Gyermekhangok

Számos kitűnő gyermekkórus működik világszerte. A zenei életben betöltött szerepük különleges, hiszen másféle művek előadására hivatottak, mint a felnőttekből álló énekkarok. Még különlegesebb, nehezebb helyzetben vannak a rádiók kórusai, amelyeknek akár élőadásban kell tudniuk bármikor bizonyítani. A Magyar Rádió Gyermekkórusa negyvenhat éve fogalom. És állandóság, legalábbis ami a színvonalát jelenti.Nagyon sok országban lépett már színpadra, állandó vendége a salzburgi, milánói zenei fesztiválnak vagy a velencei biennálénak. Az utóbbi tíz esztendő azonban ezt az együttest is új kihívások elé állította. De nehézségek ide vagy oda, a színvonal a régi maradt. Thész Gabriella művészeti vezető irányítása alatt megoldódott a legégetőbb gond is: véget ért a gyerekek első tanéve az új iskolájukban, ahol legifjabbak és idősebbek magas szintű oktatást kapnak a közismereti tárgyakból, miközben egyszerűbbé vált a kórusbeli életük. Thész Gabriella azt mondja, ez volt pályafutása során a legnagyobb kihívás és a legnehezebb döntés. Ám olyankor sem egyszerűek egy együttes vezetőjének mindennapjai, amikor nincs különleges helyzet. Hogy mire elég a nap huszonnégy órája, mit jelent gyerekekkel foglalkozni és világszerte elismerést szerezni – erről beszélgettünk a kórus művészeti vezetőjével.– Ma már nem kizárólag muzsikus vagyok, hanem menedzser is, és ez számos új feladattal jár. A divatos szó sok mindent takar, s a Magyar Rádió Gyermekkórusának mindenkori vezetője különleges helyzetben van. Hiszen miközben folyamatosan ugyanazt a kiemelkedő színvonalat kell nyújtanunk, mint húsz vagy öt évvel ezelőtt, a tagjaink állandóan cserélődnek. Ma a gyermekkórusokban a felső korhatár tizenhat esztendő. A mi gyerekeink nyolc-kilenc évesen kezdenek beépülni a nagykórusba. A kiskórusban tanulnak, próbálnak, énekelnek először, azután pedig az előkészítő csoportban. Ahhoz, hogy színpadképessé váljanak, legkevesebb két évet kell eltölteniük abban a kórusban, amelyik tudja a teljes repertoárt. Ez tehát azt jelenti, hogy tíz-tizenegy éves koruktól tizenhat esztendős korukig énekelnek nálunk a gyerekek. Ehhez a különleges helyzethez különleges feladatok is párosulnak. Olyan meghívásoknak, felkéréseknek, például élő rádióadásokban való szerepléseknek teszünk eleget, amelyek állandó kihívást jelentenek a folyamatosan változó kórustagoknak meg természetesen nekünk, pedagógusoknak és vezetőknek.– Ez azt is jelenti, hogy az itt „dolgozó” gyerekek élete egészen más, mint az „átlagos” gyerekeké?– Egészen azért nem más, de az biztos, hogy sokkal szigorúbb rend szerint és természetesen a zene által meghatározva telnek a napjaik. És ez, bár közülük kevesen választják a muzsikálást később hivatásukul, alapvetően meghatározza egész életüket, lényüket. Ez a kórus egyik lényeges eleme. Keresztury Dezső írta: „Emlékezetét ha elejti, szavát, dalait ha felejti, csak por, hó, üres árny a nép.” A mi gyerekeink megtanulják mindazt, amit elődeink létrehoztak a zenében. És nemcsak megtanulják, hanem meg is őrzik, hogy azután valahol, valamikor továbbadják. De visszatérve a kérdéshez: szerintem a mi gyerekeink semmivel sem szórakoznak kevesebbet, mint a társaik, mert az az idő, amelyet a kórusban eltöltenek, hasznos. A gyerekek általában nem jól gazdálkodnak a szabad idejükkel, nem értékes foglalkozással töltik ki. Kórusunk tagjai maguk döntenek úgy, hogy naponta próbára járnak, még ellenőrizni sem kell őket, olyan rendesen és lelkesen teszik. Ezt elfogadták, de az elfogadáson túl vonzza őket a munka nehézsége és értéke is. Olyan ez, mint amikor az ember ingyenjegyet kap egy rendezvényre, és nem megy el, de ha áldoz rá, akkor biztosan ott lesz. Csak itt nem anyagi áldozatot kell hozni. Ha valaki a szabad idejéből értékes dologra áldoz, azt megbecsüli, előbb-utóbb ráébred arra is, hogy az a valami megmunkálja őt is.– Azért kezdetben, gondolom, szükséges a szülői ráhatás, a zene felé való terelgetés.