Máz nélkül

Fogtechnikus az első szakmája, de színpompás kerámiáival Európában és Amerikában is sikert aratott. Tíz évig dolgozott a pécsi Zsolnay-gyárban. Az első négy évben „magánszorgalomból” járt oda, hat évig volt művészeti igazgató. Most váltak meg egymástól.Mi lehet az oka annak, hogy aki belép az otthonukba, az 1936-ban épült egyemeletes Márton-hegyi villa földszinti lakásába, nehezen tud onnan elmenni?– Talán az, hogy ennek a háznak lelke van, és ezt megérzik az emberek. Anyai nagyapám építtette, ők az emeleten laktak, mi a földszinten. Itt mindennek: bútornak, képnek, tárgynak története van. A háború alatt a ház négy sarkán négy ágyú állt. A németek innen lőtték a Sas-hegyet és a várat, a várból az oroszok ide lőttek viszsza a németekre. Az ostrom után anyai nagyapám és apám a saját kezével építette újjá a romba dőlt villát három éven keresztül, persze munka mellett.– Mindenhez értettek?– Sok mindenhez értettek, és amihez nem, azt megtanulták.– Kik voltak a felmenői?– Anyai nagyanyám apja, Czippauer János ácsmesterből lett nagyvállalkozó. Az Ipartestület elnökeként, köztiszteletben álló pesti polgárként halt meg. A millenniumi években meghatározó szerepet vállalt Budapest kiépítésében. Az Operettszínházon emléktábla őrzi a nevét. Öt gyereket nevelt föl. Az első házasságából született fia, László Münchenben tanult ácsmesterséget, majd itthon szerzett építőmesteri oklevelet. Őt dicséri a családi villa tetőszerkezete, amely valóságos remekmű. A második házasságából való János építészmérnöki diplomát szerzett, ő tervezte a házunkat. „Lóbolond” volt, lipicaiakat tartott, és állandóan rajzolta is őket. A háború alatt megpróbálta kimenteni az Esterházyak lipicai ménesét, Kistarcsára internálták miatta. Négy évet kapott. Anyám Saly lány. A Vas megyei Salfáról származó Salyak művészetkedvelő és -pártoló, államigazgatásban dolgozó, magas beosztású jogászok voltak. Anyám rendőrfőtanácsos nagyapját 1919-ben, a kommün után ki akarták nevezni Budapest rendőrfőkapitányává. Azt mondta, a piszkos munkát végezze más, és nyugdíjaztatta magát. Anyám fivére, Saly Géza a rádióban volt szerkesztő Cs. Szabó László mellett, ő készítette a Műteremsarok című sorozatot, benne az első riportot Gorka Gézával, akivel húsz év múlva ismerkedtem meg. A rádió haditudósítója volt Kijevben, 1945-ben vitték el az oroszok Karagandába. Tíz évre ítélték, öt évig nem tudtunk róla semmit. Ott találkozott apósával, Francsek Imre építészmérnökkel, aki a perzsa sah meghívására ment Teheránba, őt 1935-ben onnan hurcolták el az oroszok, róla sem kapott hírt a családja. Géza bátyám Sztálin foglya voltam címmel megírta az egész históriát, de halála után özvegye féltében elégette a kéziratot.– Az apai ág története is ilyen regényes?– A Szabók felvidékiek, evangélikus lelkészként szolgáltak Mária Terézia korától. Nagyapám törte meg a sort. Édesapám gépészmérnök lett, a BSZK Rt.-nél dolgozott mint műszaki főtanácsos, majd az Uvatervnél mint főtechnológus. Apai nagyanyám Mészöly Hermina, Mészöly Gyula táblabíró lánya. Mészöly dédapám Balatonfüreden élt, több cikket őriz tőle a keszthelyi múzeum, ő volt a Balaton egyik első védője. Unokatestvére, Mészöly Géza a füredi vendégeskedések idején nála festette legszebb balatoni képeit. A művészetszeretet mindkét családban természetes módon öröklődött.– Hogyan éltek a háború után?