Négy olyan könyv jelent meg az idei könyvfesztivál környékén, amely Kádár János pályafutásával foglalkozik, jelesen Huszár Tibor: Kádár, Kopátsy Sándor: Kádár és kora, Varga László: Kádár bírái előtt és Rácz Árpád szerkesztésében: Ki volt Kádár? Ha történész publikál Kádárról, az természetes. A történész dolga, hogy kutasson és publikáljon. Mindnyájan tudjuk, hogy az ehhez szükséges levéltári forrásokhoz – néhány történésztől vagy önmagát történésznek mondó, illetve kinevezett egyéntől eltekintve – csak 1990-től lehet hozzáférni. A szakember tehát befejezte kutatásait, és eredményeit közkinccsé kívánta tenni. Ez a megállapítás a Ki volt Kádár? című kötet néhány szerzőjére is vonatkozik, hiszen ők is kutatási eredményeikre építkezve írták meg műveiket a Rubicon című folyóirat által elvárt formában. E kötet más alkotásairól, illetve Kopátsy Sándor munkájáról azonban ez már nem mondható el. Kopátsy például az adott személyről és koráról szóló vízióját teszi közzé, míg Rácz Árpád szerkesztésében egy „esztrád”-kötet látott napvilágot. (Az esztrád Ránki György zeneszerző „klasszikus” meghatározása szerint a következőket jelenti: ezt rád, ezt neked, ezt beléd.)Jelen írásban tehát négy könyvről szólunk, s mindjárt elárulhatjuk, hogy három műfajban születtek. Megvallom, személy szerint leginkább a Huszár Tibor munkájára voltam kíváncsi. Huszár a Kádár-kor jelentős gondolkodójának számított, és jól ismerte azokat a személyeket is, akik fontos szerepet játszottak Kádár környezetében. A korszak kultúrpolitikájának egyik meghatározó személyisége volt. Joggal feltételezhettük, hogy fontos összefüggéseket tudunk meg a szerzőtől. Huszár az előszóban a következőket írja: „Kádár János életútjáról kevés mű született. W. Shaweres vállalkozott először ellentmondásos személyiségét értelmező tanulmány írására, terjedelme és témája azonban korlátozott volt. Gyurkó László Arcképvázlat történelmi háttérrel című esszéje időben átfogta az életút fontosabb állomásait, de lehetőségeit korlátozta a történelmi tér és idő: források sem álltak teljeskörűen rendelkezésére, s ami lényegesebb: nem voltak adottak a kritikai elemzés feltételei.”Eltekintek most attól, hogy azzal foglalkozzam: ha ez sincs, ha az sincs, és amaz is hiányzik, akkor miért kell megírni egy munkát? Azt sem firtatom, hogy Gyurkó munkájának műfaja vajon esszé-e, amit a szerző – bár a témája Kádár helyett a forradalom és szabadságharc lett – folyamatosan korrigál. Huszár állításának azonban van implicit tartalma is. Megoldódott a lehetőséget korlátozó történelmi tér és idő problémája, rendelkezésre állnak a források, s adottak a kritikai elemzés feltételei. S ez így igaz a Kádárral és ötvenhattal foglalkozó valamennyi műre.Huszár valóban széles körű kutatómunkát végzett, amit meg kell becsülni. Azt sem rovom föl neki, hogy a saját pályájával nem kíván szembefordulni, ezért a kritika éle korral és személlyel szemben egyaránt tompult. Az azonban már gondot okoz, hogy a tőle elvárható mélyelemzéssel és körültekintéssel többször adós maradt. Nem kíván tudomást venni arról, ami szemlélete módosítására kényszerítené. Álljon itt egy példa. Huszár Tibor a következőket írta a Köztársaság téren történtekről szólva: „A lincselés és a céltalan öldöklés nem a felelős katonai vezetők szándékai szerint alakult: a forradalmárok örvénylő mozgása azonban irracionális történéseket is eredményez. Így történhetett, hogy a fehér zászlóval tárgyalni induló Mező Imrét a támadók lelőtték, hogy a felbőszült tömeg az indulatok kisülése pillanatában nem válogat: Mező Imre esetében a golyók nem egy despota pártbürokratával, hanem a mindenkori szegények tiszta szívű elkötelezettjével végeztek. A Köztársaság téri események ismeretében Kádár »tiszta, becsületes lelkű, őszinte« kommunistái is joggal érezhették úgy, hogy a kialakuló többpártrendszer feltételei között ők de facto párt és szervezet nélkül maradtak.” Huszár Tibor éppúgy tudja, mint én, hogy Mezőt súlyos, életveszélyes sérülésekkel vitték be a Péterfy Sándor utcai kórházba, ahol megműtötték. Ezután Mező belehalt sérüléseibe. Huszár Tibor azt is tudhatja, hogy egy újságíró, Dersi Tamás a kórházban még beszélgetett Mező Imrével.De nem Mező Imrével kívánok foglalkozni, még csak nem is a Köztársaság téren történteket akarom minősíteni, hanem a Mező-jelenséggel és annak utóéletével. Ha máskor nem, 1990 után Huszárnak módja lett volna – ha már a Dersi-interjú nem került elő, illetve amit ismerünk, arról nem tudjuk, hogy autentikus szövegről van-e szó – megtekinteni Mező Imre kórlapját, mint ahogy ezt egyik, e témában szakdolgozó tanítványom meg is tette. A kórlap elemzéséből kiderül, hogy Mezőt nagyon közelről és vélhetően hátulról vagy nagyon meredek szögből oldalról, tehát az épület sarkáról lőtték le. Vagyis nemcsak az a variáció áll fönn, hogy Mezőt házon kívülről egy felkelő sebesítette halálra, hanem az is, hogy a végzetes lövés a pártházból érte. Ha valami nem eldöntött, akkor bizony meg kell vizsgálni több variációt is. Például azt, hogy mi történt bent a pártházban! Volt-e a védők soraiban meghasonlás, és egy szakadár, dühödt védő húzta-e meg a ravaszt?El kell ezen gondolkodni akkor is, ha e feltevés nem illik a különben logikusan végigvitt és évtizedek óta forgalomban lévő teóriába. Vagyis: ha nyomós indok alapján a direktállítást meg lehet kérdőjelezni, akkor a direkt állításnak helye nincs. Huszár jelzi ugyan, hogy „korábban elfogadott döntések alapján tervezték, illetve megvalósították a pártházak felfegyverzését”. Azt azonban a szerző már nem feszegeti, hogy a tét a párthoz hű, úgynevezett munkásmilícia létrehozása volt, s a szervezés központját a Köztársaság téri pártházban találhatjuk meg. Hiszen a HM-ben és a Parlamentben ki-be jártak, mint ahogy erről a források tudósítanak is, s amiről e két helyen akár a legbizalmasabb formában is tanácskoztak, az kiszivárgott. Ezért lett a pártház a konspiratív szervezés központja. Arra is vannak források, hogy Asztalos és Papp ezredes éppen a munkásmilícia, vagyis a párthadsereg szervezése érdekében ment a pártházba. Vagyis a kommunisták „önerőből” is készültek a fegyveres visszaütésre, amely a polgárháború lehetőségét is magában rejtette. S ennek a szervezkedésnek a központja volt a Köztársaság tér, és egyik kulcsszereplője Mező Imre. Kádár minderről tudott, s nemcsak azért, mert járt a Köztársaság téren, és ott hoszszan tárgyalt Mezővel, akárcsak annak előtte Gerő Ernő, hanem elfoglalt politikai pozíciójából fakadóan is.Huszár Tibor rövidre zárt elemzései közül példaként ezt az egyet emeltük ki. Érzékeltetni kívántuk, hogy annál azért már többet tud a történettudomány, mint ami ebben a könyvben Kádár mögött történelmi háttérként felsejlik, illetve felrajzolódik. Vonatkozik ez a megállapítás október 28. értelmezésére is, illetve a korábbi időszak néhány eseményének elemzésére.Varga László könyve az 1949–1956 közötti kádári pályafutás árnyaltabb képét adja. Varga nem merül el olyan részletekben, hogy milyen hatással van a politikus döntéseire a csonka családból való származás – új szempont a politikusok átvilágítására, ne válassz csonka családból vezetőt, lásd Kádár! –, viszont finom politikai elemzéseket olvashatunk tőle. Varga közel 150 könyvoldalnyi tanulmányában szinte kizárólag olyan megállapításokat tesz, amelyeket a bőven és jól szerkesztett kísérődokumentumok alapján igazolni is lehet. A könyv hátsó borítóján lévő ajánlás pedig lényegre tapintóan fogalmaz: „Ez a