Vancsik igaza

Nem először – és vélhetően nem is utoljára – állították nehéz feladat elé a parlamenti pártok a köztársasági elnököt, amikor megegyezés híján nem csupán formailag, hanem ténylegesen is átadták neki az ombudsmanjelölés jogát. Ha létezik klasszikus formája a kompromisszumos javaslatnak, akkor Mádl Ferenc előterjesztése ilyen volt. Mint ismeretes, a koalíció új szószólókat választott volna, míg az MSZP és az SZDSZ ragaszkodott a jelenlegi biztosok mandátumának meghosszabbításához. Az államfő ezek után a négy helyre két olyan személyt javasolt, aki egyértelműen az ellenzék jelöltjének számít – egyikük az eddigi kisebbségi biztos –, miközben a másik két („kormánypárti”) jelölt egyike sem szerepelt a koalíció eredeti támogatottjai között. A parlament végül kedden három jelöltet megválasztott – közülük kettőt először a szocialisták javasoltak –, az adatvédelmi biztos viszont az MSZP elutasítása miatt nem kapta meg a kétharmados többséget. Magyarul: a koalíció, függetlenül attól, hogy a javasolt személy megválasztása melyik párt számára volt fontosabb, az államfő mindegyik jelöltjét támogatta voksaival, míg az ellenzék szelektált közülük.Rejtély, hogy ilyen előzmények után miért emleget most méltánytalanságot az MSZP, s a doktríner gondolkodás béklyójában vergődő baloldali publicisztika miért nem korrigálja azt az általa az utóbbi hetekben sulykolt vélekedést, hogy a kormány igyekszik megszabadulni a számára kényelmetlen ombudsmani intézménytől.Vancsik Zoltán a bizalmatlanság jelének nevezte, hogy a házelnök kétfordulós szavazásra tett javaslatot: először az általános ombudsmant választotta meg a Ház, majd határozott a többi, köztük a szocialisták által is támogatott jelöltről. Ritkán fordul elő az ilyesmi, de Vancsiknak most igaza volt. Annyit azonban hozzá kell tenni ehhez, hogy Áder Jánosnak minden oka megvolt az óvatosságra. Az előző ciklusban – amikor az MSZP és az SZDSZ kétharmados többséggel rendelkezett a parlamentben – egy alkotmánybíró-választás során a baloldal eljátszotta a frakciók kapcsolatában amúgy normális esetben nélkülözhetetlen bizalmat. Aki esetleg nem emlékezne: a pártok előzetes megegyezését felrúgva az akkori koalíció leszavazta az alkotmánybírónak javasolt Bruhács Jánost, miután a parlament konszenzussal döntött a balliberálisokhoz közelebb álló jelöltről. Mutatis mutandis Bruhács szerepét most az adatvédelmi biztosnak jelölt Maczonkai Mihály volt kénytelen eljátszani, akit – szakmai életrajza ismeretében – érthetetlen módon minősített alkalmatlannak az MSZP.A bizalmatlanságra okot a mostani ciklusban is bőven találhatott a kormányoldal, hiszen a szocialisták a kétharmados ügyeket a politikai zsarolás eszközének tekintik. Egy korábbi megállapodást félresöpörve nem támogatták például a csapatmozgások engedélyezéséről szóló alkotmánymódosítást, kihátráltak az egyházügyi törvény módosítása mögül, s az uniós csatlakozási tárgyalások lassítását is vállalva akadályozzák a médiatörvény jogharmonizációs célú – gyermekvédelmi szabályozókat is rögzítő – megváltoztatását. A parlamentáris demokráciát a kormánytól féltő utódpártnak érdemes lenne elgondolkodnia azon, hogy magatartása mennyiben felel meg az általa oly sokat emlegetett európai, jogállami normáknak.