Halló, itt a sírkőfaragó

A minap már a kora reggeli órákban riasztott a telefon. Felkaptam a kagylót, és megállt a szívverésem. A vonal túlsó végén így mutatkozott be valaki: „X. Y. vagyok, sírfaragómester, a feleségével szeretnék beszélni...”Nagy sokára tudtam csak kinyögni, hogy a feleségem éppen nincs itthon, de ha nagyon fontos, akkor velem is megbeszélheti a dolgot. Krákogott, motyogott valamit, majd ezt mondta: „Nem annyira sürgős, nem szeretném zavarni.”„Nem zavar. Dehogy. Mondja csak bátran. Majd én közvetítek.”„Egy megrendelésről van szó tulajdonképpen, és a szöveget szeretném pontosítani” – mondta, mire én hirtelen letettem a kagylót. Sokáig álltam dermedten a telefon mellett, aztán lerogytam a fotelba. Tulajdonképpen milyen szöveget szeretne a mester pontosítani? Csak nem?...Igen, igen, erről lehet szó, csak nekem nem mondták, én észre sem veszem, de biztosan látszik rajtam a halálos kór, s azért kell pontosítani a szöveget a sírkeresztre. Bediktálhattam volna a nevemet a sírkőfaragónak, de nem volt hozzá erőm.Olyanná váltam hirtelen, akár egy üres kagyló, amelybe beledudál a szél. Csak tengtem-lengtem a lakásban, semmihez sem volt kedvem. Aztán kemény elszántsággal előkotortam egy ív papirost, és magam elé simítottam az íróasztalomon. Ha csak szöveg kell, megírom én magam is, nem szükséges hozzá a feleségem – gondoltam, miközben teljesen elvékonyított a félelem. Tehát már előre megrendelik!Talán jobb is így, nehogy valami szamárságot írjanak, amit már nem tudok kijavítani. Látok a temetőben olyan feliratokat, amelyek meghökkentenek. Betört a temetőbe, a halottak közé is a rangkórság. Az egyik név alatt „I. osztályú titkos tanácsost” fedezek fel, a másik fejfán ennél még furcsábbat, mintha ide is magukkal hozták volna a rangjukat, beosztásukat a halottak.Az enyém legyen egyszerű sírfelirat. Mint a városligeti emlékművön, csak ennyi álljon rajta: Fuit! Vagy mint Gárdonyién az egri várban: „Csak a teste...”Talán azt kellene rávésni, hogy szeretett volna még egyszer hazamenni, végigjárni a régi ház kertjét, inni a gémeskút vizéből, ahogy régen, amikor szomjasan hazavetette a nyári alkony a mezőről.Ezen tűnődöm, és egyre riadtabb vagyok. Olyan a búcsúzó ember szíve, akár egy csendes virágoskert, madarak kósza csapata jelenti benne a félelmet. Az a Diomedész nevű, mondabeli görög hős jut eszembe, aki részt vett Trója ostromában. Ovidius azt írja róla, hogy halála után az istenek megszánták kétségbeesett barátait, és madarakká változtatták őket. Ki ne találkozott volna már velük? Alkonyattájt le-lecsapnak a rétekre, csendes ligetekre és vizekre. Nyugtalanok, mint én most. Vajon átjutok-e a Sztüxön Kharón ladikján, ha nem lesz nálam obulus?Emésztem magam, nem találok kellő magyarázatot a lelkemet gyötrő rémségekre. Talán el kellene futnom. Összecsomagolni kis batyumat, s elindulni valamerre, elrejtőzni, de a halál ellen, azt hiszem, nincs azilum. Várok hát csendesen a sorsom beteljesedésére.Estefelé ér haza a feleségem, rokonlátogatóban járt, azért időzött oly sokáig, s ámulva tekint rám, mert az asztalon maradt a kikészített ebédem. A homlokomra tapasztja tenyerét, a lázamra kíváncsi, de lázam nincs; csak belül, legbelül remeg bennem az egyre hatalmasodó félelem.„Nem tudnék most egy falatot sem lenyelni – dadogom. – Hagyjatok pihenni, semmihez sincs kedvem...”A feleségem ajnároz, lelket akar verni belém, elkészíti az ágyamat, segít vetkőzni, gyanúsan rám-rám sandítva. Aztán egyszer csak megkérdezi: „Telefon nem volt? Senki se keresett, amíg távol voltam?”„De igen!” – kiáltok keserű váddal a hangomban. „Keresett a sírkövesmester. Valami szöveg miatt. Miről van szó? Megmondanád?”„No, végre hogy jelentkezett! Veronka barátnőm kért meg, készíttessek egy kis márványtáblát, a Szűzanya oltára elé szeretné tenni. Ezzel a szöveggel: Köszönöm! Már egy hete el kellett volna készítenie...”Mintha hirtelen az égig repülnék. Már semmi bajom. Köszönöm, Szűzanyám, hogy nem kell annyira sietnem a színed elé!Mert jó nekem itt...