– Szegénységben, állandó munkában. Naponta négy kiló kenyeret, hat liter tejet vittünk haza Ákos bátyámmal az iskolából jövet. A fölső lakásban lakó nagyszüleimet 1952-ben kitelepítették. A házunkat elvették, a honvédség kapta meg, az emeleti lakásba beköltöztették a honvédzenekar párttitkárát népes családjával. Mi maradtunk a földszinten, mert apámra mint mérnökre, úgy látszik, a rendszernek szüksége volt. Később koholt vád alapján felmondtak neki, hat hónap múlva rehabilitálták, és vissza akarták venni. Akkor ment át az Uvatervhez. Amíg nem volt munkája, anyám kereste a kenyerünket. Álló nap egy öreg Singer varrógéppel zsebkendőket és ágyterítőket szegett. A hozzávalót én cipeltem haza bálában, a bátyámmal felváltva.– Megsínylették a „kettős nevelést”?– Nem. Pontosan tudtuk, hogy a kapun kívül más világ van, de azt is, hogy az igazság az, amit otthon hallunk. A szüleink mindig elmagyarázták, hogy mi a valóság, ellentétben azzal, amit az iskolában tanítottak. Ha véletlenül mégsem akarták, hogy értsük, amit mondanak, németül beszéltek. De így is megértettünk mindent, mert korábban állandóan hallottunk német szót egészen addig, amíg az utcán rá nem szóltak anyámra: „Nem szégyelli magát, maga náci?” Attól kezdve franciára váltottunk, annál is inkább, mert a Notre-Dame de Sionba jártunk iskolába, amíg a rendeket fel nem oszlatták.– A négy gyerek közül három diplomás. Ön miért nem?– Jelentkeztem az Iparművészeti Főiskolára, de először nem sikerült bejutnom. Másodszor Borsos Miklós fel akart venni, csakhogy őt épp a felvételik idején távolították el a főiskoláról. Többször nem próbálkoztam. Pénzt kellett keresnem. Fogtechnikus lettem, a kispesti SZTK-ban kaptam állást. Ötkor keltem, hogy fél hétre kiérjek. Tudtam, hogy nem ott a helyem. Engem az iparművészet minden ága érdekelt. Egy év után fölmondtam, és még aznap elkezdtem textilt festeni. A két „kicsi” szerencsére tanulhatott. A húgom nyelvtanár, magyar–angol szakra jelentkezett, harmadszorra jutott be a bölcsészkar esti tagozatú angol szakára. Az öcsém elektromérnök, ő hat évig járt esti egyetemre. A bátyám, Ákos festőművész, 1964 óta Franciaországban él. Őt rögtön fölvette Bernáth Aurél, és egyik legtehetségesebb tanítványának tartotta, de a diplomáját mégsem akarták kiadni. Csak azért kapta meg, mert a mestere kijelentette: nem tanít azon a főiskolán, ahol Szabó Ákosnak nem akarják kiadni a kitűnő bizonyítványt. A heti zsűrikhez beadott festményeit sosem vásárolták meg, az Artexnek dolgozott megrendelésre, hogy megéljen, de pontosan előírták, hogy milyen témájú csendéleteket fessen. Egy idő után ezt már nem tudta elviselni, s amikor a párizsi Galerie Lambert meghívta kiállítani, elment. Itthon az én útlevelemet rögtön bevonták három évre. Ma már sikeres és ismert művész, hat gyereket nevel, öttel és feleségével együtt állítunk ki mi heten, Szabók. Kilenc unokája közül öt gyönyörűen fest és rajzol. Mindegyikük tőle tanult.– Mikor kezdett kerámiával foglalkozni?– 1961-től, miután megismerkedtem Gorka Gézával. Lányán, Lívián kívül, aki akkor már neves művész volt, én voltam az egyetlen növendéke.– Mit tanult tőle?– Legfőképpen azt, hogy mindenkinek magának kell kialakítania a saját forma- és színvilágát, magának kell kikísérleteznie a mázakat, amelyekkel dolgozik, mert csak így lesz saját stílusa. Meg azt, hogy sem anyagot, sem munkát, sem időt nem szabad sajnálni. Ha megkérdeztem valamit, sokszor így válaszolt: „Nem mondom meg, kísérletezzen!” Milyen hálás vagyok neki ma ezért! Egyszer eladott húsz prototípust sokszorosításra az Iparművészeti Vállalat Mázsa utcai üzemének, és engem bízott meg azzal, hogy tanítsam be a gyártásukat. Ott sok mindenre rájöttem, mert a gyártás közben előadódó hibákból lehet a legtöbbet tanulni. Az üzemben ólommérgezést kaptam, akkor határoztam el, hogy saját műhelyt rendezek be. Persze