teendők nem egyszerűen a jövőképet, hanem magát a sikeres közös jövőt alakíthatják.