Pelikán elvtárs újra a gáton

Göteborgban eddig mindenféle világ- és Európa-bajnokságokat volt szokás rendezni – ki gondolta volna, hogy uniós csatlakozásunk talán legfontosabb mérföldköveként fog a magyar történelemírásba beépülni? (Jó, lehet, hogy csak a lábjegyzetek közé, de akkor is…) Ahogy a csúcstalálkozót honatyáink a parlamenti napirend előtt „lereagálták”: immár befordultunk a célegyenesbe. (Bár van, aki szerint még most magasítják a gátakat.) Az említett képviselők – olykor némi pátosszal, olykor épp a „deheroizálás” szándékával – e fejleményt mégis jobbára közönséges belpolitikai vitatárgynak tekintették, nemigen észlelve, hogy lassacskán retorikai léptékváltásra lesz szükség: a reménybeli részvétel a 2004-es európai választásokon egyáltalán nem olyan bagatell tényező (a hazai ciklus félidejében!), amely a magyar parlamenti választások eddigi töretlen politikai presztízsét érintetlenül hagyná. A kormányoldalnak elemi érdeke, hogy a „legneccesebb” fejezetekkel a bebocsáttatásra várók közül elsőként végző tárgyalásokat az ország sikereként állítsa be (ez nem is nehéz, hiszen fedi a valóságot: az integráció az egyetlen huzamos törekvés, amelyben mind a négy törvényes magyar kormány maradéktalanul osztozott); az ellenzék azonban egyelőre nem képes túllépni a kukacoskodáson. Hogy csak a legkirívóbb ellentmondást idézzem: azok, akik a miniszterelnököt nemrég még „az Európai Unión kívül is van élet” aranyköpéséért kárhoztatták, most azt sérelmezik: miért nem alkudozott még néhány hétig vagy hónapig a magyar delegáció – hiszen így egészen akként fest, mintha feltétel nélkül vetettük volna magunkat az unió karjaiba. A munkaerő és a termőföld szabad áramlásából fakadó profit ügye persze túl bonyolult ahhoz, hogy fekete-fehér igazságokat lehetne mondani vele kapcsolatban – az a gyanúm, e részletkérdésekre úgy húsz-huszonöt év múlva már egyébként is csak a történészek fognak emlékezni. Az érettségizők is számon fogják azonban tartani azokat a vezető politikusokat, akiknek a nevéhez (tetszik, nem tetszik) Magyarország „viszszaeuropaizálódása” köthető. Nyilván buktató tétel lesz, ha valaki nem tudja: Antall József kormányzása idején léptünk ki a Varsói Szerződésből, a NATO-csatlakozási tárgyalások pedig Boross Péter idejében kezdődtek, és Orbán Viktor országlása alatt fejeződtek be. A legfontosabb momentum azonban: vajon ki írja alá 2003-ban az Európai Unióba való belépésünk okmányát? Olyan históriai tisztesség ez, amiért érdemes minden erőt megfeszítve versengeni.*Eörsi Mátyás parlamenti felszólalásában keresetlenül „Fidesz-bagázsnak” nevezte a legnagyobb kormánypártot, a gépi szavazást pedig ízes magyarsággal „az otthoni gameboy joystickjával” hozta öszszefüggésbe. (Az artikulálatlan üvöltés hangszínét – amely leginkább egy bizonyos nürnbergi szónok előadói stílusát idézte – nyomtatásban nem is lehet visszaadni.) A képviselő által produkált dühkitörés logikailag sem volt teljesen rendben (a „vagy az SZDSZ mond igazat, vagy a Fidesz hazudik” alternatívája nem nyújt valódi választási lehetőséget), a vérben forgó szemekkel előadott rikácsolás azonban már formai szempontból is kizárja az európaiságot. Az SZDSZ három százalékából kiindulva megnyugtató, hogy már csak egy szűk esztendeig kell szégyenkeznünk az efféle indulatgörgetegek miatt – aggasztó viszont, ha Eörsi az Európai Parlamentben is hasonlóképpen elragadtatja magát: az ilyen fokú verbális kulturálatlanságot, dúlt ösztönvilágot meglehetősen nehéz lehet Strasbourgban a hamisítatlan magyar temperamentumnak betudni…*Az emlékezetes hisztéria, amely annak nyomán támadt, hogy elővigyázatosságból átvizsgálták a terepet a Szlovéniába tartó kormányszerelvény előtt, új megvilágítást kapott azáltal, hogy egy Horvátországból hazafelé tartó vállalati repülőgép szerencsétlenül járt a dunántúli viharban. Akkor ugyanis azt is felvetették: miért nem a levegőt választja az állam szolgája, ha sietős a dolga – ahelyett, hogy a szentséges vasúti menetrendet dúlná fel. A szörnyű katasztrófa rossz ürügy a párhuzamok felállításához, mégis kézenfekvő a kérdés: ha egy virágzó cég vezérkarának végzetes balesete ilyen tőzsdei zavarokat képes okozni, vajon milyen következményei lennének egy országos vezérkar hirtelen „kiesésének”? Bár az utóbbi hónapok megnyilatkozásait látva nem kétséges: sokak fejfájását elmulasztaná egy ilyesfajta „balszerencse”…*„Jancsó Miklós mondta még a tanácskozás kezdetén: Gondoltad volna, Andris, hogy a Viktorral szemben majd a komcsiknak kell drukkolni, hogy demokrácia legyen ebben az országban?” Ez a meglepő mondat az irodalmi hetilap kongresszusi tudósításának végén szerepel. (Szerzője nyilván a megszólított Andris, aki így nagy bravúrral személyesen is bekerült a beszámolóba.) Egyébként a Magyar Szocialista Párt kongresszusáról van szó – ám ez a kiváló, világhíres filmrendezőben aligha tudatosulhatott, máskülönben nem említette volna kedvesen becézve a kommunistákat. Ám az is lehet, hogy ő tudja jól, és a kommunista párt művésznéven szerepel a honi politikai életben, ez az egész évtizedes hadova pedig a szociáldemokrácia hazai reneszánszáról meg merő porhintés. (Az sem kizárt, hogy az MSZP felső köreibe – francia mintára – már a trockista ügynökök is leleményesen befurakodtak.) Ha viszont Jancsó a „komcsiknak” drukkol, némileg zavaró tényező, minek tekintsük Medgyessy Pétert. Egy igazi bolsevik párt soha nem választott volna pártonkívülit főtitkárnak – igaz, Medgyessy nem is volt mindig pártonkívüli. (Ezek szerint az MSZMP-ben gyülekeztek volna a „prekomcsik”?) Egy ilyen européer filmrendezőnek ráadásul tudnia kellene, hogy elvbarátai (-társai?) szerint „kommunistázni” szalonképtelen – igaz, a politikai illemtanárok arról nem nyilatkoztak, hogy pozitív előjellel szalonképes-e. A Medgyessy iránti Jancsó-szimpátiát amúgy az is táplálhatja, hogy a politikus nyilatkozata szerint az ő rezsimében bizony Jancsó rendezné a Bánk bánt meg a Hídembert. Tény, hogy „a Viktornak” ez a kézenfekvő megoldás nem jutott az eszébe. (Talán még nem késő változtatni, ha már ezen múlik a demokrácia jövője.) A művészi kinyilatkoztatásban emellett az is benne rejlik, hogy jelenleg nincsen demokrácia ebben az országban. Ez esetben Jancsónak semmi esélye a Bánk bán II.-re, mert egy diktatúrában nincsenek választások sem, s Medgyessy nem tud hatalomra jutni. Hacsak kerülőúton nem; akkor viszont a rendezőzseni rosszul drukkolt. S ugyanígy a másik szimpatizáns, Kállai Ferenc is (ő a legutóbbi portréfilmjében azt mondta: a lényeges dolgokban nem hazudik), aki – nagy idők Tanújaként – karizmatikus figurája lehet a szocialisták kampányának. Most, hogy ember kell a gátra, ő is megjelent a hívó szóra – Pelikánnal azonban a „komcsik” már jó néhány alkalommal megjárták…*Egy szavát se higgyük annak, aki kulturális anomáliáink főcsapását a Nemzeti Színházzal vagy a Hídemberrel kapcsolatos áskálódó polémiákban jelöli meg. Forgács Zsuzsa egy minapi Magyar Narancs-beli kritikájában föllebbenti a fátylat a valódi kardinális problémáról: „Kultúránkban éppen az okozza a legfőbb gondot, hogy nem tudunk, nem merünk az aktust és elélvezést közvetlenül érintő mikéntekről gyökérig hatolóan beszélni.” A kritikusnő szerint a parasztdekameront jegyző író nem elég szókimondó – legalábbis a hardpornóalkotások keresetlen stílusához képest. Igaz, elég nehéz azt is elképzelni, amint a gyökérig hatolnak a mikéntek – kivéve, ha az utóbbiakat eleve feminim nemi jegyekkel ruházzuk fel. Ezek után már az ártatlan (?) gasztronómiai metaforákat sem képes az ember dévaj képzettársítások nélkül kezelni: „A szerző tehát jól belecsapott a lecsóba, de utána mintha nem merte volna rendesen körbenyalogatni a lábost.” Mit is lehetne mondani ezek után? Kultúra: jeszty.