Milosevics ára

Éppen tizenkét évvel ezelőtt, Szent Vitus napján, a koszovói csata évfordulóján egy „mennyei Szerbia ideáljainak” valóra váltására hívta fel népét Szlobodan Milosevics. A hírhedtté vált gyújtó rigómezei beszéd úgy hatott, mint a benzines hordóba dobott gyufaszál. A következményeket már ismerjük: 12 év háború, katasztrófa, pusztulás. Égett Horvátország, Bosznia, majd Koszovó, a végsőkig lerongyolódott Szerbia pedig páriasorba került. A nacionalizmus hullámán felemelkedő Milosevics eközben oly mindenhatónak érezte magát, hogy hat éve még a Hágával való együttműködést is aláírta, kiskaput adva ezzel mostani kiadatásához. A scheveningeni börtönig azonban hosszú volt az út. Kellett hozzá a volt Jugoszlávia lángba borítása, egy ország kivéreztetése, a NATO csapásai, egy győztes forradalom, valamint a nem szűnő nemzetközi nyomás.Egy korszak azonban lezárult. Milosevics végleg eltűnt Jugoszlávia politikai színpadáról, bár árnya még egy ideig rávetül, a világ pedig kezdi elhinni, hogy a bűnök nem mindig maradnak büntetlenül. Amit a bombák vagy egy önmagával is elszámolásra szoruló nemzet nem tudtak elvégezni, azt elvégezte a pénz. Az egykor Karadzsiccsal Paléban ökröt sütögető Djindjics szerb kormányfő nem sokat bajlódott a jogállamiság nyűgeivel, eleget téve az amerikai feltételeknek, a kívánt határidőre Hágába szállíttatta Milosevicset. Ő ugyanis, mint mondta, egy földi Szerbia ideáljainak megvalósítására kötelezte el magát. Ehhez pedig elengedhetetlen az az 1,2 milliárd dollár, amelyről a tegnap Brüsszelben kezdődött donorkonferencián döntenek.A kormánynak a jogi megfontolásoktól függetlenül valóban nem maradt más választása, minthogy a gazdasági segély megtagadása nyomán valójában „eladja” Milosevicset a hágai törvényszéknek. Az eljárás módján lehet vitázni. Valahol igaza van Kostunica elnöknek, amikor azt hangsúlyozza, hogy a Milosevicset tavaly megbuktatott egész szerb párttömörülés (DOS) célja volt a jogállam megteremtése, ami nem épülhet jogtalanságra. Azt is tudjuk azonban, hogy milyen az a jog, amelyre az államfő most hivatkozik, s hát Djindjicshez fűződő viszonya is befolyásolja véleményét. Végül is maradjuk annyiban, hogy a cél szentesíti az eszközt.Milosevics kiszolgáltatása a hágai törvényszéknek azonban korántsem old meg minden problémát. Utaltunk már a jugoszláv elnök és a szerb miniszterelnök között e kérdés körül is kulminálódó hatalmi vetélkedésre, a jogállamiság építésének útvesztőire, s ezekhez járul még, hogy a mostani döntést megelőző huzakodás tovább feszítette a Szerbia és Montenegró között amúgy is végképp megromlani látszó viszonyt. A szövetségi kormányba is begyűrűző viták már Jugoszlávia széthullásának véglegessé válását vetíti előre. Nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy ezzel a saját múltja iránt máris nagy közömbösséggel viseltető szerb nép még nem számolt el az elmúlt évtizeddel. Egyetérthetünk tehát a Neue Zürcher Zeitung publicistájával, aki szerint a saját érdekeit a Balkánon és hazájában gátlástalanul érvényesítő Milosevics kiadatását csak üdvözölni lehet, az valahogy mégis keserű szájízt hagy maga után. Nem egyedül ő felelős ugyanis a szörnyűségekért, mert ezekben más politikusoknak, katonáknak és értelmiségieknek is része volt. Aztán a hágai bíróságba vetett bizalom csak úgy maradhat fenn, ha Milosevicset Karadzsics, Mladics és mások is követik, valamint ha a világ az albánok eddig igencsak tartózkodóan bírált kihágásaira is éppúgy figyel.