Halálkamionok

Két évvel ezelőtt, 1999. március 21-re virradóra, három nappal a NATO-bombázások előtt a Vaskapunál, Tekija városkától 18 kilométernyire a Dunába süllyesztettek egy hűtőkocsit. Két héttel később, április 5-én hatalmas ládára hasonlító tárgy bukkant fel a hullámokból, s a hatóságoknak környékbeli halászok jelezték: valamit visz a víz. A rendőrség búvárai kiemelték, megállapították, hogy egy hűtőkocsi, s miután felnyitották, jegyzőkönyvbe vették: ötven holttest, oszló férfi-, női és gyermekhulla.zámos szemtanúja volt a kiemelésnek: legalább kétszáz ember – véletlenül arra járók, utasok, hivatalos személyek – borzongott a látványtól. Azóta kiderült, hogy a tekijai hűtőkocsi nem egymagában járta szörnyű terhével Szerbia útjait. Rengeteg volt belőlük, s szállítmányaik többnyire tömegsírokba kerültek. A tömegsírokat természetesen titokban ásták meg, és titokban temették be. Lehet, hogy abban bíztak, a rémséges rejtély megfejtésére soha senki nem jön rá. Volt, aki csak szégyenében, mások viszont – ők voltak többen – félelemből hallgattak róla. Egy ember azonban nem kívánt hallgatni. Sofőr volt, a szerbek által 1999-ben kivégzett koszovói civilek holttestét szállította lepecsételt hűtőkocsiban Bor rézbányái, kohója felé, s amikor rádöbbent, mit tesz, megszökött. Ha azonban Milosevics a hágai bírák elé kerül, ő lesz a per egyik koronatanúja, s állítja, nemcsak szavak, hanem fényképek is illusztrálják a borzalmakat. Ez az ember megszólalt: a belgrádi Vreme politikai hetilap e sorok megjelenésével egy időben közli részletes vallomását. Lapunk összeállítása a Vreme alapján készült.Irány az olvasztókemence!A tanúnak természetesen van neve, de azt már régen nem használja. 1999 májusa óta Nikolaként mutatkozik be, mást nem árul el magáról. A negyven év körüli férfi Kelet-Szerbiában élt, közel Tekija városkához, ahol a bombázások tavaszán a Dunából előkerült a holttestekkel megrakott első hűtőkamion. A „meséje” borzalmas, de tényszerű. Átélte, s mindent látott. Tartalékosként 1999-ben mozgósította a szerb sereg. Egy bori laktanyába került sofőrnek.Miután annak idején a seregben is sofőr volt, egy hűtőkamiont bíztak rá, amelyet a parancs szerint Koszovóba kellett vezetnie – üresen. Egy Pristina környéki katonai tábor volt az úti cél.„Amint megérkeztem, egy tábornok hívatott az irodájába, s elkezdett faggatni – meséli. – Egy teljes órát töltöttem nála, minden érdekelte. A múltam, a családom, külföldi útjaim, hazafiasságom és politikai hitvallásom. Persze mivel én is voltam katona, ismertem az ilyen dumát, pontosan tudtam, hogyan kell beszélni, mit kell mondani.”Eközben kamionját elvitték, s amikor visszatértek vele, le volt pecsételve. Csak annyit írtak rá, hogy „bizalmas”. Nikola nem kérdezett semmit, mint mondja, sokáig azon volt, hogy ne is érdekelje, mit szállít. Állítása szerint valamikor a Bor–Pristina–Bor vonalon megtett tizedik út során kezdett el gyanakodni, hogy a rejtélyes fuvarral valami nagyon nincs rendben. A vezetőfülkében mindig egyedül volt, és mindig éjjel utazott. Amikor célba ért, rendőr ült a kormányhoz, s behajtott a szállítmánnyal a bori rézművek olvasztókemencéi irányába. A portán kellett megvárnia kamionját.