ehhez pénz kellett. Kapóra jött 1962-ben Domanovszky György ajánlata, hogy menjek Mezőtúrra, a fazekasszövetkezetbe. Gorka Géza is mezőtúri volt, Badár Balázsnál tanult korongolni. Domanovszky és Gorka Géza jó barátok voltak. Domanovszky a képző- és iparművészeti zsűrik elnöke, országos szaklektor volt, nemcsak művészettörténész, hanem etnográfus is. A Népi Iparművészeti Tanáccsal ő akarta bezáratni a mezőtúri szövetkezetet, ahol már csak silány giccseket gyártottak. Balczó Edit friss diplomás iparművésszel együtt mentünk Mezőtúrra, hátha tudunk tervezni valami olyat, ami megmentheti a szövetkezetet. Háromhetes igazi verseny volt.– Megnyerte?– Igen. De előtte bementem a Néprajzi Múzeumba, hogy tanulmányozzam, mit csináltak a régi mezőtúri fazekasok. Akkoriban csak a keramikusoknak volt becsületük az országban, a fazekasokat lenézték. Ők ezért a keramikusokat utánozták, és tudatosan el akartak szakadni a hagyományoktól. Ennek az lett az eredménye, hogy giccsek tömkelegét gyártották. Ma ugyanez történik modern művészet ürügyén.– Fölvették művészeti vezetőnek és tervezőnek, de továbbra is járt a Néprajzi Múzeumba...– Ez volt a főiskolám. Kresz Mária etnográfus, a cseréposztály akkori vezetője beengedett a raktárba, rám zárta az ajtót, kedvemre kutathattam. Mindent, ami tetszett, lerajzoltam, a rajzok után kópiákat csináltam és változatokat. Így lett a sajátom a hajdani Magyarország minden élő és kihalt fazekas tájegységének forma- és motívumkincse. Beleszerettem a népművészetbe, amely valóban kiapadhatatlan, tiszta forrás. Megépíttettem az első kemencémet, 1962-től már volt saját műhelyem is. De ott a magam által kikísérletezett mázakkal, színekkel dolgoztam archaizáló formákra. 1963-ban lettem népi iparművész, ’64-ben volt az első önálló kiállításom, ’65 óta vagyok alaptag. 1970-től évente állítottam ki önállóan itthon és külföldön. A bátyámmal 1987 áprilisában rendeztünk először közös kiállítást. Párizsban André Chastel lányának a galériájában többen mondták, amikor látták lüszteres (fémesen irizáló – A szerk.) tálaimat: „Kár, hogy nem nemesebb anyaggal dolgozik.” Ez jutott eszembe, amikor 1991-ben Boros Mariettával elmentünk a pécsi Zsolnay-gyárba anyagot kérni kiállításhoz. Ahogy körülnéztem, láttam, hogy ez a porcelán más, mint az, amit én hidegnek tartottam.– Mi változtatta meg az idegenkedését?– A Zsolnay-porcelán hatásában közel áll a kerámiához, mert a mázakat színezi, és emiatt egy kicsit rusztikus, „teste van” a felületnek. A gyármúzeumot végigjárva láttam, hogy én is ugyanazt az utat jártam be, mint a Zsolnay lányok: a népművészet, a középkori udvarházi magyar és olasz majolika, majd az iszlám művészet hatott rám. A Zsolnay lányok is a népművészetből indultak ki, és sok népi motívumot beépítettek a munkáikba. Majd kijártak tanulni a bécsi iparművészeti múzeumba, Jacob Falke művészettörténész hívta fel a figyelmüket az iszlám művészetre. Zsolnay Vilmos fia, Miklós ki is ment a Közel-Keletre, és hatalmas gyűjteménnyel tért vissza, amelyet a Zsolnay lányok, Teréz és Júlia fel is dolgoztak. A középkori iszlám kerámiára jellemző a lüszteres technika, amely a mórok közvetítésével jutott el Spanyol- és Olaszországba. Zsolnay Vilmos kísérletezett a fémes fényű lüsztermázak előállításával, szívós munkájának eredményeként jött létre az eozinmáz. Zsolnay Vilmos Vartha Vincével, a Műegyetem professzorával szinte egy időben találta meg a vörös „flambée” titkát. Annyira tetszett, amit a gyárban láttam, hogy megkérdeztem, tervezhetnék-e nekik. Az első „nem” után, a munkáimról készült diákat látva, megnyitották előttem a gyár