Megkülönböztetettek vagyunk

Bármilyen összefüggésben merül is fel a diszkrimináció fogalma, rendszerint az egyenlő elbánás elvének tudatos vagy kevésbé tudatos megsértéséről van szó. S ez a felismerés a leghétköznapibb nyelvhasználatban is nyomon követhető. Csak éppen arra kell utalnunk, kik a diszkrimináció alanyai. Akik bőrszínük, életkoruk vagy éppen iskolázatlanságuk miatt minduntalan szembesülnek a hátrányos megkülönböztetéssel. Valóban, a mindennapi gyakorlatban erre számos példát találhatunk. Hiteleset vagy csak látszatszerűt, miközben az sem mindegy, hogy a – tagadhatatlanul szaporodó – iskolai, munkahelyi, illetve a társas élet különböző színterein megjelenő diszkriminációs esetek milyen módon befolyásolják a közgondolkodást. Mert ha valaki úgy véli, hogy a jogállamiság intézményrendszerét ássák alá, nyilván az antidiszkriminációs törvény halaszthatatlan megalkotásához jut el. De akadhatnak olyanok is, akik a megkülönböztetés és a hátrányos megkülönböztetés között lényegbeli különbséget látnak.S egyáltalán nem valamiféle erőltetett fogalmi disztinkció alapján, hanem abból kiindulva, hogy akár a legkezdetlegesebb szerződés is (munkahelyi és egyéb) leginkább a kölcsönös előnyszerzés elvén alapul.A haszonelvűség könyörtelen logikáján túl is, vagy csupán azért, hogy a kudarc veszélyét minimalizálni lehessen. Hiába vesz fel egy-egy vállalat vagy üzem – olykor morális kényszerűségből – alulképzett személyeket, a dologtalanság korábban rögzült élményei aligha tűnnek el egyik napról a másikra. Könnyű lenne persze erre azt mondani, hogy a munka világán korábban kívülre került egyének – elégedetlenek lévén életviszonyaikkal – mindenképp változtatni szeretnének helyzetükön. Ám csakhamar kiderül, hogy elhatározásuk illuzórikus. Még ha némely esetben önhibájuktól függetlenül is, de olyan tehetetlenség közepette, amelyben a testi és szellemi restség fenntartó okai rendre újratermelődnek. Így merő önáltatás lenne arra hivatkozni, hogy a munkátlanság viszonyai közé zuhant szociális csoportokat egyáltalán nem nehéz kizökkenteni tetszhalott állapotukból. Csak megfelelő politikai akarat szükséges hozzá, s ugyanígy egyértelműen szabályozott antidiszkriminációs törvény.S ha ez utóbbi szankcionálható módon hat, semmi másra nem lesz szükség, mint a cselekvésre szólító jeladásra, ami után a többszörösen hátrányos helyzetűek új életvezetési stratégiák kiépítésbe fognak. Valójában azt is feltételezve, hogy a még be nem teljesedett jövő húzza-vonja az emberek többségét. Csakhogy oly gyakran áll elő az a paradox helyzet, hogy éppen a legelesettebbek, a társadalom kitaszítottjai nem akarnak életsorsukon változtatni. Ha lépéseket tennének is, a megélt múlt kényszerei vonzzák őket.Amikor az állami gondoskodás komfortosnak tűnő körülményei között éltek, s amikor a megkülönböztetés rejtett mechanizmusai csak ideológiailag voltak fontosak. Az úgynevezett brazil gépsorokon dolgozó romák tudnának erről meglepően sokat mesélni, vagy a munkásszállásokon tengődő „proletárok”. Ám az államszocializmus szétmállásával az állampolgári tudatok szintjén a még implicit és formátlan új várakozik bebocsáttatásra, egyelőre láthatatlanul. Még csak meg nem nevezhető erőként, feszültségként van jelen, magával hordozva és előbb-utóbb tudatosítva azt a törvényszerűséget, hogy a társadalom valamennyi területén megkülönböztethetők és megkülönböztetettek vagyunk.Legkevésbé sem a diszkrimináció konvencionális értelmében, hanem sokkal inkább szociális és kulturális státusunk alapján. Ha származás, bőrszín, vallási felekezet, életkor vagy nembeli hovatartozás alapján kénytelen bárki is elviselni a hátrányos különbségtétel bármely következményét, nyilván a legmélyebb igazságtalanságról van szó. S amellyel szemben nemcsak az erkölcsi tiltakozásnak van helye, hanem a jogi számonkérésnek és elégtételnek is. Ám ebből mégsem következik az, hogy a törvényi szabályozásnak az élet legapróbb részleteire ki kellene terjednie. Már csak azért sem, mert a közösségi létviszonyok síkján a törvény szigora eddig sohasem teremtett új, élhető valóságot. Legfeljebb olyan alaktalan erőként jelenik meg, amelyet – a másik oldalról – a legváltozatosabb formában igyekeznek kijátszani.Végül is úgy rémlik: minél nagyobb a diszkrimináció elhárításának kényszere, annál erőteljesebben törnek felszínre a társadalmi együttélést veszélyeztető jelenségek. Mert aki lépten-nyomon el akarja hitetni magáról, hogy örökösen a diszkrimináltak körébe tartozik, egy idő után kísérletet sem tesz arra, hogy más utakon próbálkozzon. Ellenállhatatlan ambíciói arra sarkallják, hogy önigazoló érveket keressen magának. Alighanem valódi eredmények nélkül, hiszen az önsegítés stratégiái mégiscsak változatosabbak annál, mint amiket a megélt esetek jeleznek.Meglehet, sokan úgy érzik, azért diszkriminálják őket, mert olyan származásbeli, életmódbeli, műveltségi stb. jegyekkel rendelkeznek, amelyek eleve az előítéletes vélekedést erősítik. Tagadhatatlanul ebben is rejlik igazság, de mindenre érvényes magyarázat aligha. Mert éppen a cigány származásúak társadalmi integrációját akadályozza az a tény, hogy életvilágukban az értékelvű önépítkezés háttérbe szorul, mialatt a túlélés mindennél kényszerítőbb erejét semmi sem helyettesítheti. S ebben az ellentmondásos helyzetben a pozitív megerősítés hiánya is szerepet játszik. Csakhogy az elmúlt évtizedben megismert diszkriminációs cselekmények – sem jellegük, sem társadalmi hatásuk miatt – nem értelmezhetők úgy, mint amelyek önmagukban veszélyeztetnék az együttélést. Jóllehet, akiket negatívan megkülönböztettek és megkülönböztetnek, joggal kérhetnek legalább utólag kártérítést, de az mindenképp túlzás lenne, ha ezek után attól várnánk megoldást, hogy a diszkrimináció bármely változata jogilag hogyan szankcionálható. Vagy éppenséggel mennyire eredményesen. Egy pillanatra sem feledkezhetünk el ugyanis arról, hogy az antidiszkriminációs törvény legfeljebb csak közvetve igazolja az esélyegyenlőtlenségek meglévő valóságát. Végső megoldást viszont cseppet sem nyújt rá.