„Azt hiszem, meglehetősen hamar rádöbbentem, hogy hullaszállító vagyok. Ahhoz sem kellett sok ész, hogy rájöjjek, kiknek a hulláit szállítom. Hogy mi lett velük? Aligha süllyesztették mindet a Dunába. Valószínűbb, hogy a rézolvasztó kemencékben – 1083 Celsius-fokon – égtek el, vagy a bánya valamelyik elhagyott tárnájában ásták el őket. Ki tudja, mi lett velük? Én csak azt tudom, hogy egy idő után képtelen voltam ezt elviselni. Rettenetesen féltem, éjjel kegyetlen rémálmok kínoztak.”Szökés Bosznián át HorvátországbaAttól is rettegett, hogy egyszer csak jön valaki, s őt mint tanút kivégzik. Hisz az emberélet akkoriban semmit sem ért. Nikola eldöntötte, hogy megszökik. Falubelijeit, két legjobb barátját kérte meg, segítsenek neki, ám előzőleg megbeszélték azt is, hogy az utolsó pristinai fuvarját közösen átnézik. Mivel mindig előre megadott időpontban kellett Borba érkeznie, Nikola a szokásosnál jóval gyorsabban hajtott, s egy órát sikerült nyernie. Barátai már várták a megbeszélt helyen, civil ruhát hoztak neki, s amíg átöltözött, kinyitották a hűtőkocsi ajtaját. Hullákkal volt tele. A barátok lefotózták a szörnyűséget, majd megszámolták a holttesteket: 78 volt belőlük, egy kivételével férfiak maradványai, köztük három szerb katonáé is. Az egyiket felismerték. Egy falubelijük húszéves fia volt.Nikola hazasietett, s feleségével együtt még azon az éjszakán átszökött a Boszniai Szerb Köztársaságba. Ott is éltek barátai, akik segítettek neki és feleségének, hogy hamis papírokhoz jussanak. Hogy mi lett a kamionnal, nem tudja, vagy nem hajlandó elárulni, a fényképek közül azonban kettőt megmutatott a nála járt belgrádi újságírónak is. A raktér tetejéig megrakott kocsiban hullák lábai, cipői látszanak meg persze a kamion katonai rendszámtáblája is.Boszniából Nikola és a felesége 1999 májusában Horvátországba utazott. Ott már szabadabban mozoghatott. Egy református emberjogi szervezethez fordult, s általa került kapcsolatba az egyik legismertebb zágrábi ügyvéddel. A jogász a zágrábi külképviseletek közül elsősorban azokat kereste meg a Nikolától kapott szörnyű információkkal, amelyek tisztviselői kapcsolatban állhattak a hágai Nemzetközi Törvényszékkel. A hír természetesen felkeltette az érdeklődésüket, s Nikola 1999. május 20-án bejutott az egyik nagyhatalom Zágráb központjában levő nagykövetségének épületébe. A beszélgetés egy szinte hermetikusan lezártnak mondható szobában zajlott le, fegyveres egyenruhások jelenlétében. Nikola elmondta, amit tudott, s vendéglátójának megmutatta a fényképeket. Néhány nap haladékot kértek tőle, hogy ellenőrizhessék a fotók eredetiségét, de Nikola nem volt hajlandó kiadni őket a kezéből mindaddig, míg őt és feleségét nem menekítik ki Horvátországból egy nyugat-európai országba. Az egyezkedés nem tartott sokáig. A képek túlságosan is meggyőzőek voltak ahhoz, hogy a házaspár kérését ne teljesítsék. Pár nappal később már Nyugaton voltak, s azóta ott élnek, a titkosszolgálat embereinek állandó védelmében.A belgrádi lap újságírója természetesen ellenőrizte a riportalany életének utóbbi bő két évben történt eseményeit, s nemcsak Zágrábban, hanem más helyeken is arról biztosították, szavahihető, hiteles tanú. Mi több, a hágai törvényszék egyik nyomozója is közölte: „A tanú létezik, és egészen biztos, hogy igazat beszél.”Ugyanakkor az is biztos, hogy sem a régi, sem az új jugoszláv-szerb hatalom sokáig nem tudott Nikola létezéséről, s nem is sejtett semmit a vallomásáról. „A Balkán mészárosa” tehát nem tudta titokban tartani, elleplezni kegyetlen bűneit. Volt, aki Vukovár mellett a kivégzőosztag lövészei elől szökött meg, tömegével maradtak szemtanúi a boszniai és horvátországi hadszínterek rémséges, akkor nem is nagyon titkolt kivégzéseinek, de tucatjával kerülnek elő olyanok is, akik magas rangú katonatisztként