(szemet szemért-e)

Én nem tudom, hogy az a barátságféle, amely köztem és az utcánkban élő hajléktalan között kialakult, mire kötelez. JBC (Gyzsibiszi), amikor találkozunk, magához öleli kutyámat, Natasát, engem Főnöknek szólít, és szívesen beszélget velem különféle titokzatos dolgokról, amelyek nem mindig tényszerűek. Kedvelem őt. Amiben tudok, segítek neki, az élete mégis távol áll tőlem, mintha egy láthatatlan fal lenne közöttünk, egyik felén valamely polgári biztonsággal, a másikon a mindennapos kiszolgáltatottság rémségeivel. Tudom, az ő létmódjába hetek alatt belehalnék.Leó, a nagyobbik kutyája egyszer megpillantván Natasát, az utca túloldaláról áthozott neki egy csontot, s gavalléros mozdulattal letette eléje. Úgy érzem, JBC is képes lenne hasonló gavallériára, csak nincs módja rá. Többször meg akart ajándékozni különféle tárgyakkal, amelyeket a szemét között talált, s értékesnek ítélt. Ha meglát, odajön hozzám, így aztán együtt sétálunk fel-le az utcán, ő meg én, Natasa, Leó és Matyi. Ez így elég jellegzetes menet, legtöbbször JBC beszél, például az El Ninóról, az űrhajózás jelenlegi állásáról, a környékünkön lakó nem mindennapos személyiségekről, én meg hallgatok.Így volt ez egy szép, csendes nyári estén is. A gázvezetékcsere miatt feldúlt utca sarkán álltunk, a járda mellett betondarabok hevertek. JBC szokatlanul reális volt, elmesélte, hogy három órát fürdött meleg vízben, iszonyú kosz jött le róla, most jól érzi magát, élvezi, hogy nincs szaga. Ekkor csatlakozott hozzánk egy férfi, JBC állítólagos haverja. Este kilenc felé járt, szél se mozdult, a kutyák békésen álltak körülöttünk. Hirtelen egy testes alak lépett ki a sarok mögül, engem félresodorva JBC-re támadt, és öklével az arcába vágott. Ő menekülni kezdett, az idegen rohant utána, s azt hörögte: „Most megöllek, te nyomorult!” Natasa döbbenten állt a póráz végén, Leó és Matyi ugatni kezdett, de gazdájukat védeni nem jutott eszükbe. JBC közben elbotlott a betonhalmon, a járdára zuhant. Támadója egyik lábával a nyakára lépett, a másik lábával rugdalni kezdte a fejét. Előbukkant a „haver” tizenöt év körüli fia, aki azt kiáltozta, hogy „apu azért rúgja szét ezt a nyomorultat, mert a kutyája a mi kutyánkba mart”.JBC a földön feküdt, kezével az arcát védte. Az idegen mint valami rém lovagolt rajta, öklével eszelős dühvel sújtott le rá. Mindez másodpercek alatt bontakozott ki és tetőzött, ocsmányabb volt mindama erőszaknál, amit eddig a tévében láttam. Elkezdtem ordítani ilyesmiket: Ezt nem teheti! Azonnal hagyja abba! Rendőrt hívok! JBC csipogó hangon csatlakozott hozzám: Segítség! Segítség! Támadója egy mázsa körül lehetett, ő pedig ötven kiló. Tehetetlenül üvöltöttem fölöttük, a kutyák csaholtak. A férfi felém fordult: „Akarsz te is a pofádra?” Undorító volt, tudtam, ha – fogyóban lévő – testi erőmmel JBC segítségére sietek, ez az agresszív barom engem is leterít. Tehát ordítottam tovább, és szembenéztem a kifordult szemekkel. De a férfi ökle nem állt meg. „Hívom a rendőrséget!” kiáltással bementem Natasával a házba, a szívem gyilkosan vert, az arcom égett. Az egyik földszinti lakásból felhívtam a VII. kerületi ügyeletet. „Ahogy tudom, küldöm a járőrt” – felelte egy nyugodt férfihang. Visszamentem az utcára. A támadók eltűntek. JBC a kövön ült. Magához ölelte Natasát, és azt mondta: Köszönöm. Szégyelltem magam.Tíz perc múlva odaért két fiatal rendőr, a gyalogjárőr. Megkérdezték JBC-t, hívjanak-e mentőt, vetet-e fel látleletet, tesz-e feljelentést. JBC minderre nemmel felelt. Aztán szétszéledtünk. Én undorodva, sokáig nem bírtam elaludni. Hogy azt kívánjam-e annak a férfinak, hogy egyszer az ő nyakán tapossanak, én nem tudom.