kapuját. Olyan szerződést kötöttünk, hogy három hónapig minden műhelybe bejárhatok, ők nem fizetnek nekem, én sem fizetek nekik. Elkészítek egy porcelán-, egy pirogránit, egy eozintárgyat, és ha megfelel, szerződünk a gyártásra. A három hónapból három év lett, meg kellett tanulnom „porcelánul, zsolnayul”, mert az külön világ. Közben elkészítettem a Phoenix készletet és sok dísztárgyat. Fölajánlották, hogy lépjek be tervezőnek, de elutasítottam, csak a gyári hierarchiától függetlenedve tudtam megvalósítani, amit akartam. De amikor 1995-ben művészeti igazgatónak hívtak, elfogadtam. A tíz év alatt 45 új formát, több mint 150 dekortervet, öt étkészletet terveztem.– Művészeti igazgatása idején egy különleges megbízást is kapott a gyár...– A Parlament miniszterelnöki szobájának Steindl Imre által tervezett bútorait újítottuk fel egyéves munkával. Ezt a bútort, amely az 1902-es torinói világkiállításon nagydíjat nyert, eozinált domborműves berakásokkal díszítette a Zsolnay-gyár. Rákosi az egészet polgári csökevénynek minősítette. A domborműveket lefeszegették a fáról, a bútort lehordták a pincébe. Csak azért menekült meg, mert a Parlament építési osztályának a vezetője, egy építészmérnök fölvitette a szobájába. Nekünk 992 domborműves darabot kellett rekonstruálnunk. Gyönyörűséges, de nagyon nehéz munka volt. A gyár dolgozói kitettek magukért, bizonyítva, hogy ma is képesek mindarra, amire elődeik a fénykorban.– A főnixmadaras készlete forgalomban van, de mi történt a többivel?– A Zsolnay Vilmos születésének 170. évfordulójára készített Barocco készlet 1998-ban BNV-nagydíjat kapott, hatvan számozott készletet gyártottunk belőle, de a reklám hiánya miatt lelohadt iránta az érdeklődés.– Hogyan érinti mindaz, ami az utóbbi másfél évben a gyárban történt, s amiről több cikk is megjelent?– Mióta Pécsre járok, tizenkét vezérigazgatóm volt. A dolgozók létszáma drasztikusan csökkent. Kilenc évbe telt, amíg elértem, hogy az általam készített tervek után jogdíjat kapjak. A prototípusaimat a Zsolnay Stúdió gyártotta. Ott dolgoztak a legkiválóbb szakemberek. A márkaboltok vezetői szerint gyűjtőim vannak, a vevők, hazaiak és külföldiek név szerint keresik a munkáimat. Az új vezérigazgató viszont közölte, hogy nem akarják gyártani őket, nincs szükségük művészeti igazgatóra, megegyezést ajánlott, elfogadtam.– Kiállított Barcelonában, Cannes-ban, Helsinkiben, Madridban, Milánóban, Párizsban, Ulmban, Grazban, New Yorkban. Hogyan fogadták?– Mindenütt sokan látogatták a kiállításokat, Párizsban hármat meg is hosszabbítottak két hétről hatra. Amikor a sèvres-i porcelánmanufaktúrában megmutattam az egyik munkám fotóját, azt kérdezte a művészettörténész: „Honnan vette ezt a gyönyörű XVII. századi darabot?” Összeszaladtak az ottani tervezők, és arra biztattak: kérjek ösztöndíjat. Nem tehettem, még kicsik voltak a gyerekeim.– Három gyermekét húsz éve egyedül neveli. Ki segített?– Nagyanyám és a szüleim, főleg a jelenlétükkel. Nélkülük nem tudtam volna végigcsinálni ezt a húsz évet. Az én gyerekeim soha nem voltak egyedül, de kezdettől fogva önállóságra tanítottuk őket. Én maradtam együtt az édesanyámmal. Négy gyerekétől tizennyolc unokája és kilenc dédunokája rendszeresen visszajár a szülői házba. Nagyon összetartunk. És soha nem alkudtunk meg.– Mindig mosolyog, és ez nem amolyan „legyünk pozitívak” szabványmosoly. Hogyan képes rá?– Istennek hála, egész életemben azt csináltam, amit szeretek. Értek igazságtalanságok, voltak nehézségeim, de sohasem keseredtem el. Megtanultam, hogy amíg egészségesek a gyerekeim, és képes vagyok dolgozni, nincs okom panaszra.