Filozófus, folytathatatlan arccal

Az elmúlt évtizedben Európa végre kimondta, hogy a marxista eszmerendszer megvalósulása százmillió emberéletet követelt. Mi, akik beleszülettünk, megismertük persze a szocializmus „hétköznapibb” arcait is. Sokak számára, akik a hatvanas–hetvenes években nőttek fel, a marxista Lukács György volt „a filozófus”. A kilencvenes évek elején elhangzott még pár értékelő szó Lukács munkásságáról, azután minden szépen elfelejtődött. Veres András, az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa ezt a csendet kívánta megtörni a Balassi Kiadó Opus Könyvek sorozatában megjelent kötetével.A címmel máris önellentmondásba került a szerző, amelyet munkája végére sem sikerült feloldania. Nem mentsége, hogy tisztában van vele: Lukácsnak valójában nincs is irodalomszociológiája. Munkásságát inkább úgy lehetne jellemezni, hogy fiktív, kívülálló tömegekkel a háta mögött, mintegy őket képviselve, irodalmi műveken keresztül bele-belekérdez az európai hagyományba. Ily módon leszűrt esztétikai fogalmaiból igyekszik identitást, jövőképet körvonalazni. Premarxista korszakában módszerét ő maga szociológiai szempontúnak nevezi, marxista korszakában ezt tagadja, a szociológiát pejoratívan, illetve ideológiai kiszolgáló szerepkörben használja. Posztmarxista korszakában pedig szociológiának nevezi azt, amit kora már nem így hív.Veres András a néhány éve elhunyt lukácsista Fehér Ferenc szavaival így méltatja Lukácsot: „Van egy arca, amelyik folytathatatlan. A nietzschei heroikus arc, amelyik... az alacsony életeknek akármilyen sokaságát elpusztítja ahhoz, hogy egyszer majd egy nagy élet jöjjön létre.” Zsenialitását abban látja, hogy a marxista filozófus esztétikai írásaiban megrajzolja a polgári társadalom hanyatlását, s megsejti azt is, hogy a szocializmus kultúrája, művészete sem hozhatja el a várva várt teljességet. Lukácsot megsejtései olyan beláthatatlan szellemi magasságokba emelik, ahová bizony nemigen tudja követni őt senki. Veres úgy véli, ez a fajta nagyság viszonylagossá tompítja a lukácsi életmű külső és belső ellentmondásait, csúsztatásait.Szerzőnk azonban jóval elnézőbb e tekintetben, mint Lukács számos pályatársa. Tudjuk, a filozófus nem találta helyét a magyar századelő progresszív mozgalmaiban – sem a Nyugatban, sem a Huszadik Században. Babits Mihály A lélek és a formák című kötete kapcsán mint a „ködös és sokszor magvatlan” német metafizika képviselőjéről ír róla, elmarasztalja „modern és kissé affektált terminológiája”, szubtilis és homályos stílusa miatt. Kései visszaemlékezéseiben Lukács nem győzi hangsúlyozni, hogy kezdettől idegenkedett mind a Nyugat, mind a Huszadik Század szellemiségétől. Taszította a Nyugat világnézeti relativizmusa, hogy nem a dolog igazsága, hanem a jól megformáltsága volt a döntő. Nem szívelte a nyugatosok átültette művészeti divatokat, különösen a francia eredetűeket. Mint írja: „Franciaországban nincs összefüggés az eleven színpad és az eleven gondolkodás kultúrái között, Magyarországon nincsen és nem is volt filozófiai kultúra.” Efféle kijelentéseit érdemes azokhoz a kritikai meglátásaihoz mérni, amelyekkel elparentálja majd az egész magyar irodalmat Arany Jánostól, Madách Imrétől Babitson át Kassákig, Máraiig, Németh Lászlóig. Arnold Hauser írja visszaemlékezéseiben: „Lukácsnak nem volt kvalitásérzéke, és mint nagyon öntudatos ember, ő tudta a legjobban, hogy nincs. Ő ezt így fejezte ki: »Én nem vagyok műkritikus, én művészetfilozófus vagyok.«” A Nyugatnál jóval toleránsabbnak tartott Huszadik Század köréhez tartozó Jászi Oszkárt viszont az 1919-es kommünben játszott szerepe fordította szembe Lukáccsal egy életre. (1919 májusában a tiszai hadjárat során politikai biztosként Lukács elrendelte a megfutamodott III. budapesti zászlóalj egyik századának megtizedelését.)A húszas–harmincas évek világmegváltó mámorában – tizedelésen túl, „irodalomszociológiája” kifulladásán innen – Lukács úgy tudhatta, hogy kezében tartja a történelem kulcsát. Mielőtt Veres András az utolsó pályaszakasz tapintatos értékelésével bevégezné mondandóját, még egyszer jó magasra löki Lukáccsal a világtörténelmi-világhatalmi hintát, magasra, beláthatatlanul magasra a fejünk fölé. Pedig hát ő is tudja, mi is tudjuk... Hihetetlen, hogy neki ezen az áron is kell.(Veres András: Lukács György irodalomszociológiája. Balassi Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1200 forint)