India elnyomott páriái felemelik fejüket?

Az Isten gyermekeinek hívták őket egykoron, ma már azonban csak úgy neveztetnek: az érinthetetlenek. Hívják őket még pancsamáknak, páriáknak, aszprisjáknak, a lényegen azonban mindez nem változtat. Ők a nem létező ötödik kaszt tagjai, India számkivetettjei.A felsőbb kasztbéli olyan, mint az elefánt lába. Ha az útjába kerülsz, kíméletlenül eltapos – hangzott nemzedékek óta az okító szó India nyomorúságos kalyibáiban, s a leckét bizony jól megtanulták a kis nebulók. Megadták magukat a sorsnak, zokszó nélkül, csendes beletörődéssel – akárcsak apáik s az ő apáik, immáron háromezer éve. Fellebbezésnek, sóhajnak, panasznak helye nincs, s ugyan kinél is lehetne? Hivatalosan ugyanis a probléma Indiában nem létezik, az 1950-es alkotmány hatályon kívül helyezte az érinthetetlenséget. A mindennapok valóságában azonban – főként vidéken – a probléma nagyon is kézzelfogható.Indiában a kasztrendszer a társadalmi élet gerince, ez határozza meg, hogy mit tehetsz és mi lehetsz, kivel házasodhatsz, kire szavazhatsz, milyen munkát végezhetsz, és kikkel érintkezhetsz. Súlyos következményekkel járhat, ha valaki megszegi a szabályokat, amelyek hivatalosan ugyan nincsenek, mégis mindenki ismeri őket.Szívfacsaró cikkeikben az indiai újságok hetente tudósítanak a jobb sorsra érdemes (és más-más kasztból származó) Rómeókról és Júliákról, akik fittyet hányva a konvencióknak, a vallásnak, a kasztrendszernek – ennek az egész nehézkes s mind terhesebbé váló örökségnek –, úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. A történet rendszerint ugyanúgy végződik: saját családjuk felbőszült tagjai vetnek véget a szerelmesek életének. A korlátokat áthágni nem lehet.Vagy mégis? Egyre több jel mutat arra, hogy India háromezer éve elnyomott páriái felemelik szavukat, s a nemzetközi porondon próbálnak támogatókra találni. Emberjogi aktivisták augusztusban, a dél-afrikai Durbanben tartandó, rasszizmus elleni ENSZ-konferencián kívánják felhívni a világ figyelmét az indiai érinthetetlenek nyomorúságára. „A kasztrendszer India rejtett apartheidja” – mondja egyikük, aki tudatában van annak, hogy kemény csatának néznek elébe. India ugyanis hivatalosan belügynek minősíti az érinthetetlenek problémáit, és esze ágában sincs kiteregetni a szennyest. Azt azonban az indiai kormány sem gondolhatja komolyan, hogy ilyen könnyen lerázhatja magáról a problémát. Százhatvanmillió ember szenved ugyanis nap-nap után a diszkriminációtól, a kirekesztéstől, a fizikai és pszichikai erőszaktól. Kétharmaduk írástudatlan és birtok nélküli földműves. Ha jobban tetszik: jobbágy. Rendszerint tisztátalan munkát végeznek: útkaparók, szemetesek, guberálók, dögszállítók, latrina- és csatornatisztítók.„Az apám és az anyám is ezt a munkát végezte – kesereg egyikük. – Nem akarom, hogy a gyerekeim is erre a sorsra jussanak, de csekély az esélye, hogy kitörjenek.”Az érinthetetlenek kasztjából csak igen keveseknek adatik meg a felemelkedés. Egyikük a jelenlegi államfő, K. R. Narayanan. Szemben a felsőbb kasztból származó Vadzspají kormányfővel (aki a tényleges hatalmat gyakorolja), az államfői tiszt Indiában sokkal inkább ceremoniális jellegű. A tény azonban, hogy idáig eljutott, mindenesetre figyelemre méltó. Kivételes, akárcsak Bhimrao Ramji Ambedkar élete, aki egy szegény tanító tizennegyedik gyermekeként látta meg a napvilágot valamikor a XIX. század végén. Dacolva a társadalmi előítéletekkel és a diszkriminációval előbb jogásszá képezte magát, majd az érinthetetlenek szószólójává lépett elő. Oroszlánrészt vállalt az indiai alkotmány megfogalmazásában, s mindeközben nemcsak az egykori gyarmatosító britekkel kellett szembeszállnia, de saját népének fiaival is. Összeütközésbe került a legendás Mahatma Gandhival is.Habár Gandhi is az érinthetetlenek pártján állt, hitt a hindu kasztrendszerben és ragaszkodott hozzá. Ambedkar ezzel szemben radikális reformokat sürgetett. A két vezető végül kompromisszumot kötött, és ennek eredménye lett az a ma is érvényes rendszer, amely szerint a helyi és a nemzeti parlamentekben meghatározott számú képviselői széket az érinthetetleneknek tartanak fenn. Ambedkar azonban mélységesen csalódott a hinduizmusban, és nem sokkal halála előtt áttért a buddhizmusra.Egyébként maga az indiai kasztrendszer is a hinduizmusban gyökerezik. A híres Rigvéda himnusz szerint Purusának, az őslénynek a testéből keletkeztek a különböző kasztok. Szájából a bráhmanák, akik a legközelebb állnak az istenekhez, és kizárólag szellemi dolgokkal foglalkoznak, karjából