– Természetesen fontos a szülői befolyásolás, főként a legelején, hiszen a szülők szeretnék, ha gyermekük olyasmivel foglalkozna, ami értékes, magas színvonalú tevékenység. A gyerekektől eleinte nem is lehet ilyen óhajt elvárni. De a szülők többsége nem akarja feltétlenül, hogy a gyermeke zenésszé váljon. Sokkal fontosabb számukra az, ami közhelyként hangzik, de igaz: hogy a zene nemesíti a lelket. Az a gyerek, aki komolyzenével foglalkozik, olyan immunitást szerez a lelki és szellemi környezetszennyezéssel szemben, amely később is megvédi az élet próbatételei idején. Mert képes lesz választani értékes és értéktelen között. Kodály mondta, hogy „átvitt értelemben analfabéta az is, aki ugyan tud olvasni, de nem azt olvassa, ami érték”. Persze ez nem jelenti azt, hogy az itteni gyerekek nem hallgatnak igénytelenebb zenét is a szabad idejükben, éppen csak előbb-utóbb választanak az értékes és az értéktelen között.– Mennyire érdekli a többi mai gyereket az, amit a kórus képvisel? Sokan mennek el a fellépéseikre a legifjabbak közül?– Ez attól függ, milyen szervezésű koncerten lépünk fel. De nagyon fontos számunkra, hogy gyermekeknek is énekeljünk. Japánban például, ahova nemsokára megyünk egy hónapos turnéra, nagyon fontosnak tartják, hogy a gyermekhallgatóság autentikus forrásból ismerkedjen meg más, távoli kultúrák muzsikájával. Korábban előfordult Japánban az is, hogy egy koncertünk előtt megkérdeztek bennünket, megengedjük-e, hogy a közönség soraiban testi, illetve szellemi fogyatékos gyerekek legyenek, akik esetleg bekiabálhatnak, megzavarhatják az előadást. Legnagyobb örömünkre a mieinket ez nemhogy nem riasztotta, hanem még boldogabbá, lelkesebbé tette. Ugyanezt egyébként itthon is sokszor megtesszük, mert hisszük, hogy az igazán illetékesek maguk a gyerekek, ők segíthetnek a legtöbbet egymásnak.– Köztudottan sokat utaznak, ami szintén vonzóvá teszi a kórustagságot a gyerekek számára.– Természetesen vonzó a sok utazás, bár ez inkább a korábbi időkre igaz. Ma már nem utazunk annyit, mint tíz-húsz éve, és ha mégis, az óriási felelősség, ugyanis nem tud pénzt adni útjainkra a rádió. A meghívók fizetik a költségeinket. Így még nagyobb tétjük van az utazásoknak: mindig, minden körülmények között tökéletesen kell szerepelnünk. Lényegtelen, hogy fáradtak a gyerekek az utazástól, a próbáktól és a fellépésektől. Pünkösdkor négy koncertet adtunk a római Santa Cecilia koncerttermében, és mindet ugyanolyan magas színvonalon kellett végigénekelnünk. Miközben szinte egyetlen sétára, városnézésre sem volt időnk. A gyerekek ilyenkor is ugyanolyan lelkesek, mint amikor mód van szabadidős programokra. Az a tapasztalatom, hogy bár az utazást nagyon szeretik a kórustagok, hiszen az egészen másfajta együttlétet jelent, és sok-sok új élménnyel gazdagodnak, mégiscsak a zenélés és a fellépés öröméért járnak ide. A Budapesti Tavaszi Fesztiválon a Mátyás-templomban való fellépés vagy egy zeneakadémiai szereplés egyenértékű számukra bármilyen úttal. Fontos az is, ha az ismerőseik, a családjuk vagy a honi szakma előtt mutathatják meg, amit tudnak.– Milyen forrásokra számíthatnak a rádión kívül, amely nem tud mindent finanszírozni?– A rendszerváltozás előtt minden kiadásunkat a rádió és a kulturális tárca állta. Ma a rádió az itt dolgozó munkatársakat fizeti, és biztosítja a működésünkhöz szükséges infrastruktúrát: a próbatermeket, a koncertlehetőségeket, a rádiós szerepléseket. De az utazásokat, az egyenruhákat, egy-egy fellépőruha kölcsönzési díját már nem tudja kifizetni. Ezért aztán mi is, mint más együttesek, megújultunk, alkalmazkodtunk a kor követelményeihez, lehetőségeihez. Azt szoktam mondani, mi vagyunk a rádiós együttesek közül a legolcsóbbak, mert hiszen a gyerekek nem kapnak fizetést azért, amit csinálnak. Legalábbis nem úgy, mint felnőtt kollégáik. A fellépéseinkért természetesen nekünk is fizetnek, de ezt a pénzt nem a gyerekek kapják meg, illetve nem készpénzben, hanem a kórus alapítványának számlájára kerül. Az alapítvány pénzéből tudunk sok mindent kifizetni, amire a költségvetésünkből nem telne. A költségvetési és az alapítványi pénzeken kívül vannak természetesen szponzoraink is. Ezt azért érdemes külön hangsúlyoznom, mert sokak számára a Magyar Rádió nevének olyan csengése van, mintha politikai jellegű intézmény volna, ezért aztán a hozzá tartozó együtteseket is a politika által befolyásoltaknak tartják, és nem szívesen támogatják őket.