végrehajtói voltak a háborús bűnöknek, ám most jelzik: Hágában mendenről beszélni fognak.Nikola történetét természetesen százszázalékos részletességgel nem ellenőrizhetik a hírlapírók. Már csak azért sem, mert – szerencséjére – a hágai bírák hamarabb „megkaparintották”, mint az újságírók, s így szinte biztosak lehetünk abban, hogy élve megússza a vallomástételt. Az általa készített fényképek hitelességében sincs okunk kételkedni, ha tudjuk, hogy a hágai Nemzetközi Törvényszék ilyen vallomások esetén semmit sem bíz a véletlenre. Jó példa erre egy 1995-ben történt próbálkozás, amikor egy szerb ember, bizonyos Cseda Mihajlovics hamisított államvédelmi titkos dokumentumokkal kopogott be a bírákhoz, de miután belenéztek a papírjaiba, kizavarták az előszobából. Vagyis egyértelmű, hogy Nikola tanúvallomásának súlya lesz Hágában, s története a Milosevics elleni vádirat egyik legkegyetlenebb részét képezi majd. Ez a vallomás ugyanis szörnyű dolgokra mutat rá. Mindenekelőtt arra, hogy a koszovói civilek kivégzése és titkos elhantolása már a NATO-bombázás előtt – ez 1999. március 24-én indult – megkezdődött. Erre az a Dunából előkerült, holttestekkel teli hűtőkamion is bizonyíték, amelyet nagy valószínűséggel nem is a rendőrök taszítottak a vízbe, hanem a sofőr esett pánikba, miután rádöbbent, mit is szállít. Titkos tömegsírokról beszélt már Dusan Mihajlovics szerb belügyminiszter is, közölve az újságírókkal, hogy Szerbia-szerte és a Vajdaságban is vannak ilyenek, s hogy hullákkal tele kamionok abban az időben megfordultak számos falu, város határában. Egyelőre keresik őket, de biztosra vehető, hogy előbb-utóbb rájuk is bukkannak. Vajon hányra?Igazságért kiált a halálA világot megdöbbentő esetet az elmúlt tíz év háborúi során megedződött szerb közvélemény is elszörnyedve vette tudomásul. A lapokban napi rendszerességgel megjelenő, tömegsírokkal, titkos hullaszállítmányokkal kapcsolatos információkból szinte sosem marad ki, hogy ott, ahol háború van, a holttesteket a katonaság ugyan elszállítja, de sohasem éjjel és a legnagyobb titokban, hanem minden esetben igyekeznek kideríteni az áldozatok kilétét, s számozott, láthatóan megjelölt sírokba temetik őket, a későbbi azonosítást megkönnyítendő. Nikola tízkamionnyi hullafuvarról beszélt. Egy nyugalmazott rendőr, aki ugyanabban a Duna menti térségben volt sofőr, állítja, hogy ő 1999 áprilisa és júniusa között ezer koszovói holttestet szállított tömegsírokba Szerbia-szerte. Ő és mások is állítják: mielőtt szolgálatba léptek, aláírt nyilatkozatokkal kellett biztosítaniuk feletteseiket, hogy a fuvarozás tényét szolgálati titokként őrzik, és senkinek nem beszélnek róla. Az akkori sofőrök többsége ma is retteg attól, hogy beszéljen a történtekről. A hadsereg és a rendőrség egymásra hárítja a felelősséget koszovói ügyekben. Vezetőik ma már nem tudják, hogy akkoriban „ki kinek parancsolt, honnan került elő az a sok holttest, és ki rendelte el a fuvarozásukat”. Ez az „emlékezetkiesés” persze érthető, hisz a magát örök idők óta „a gyengék pártolójának és hősnek” hirdető szerbség szemében nincs helyük a szerbek között azoknak, akik nőket, gyermekeket gyilkolnak. Még akkor sem, ha az ő nevükben tették. Ez esetben pedig minden világos. Alapos immár a gyanú a szerbek előtt is, hogy az általuk választott vezetők rettenetes bűnöket követtek el Koszovóban. Egyértelmű, hogy tetteik akár genocídiumnak is tekinthetők. Ezért felelniük kell. A holtak ugyan már nem beszélhetnek, haláluk viszont igazságért kiált.