a harcosok, az úgynevezett ksatriják, akik a társadalmi rend védelmét látják el. Purisa lábszárából valók a vaisják, ők a tulajdonképpeni dolgozók, akik állattenyésztéssel, földműveléssel foglalatoskodnak. Az őslény lábfejéből származnak a súdrák, akik az előbbi három kasztot szolgálják rendületlenül. S mindezeken kívül vannak a pancsamák, vagyis az érinthetetlenek. A képlet azonban nem ilyen egyszerű, hiszen az öt rend számos alcsoportra oszlik, és a hierarchia hozzávetőlegesen is két-háromezer kasztra tagolódik.Mindezek ellenére vannak, akik vitatják, hogy a kasztrendszer kizárólag a vallás segítségével maradt fenn immár háromezer esztendeje. Vitathatatlan: a háttérben kőkemény gazdasági indokok húzódnak. A felsőbb kasztbélieknek nem érdekük, hogy az érinthetetlenek földet, megfelelő bérezést és oktatást kapjanak. Az iskolákban a számkivetettek gyerekeit rendszerint a hátsó padsorokba száműzik, s vajmi kevés esélyük van arra, hogy bekerüljenek a gazdagok és kivételezettek porontyainak fenntartott angol nyelvű iskolákba.Indiában már ez is szempont, a szülők ugyanis tisztában vannak azzal: ha gyermekük a hindi helyett angolul biflázza be a tananyagot, az olyan, mintha útlevelet állítanának ki a sikerhez. Ha valaki orvos, jogász, netán informatikus akar lenni, elengedhetetlen, hogy az egykori gyarmatosítók nyelvén sajátítsa el a tudományt. Már csak azért is, mert ezeket a speciális tankönyveket nem fordították le hindire. Angolul tanulni tehát státusszimbólum lett, a középrétegek kiváltsága, az érinthetetlenek millióinak elérhetetlen álma.Azzal, hogy a felsőbb rétegek előnyben részesítik az angol nyelvet, felgyorsul a társadalom kettészakadása – mutatnak rá a társadalomkutatók. A reformokból és az egyre élénkülő gazdasági folyamatokból a szegények és elesettek valójában nem veszik (nem vehetik) ki részüket. Holott a lehetőségek jobbak, mint valaha. Az egykorvolt brit birodalom gyöngyszeme, Viktória királynő legkedvesebb ékköve ugyanis mind fényesebben ragyog. Sziporkáit azonban csak egy kivételezett rétegnek tartogatja, a nagy tömegek mindebből semmit nem látnak. Ma már mind kevesebben vitatják, hogy egyidejűleg két India létezik. Az egyik a kasztrendszer Indiája, annak háromezer éves súlyos örökségével, a másik pedig a technológia, a haladás, a feltörekvés Indiája. Miközben a szubkontinensnyi ország dömpingszerűen ontja magából a kiválóan képzett informatikusokat, s a fejlett világ számítástechnikai cégei dollármilliárdokat fektetnek be az ázsiai Silicon Valleyben, a lakosság egy része naponta kevesebb mint egy dollárból él. Miközben az ország súlyos összegeket költ a hadászati csúcstechnológiára, és atombombával kérkedik, addig a társadalom számkivetettjei földbirtok nélkül, analfabétán és rosszultápláltan tengődnek. Ez is India. Mint Bombay híres szülötte, a világszerte ismert író, Salman Rushdie egyszer megjegyezte, India olyan ország, amely nem is fog létezni, hacsak nem egy tüneményes kollektív álom által, amelyet közös megegyezéssel álmodnak.Az álmodozások kora azonban lejárt valamikor 1974 környékén, India ugyanis – a világ legnagyobb megrökönyödésére – ekkor tesztelte az eladdig gondosan titkolt atombombáját. Pandora szelencéje kinyílt, becsukni már túl késő volt. Az ősrivális Pakisztán válaszára sem kellett sokáig várni, és az azóta eltelt majd’ három évtizedben háborúk és kölcsönös elrettentés árnyékolják be a két ország amúgy is feszült kapcsolatát. Hogy a két vezető, az indiai Vadzspají és a pakisztáni Musarraf – akit egyébként tegnapelőtt iktattak be hivatalába – júliusban esedékes tárgyalásai kimozdítják-e a holtpontról a két ország kapcsolatát, egyelőre kérdéses. Az érinthetetlenek szószólóit azonban valószínűleg sokkal inkább izgatja az augusztusi durbani konferencia, ám még az sem biztos, hogy az indiai kirekesztettek ügye egyáltalán napirendre kerül.Évszázados, mi több, évezredes tabukat egyik napról a másikra ledönteni nem lehet. Ez nem is kérdés. Vannak azonban, akik mégis megpróbálják. „Mindanynyian megszegték a szabályokat” – írja a hírneves írónő, Arundhati Roy az indiai kasztrendszer és a gyarmati örökség rejtélyeit boncolgató varázslatos könyvében, Az apró dolgok istenében: „Mindannyian tiltott területre tévedtek. Mindannyian megmásították azokat a törvényeket, melyek előírták, kit kell szeretni és hogyan. És mennyire. A törvényeket, melyek a nagyanyákat nagyanyává teszik, a nagybácsikat nagybácsivá, az anyákat anyává, az unokatestvéreket unokatestvérré, a dzsemet dzsemmé és a zselét zselévé.”A dolgok azonban változnak…