kötet a kommunista terror dialektikájáról szól. Arról, hogy miként válnak pszichiátriai esetté maguk a tettesek, Rákosi, Farkas, Kádár és mindnyájan, akiket a hatalom, a diktatúra szele megcsapott.Bár Varga László és Huszár Tibor más-más eszközökkel dolgozik, történeti munkát írtak. Módunk van megállapításaikat kontrollálni, az esetleges kihagyásokra felhívni a figyelmet. A Kádár és kora viszont nem ilyen típusú munka. Kopátsy Sándor „felütéssel” kezdi művét: „Nincsenek kétségeim afelől, hogy a Kádár-korról alkotott véleményem úgy a hivatalosakat, mint a történészeket meg fogja botránkoztatni. De abban sem kételkedem, hogy a közvélemény, azaz az olvasók többsége pártomra fog állni.” A könyvajánlás ezt a felütést még felerősíti: „A neves közgazdász-történész író nagy ívű könyvét minden bizonnyal éles és határozott helyeslés vagy tagadás fogadja majd az újságok, folyóiratok s az elektromos média »oldalain«.”Magyarországon, mint ez köztudott, a labdarúgáshoz, a politikához és a történelemhez mindenki ért. Nem vonom tehát kétségbe, hogy Kopátsy könyve egy-egy baráti társaságban valóban éles vitákat vált ki. S ez nem baj, az elméjét csiszolni csak hasznára válik az állampolgárnak. A szerző kétségkívül csillogó elme, néhány eszmefuttatása kitűnő szellemi torna. Sőt meggyőződésem, hogy jó néhány olvasója egyet is ért vele, hiszen mindegyik állításának megvan néhány oldalon vagy néhány tíz oldalon az ellentéte is. Az egyik állítással esetleg egyet lehet érteni, még akkor, ha egyik sem igaz. Vitatkozni Kopátsyval, érvelni ellene szinte lehetetlen. Az ilyen állítások, mint például: „Aki azt hiszi, hogy a moszkvai és a hazai kommunisták támogatása nélkül sor kerülhetett volna az ’56-os forradalomra, nem ismeri az akkori viszonyokat. Ideje volna, ha az ’56-os érdemeikkel dicsekvők belátnák, hogy számukra a hőssé válás lehetőségei felé az utat azok a reformkommunisták készítették elő, akiket ma közülük a hangosak véres kezűeknek minősítenek” – ha nem lenne morbid a szóhasználat, azt lehetne mondani: bájosak. Ezt már hallottuk valahol valakitől. Azt ugyan még nem javasolta senki, hogy az „első számú moszkvai támogatónak”, Nyikita Szergejevics Hruscsovnak mint a magyar forradalom atyjának szavazzuk meg az ’56-os emlékérmet!A Ki volt Kádár? című Rubicon-kötet külön elemzést érdemelne. Ez a könyv kiváló esszék és kontroll nélküli visszaemlékezések kavalkádja. Ha lettek volna pontos információim a kötet szerkesztési elvéről, visszakértem volna írásomat. Nem tudom, velem együtt hányan örülnek annak, hogy e kényszerállapotban a nevükkel hitelesítik régi korok furcsa embereit. Ferenc József és Horthy Miklós mellé citálja a szerkesztő Kádárt. „Ám míg történelmi elődei az általuk teremtett rendszer mellett az egész országot romba döntötték, Kádár Jánossal csak a szocialista rendszert kellett temetni, az ország békésen lépett egy új világba.” Tessék mondani, ha nincs második világháború, amit köztudottan nem Horthy robbantott ki, meddig tart a Horthy-rendszer?Téma ma Kádár János, mert évtizedekről lehet fantáziálni Kádár ürügyén. Ha majd a csapongás helyét átveszi a fegyelmezett ráció, a Kádár-mítosz is a helyére kerül. A négy könyv közül ennek az igénynek most csupán Varga László tett eleget.(Huszár Tibor: Kádár János 1. 1912–1956. nov. 4. Szabad Tér Színház Kht., Budapest, 2001. Ára: 2400 forint. Kopátsy Sándor: Kádár és kora. C. E. T. Belvárosi Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 1800 forint. Varga László: Kádár János bírái előtt. Osiris Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 3480 forint. Ki volt Kádár? Harag és részrehajlás nélkül a Kádár-életútról. Rubicon–Aquila Kiadó, Budapest, 2001. Ára: 4980 forint)
Egy helytartóhoz 25 év után