– Gazdasági manőverek, művészeti irányítás... Hogyan lehet minden szinten a lehető legjobban teljesíteni?– Elsősorban hivatástudatra van szükség, és az itt dolgozó kollégák valóban elhivatottak, kitűnő szakemberek. Nem szólva az elődökről, akiknek az alapokat köszönhetjük. Amikor 1985-ben, az alapító karnagyok, Botka Valéria és Csányi László visszavonulásakor idekerültem, egészen fantasztikus időszakot éltem meg. Az akkori művészeti vezetőtől, Reményi Jánostól lestem el szinte mindazt, amit elengedhetetlenül meg kellett tanulnom a kórusról, a gyerekekről, a velük való foglalkozásról. Mert a gyerekekkel nemcsak zeneileg kell törődnünk, hanem egyszerre kell kórusvezetőnek, orvosnak, anyának és jó barátnak lenni, együtt örülni velük, vagy átérezni a bánatukat. A gyakorlati teendők is sokirányúak: a kisebbeket még öltöztetni kell, várni őket, gyülekezőt tartani. Mindezekben persze a szülők is sokat segítenek nekünk, gyakran éjfélkor is várnak bennünket a Pollack Mihály téren egy-egy vidéki fellépés után. Hogy mennyire fontosak a jó munkatársak, az korábban sem volt kétséges, mégis akkor éreztem meg igazán ennek a jelentőségét, amikor hat évvel ezelőtt művészeti vezető lettem. Ma azt gondolom, jó vezető csak akkor lehet valaki, ha nagyon jók a kollégái. Nekem – és erre nagyon nagy gondot fordítottam – csak jó munkatársaim vannak. Boldogan és büszkén mondhatom el, hogy ennek köszönhetően egyetértés és összhang jellemez bennünket: egyformán gondolkodunk, ítélünk nemcsak zenei, hanem emberi és általános kérdésekben is. Ami azért különösen fontos, mert a gyerek érzékeny „műszer”, nem fordulhat elő, hogy egyszerre több irányba kelljen kilengenie. Mi, akik a gyerekekkel foglalkozunk – karnagy társam, Nemes László Norbert, valamint Barabás Edina és Kocsis Erika –, valamennyien egy húron pendülünk.– A sok feladat között biztosan akad olyan, ami kedvesebb az ön számára, és van, amit egyszerűen el kell végezni. Mi a legfőbb örömforrás, és mi az, ami álmatlan éjszakákat okoz?– A munkám legszörnyűbb része az, amikor ki kell választani azt a harminchat gyereket, aki például elutazhat Japánba. Ennél rettenetesebb az életemben nincs! Rossz belegondolni, mit érez a harminchetedik. Az egyetlen lehetőség arra, hogy elviselhetővé tegyük a döntést: a korrektség. A gyerekek egyébként pontosan tudnak mindent, így azt is, ki mit ér, mire képes. És azt is tudják, hogy a válogatáskor nem csupán a szakmai szempontok számítanak, vagyis hogy melyikük énekel a legtökéletesebben, hanem olyan tényezők is, hogy ki mennyire képes minden körülmények között elviselni a rá nehezedő lelki és fizikai terheket. A leghálátlanabb szerep a tartalékoké: nekik mindent ugyanúgy kell tudniuk, mint a biztosan utazóknak. Erre is van szabályunk: a következő útra mindenképpen eljönnek. Az a tapasztalatunk, hogy ilyen helyzetekben nemhogy nincs irigység a gyerekek között, hanem még segítik egymást, erőt adnak másoknak ahhoz, hogy töretlen lelkesedéssel és hittel dolgozzanak tovább nap nap után. Hogy mi a legnagyobb öröm? Erre már nehezebb válaszolnom, mert nagyon sok örömmel jár a munkánk. Inkább elmondanék egy történetet. Tajvanban jártunk, a hétnapos úton öt koncertet adtunk, ami meglehetősen fárasztó volt. Az utolsó napon az egyik kislányt orvoshoz kellett vinnünk, mert annyira fájt a lába, hogy már képtelen volt ráállni. Miközben biztattam, átöleltem, megkérdeztem tőle, miért nem szólt hamarabb, hiszen talán megelőzhettük volna a nagyobb bajt. Azt felelte, hogy akkor biztosan nem engedtem volna, hogy végigállja a fellépéseket, és nem énekelhetett volna. Erre a feleletre nem számítottam, hirtelen szólni sem tudtam. Ma is meghatódom, ha erre az esetre gondolok, pedig minden gyerekünk ilyen. A létük igazi lényege, hogy megtanulják elfogadni egymást és együtt létrehozni valamit. Amikor egy kórusművet énekelünk, figyelnek egymásra, tudják, hogy néha az egyikük, máskor a másikuk fontos, adott pillanatban átadják a vezető szerepet, mert így születik meg a harmónia. És ennek köszönhetően válnak értékes felnőttekké, akik bármilyen közösségben képesek elfogadni a másikat.