A függetlenség szigete

Kettős céllal alakult meg a Fészek Művészklub, és ezt a kettős célt az eltelt száz év során mindvégig megtartotta. A klub társasági és művészeti tevékenységet folytat. Itt lehetőségük van a különböző művészeti ágakhoz tartozó művészeknek a személyes és kötetlen találkozásra, legújabb műveik bemutatására. Vannak a klubban állandó programok, amelyek a különböző „szakmák” képviselőit gyűjtik össze, de vannak „önszerveződő” asztaltársaságok, a „hivatalos” rendezvények mellett tartanak itt munkamegbeszéléseket és társasági összejöveteleket. Most, a centenárium alkalmából az utcára kivitt, havonta megújuló történeti fotó- és negyven művész által felajánlott, a mai életérzésüket kifejező zászlókat bemutató kiállítás várja az érdeklődőket. A Fészek mindig is arra törekedett, hogy tagjai otthon érezzék magukat a falai között, mondja Galambos Tibor, a klub vezetője, akivel az intézmény hagyományairól, mai helyzetéről meg arról beszélgettünk, hogy minden nehézség ellenére van miért küzdeni.Az egyik legérdekesebb és szinte egyedülálló momentum a klub történetében, mondja Galambos Tibor, hogy egyesületként alakult, és ezt a formát, valamint a függetlenségét részben a szocializmus idején is megőrizte, a mai napig megtartotta. Az ezer-ezerkétszáz tagot számláló klub mindig zártkörű volt, és ma is az: két ajánló kell és kellett a tagsághoz. A háznak mindvégig saját önkormányzata s a tagok által választott vezetősége volt. Igaz, az ötvenes években, az államosításkor a kulturális tárca, majd pedig a művészeti szakszervezet irányítása alá került, és az épületet is államosították – a tulajdonjogát két éve nyerték vissza –, de a szervezet viszonylagos függetlensége megmaradt. Akkoriban is választott vezetősége volt, a programokba beleszóltak ugyan, mégis sok olyan rendezvényre volt lehetőség, amelyekre sehol máshol az országban. Mint mondja, a hatalom részéről talán volt ebben olyan megfontolás is, hogy inkább maradjanak ezek a dolgok házon belül... Mindennek és a tagok elhivatottságának, munkájának köszönhetően így aztán mindig nagyon intenzív művészeti élet zajlott a Fészekben. Kivételes és egyedülálló a mai napig a klub könyvtára, amelyet a húszas években alapítottak, és ahova még a „legszigorúbb” időkben is nyolcvannégy művészeti folyóirat járt a világ minden tájáról. Ezért amikor Magyarországon kizárólag a szocreál létezett, akkor is tudtak mindenről, ami a nagyvilág művészetében történt. Röviden: egy-két kivételtől és a jelen nehézségeitől eltekintve a mai napig működnek a hagyományok a klub életében.Az egyik ilyen kivétel, hogy ma már nyitott a ház. Vagyis míg korábban a tagok hozzátartozói, barátai, egy-egy alkalommal három vendégük látogathatott el a rendezvényekre, vagy használhatta a könyvtárt, addig ma napi belépőjegyet váltva bárki bejöhet. Akárki megnézheti, meghallgathatja az évi átlag négyszáz program bármelyikét az éjjel-nappal nyitva lévő Fészek Művészklubban. Beülhet a sörözőjébe, éttermébe, presszójába, amelyek elsősorban azt a célt szolgálják, hogy egy nehéz, feszített tempójú nap után művészek, társulatok térhessenek be akár hajnalban is még egy beszélgetésre, levezessék a feszültségüket. Ha valaki nem társaságra, hanem csendre és nyugalomra vágyik, azt is megtalálja az erre a célra fenntartott kávéházban, ahol szerepet tanulhat, írhat, dolgozhat, használhatja a könyvtárt vagy a versenyzongorát, amelyek szerencsére korábbi szerzemények. Szerencsére, mert mostanában a legszükségesebbeken kívül nemigen van pénz másra.Az 1989-es esztendő változásai, lehetőségei teljes önállóságot és függetlenséget hoztak, ám mint az egyesületeknek általában, teljes anyagi bizonytalanságot is, mondja Galambos Tibor. Míg az ötvenes évektől az épület állagát a kulturális tárca, a szervezet működését pedig a művészeti szakszervezet biztosította, mára ez mind megszűnt. Pályázatokból és a saját bevételeikből – az étterem, a presszó, a söröző, a bérbe adott ruhatár jövedelméből, a tagdíjakból, a belépőjegyekből befolyó bevételekből – élnek. Az idén hatszázötvenezer forintot nyertek el, ami első hallásra sem sok, de főleg nem sok akkor, ha hozzátesszük, hogy csak az épület nyitva tartásához, fenntartásához évi ötvenhárommillió forintra van szükség. Az egyetlen biztos forrás a tagdíjakból származó bevétel, ám az a fennmaradáshoz szükséges pénz egytizedét tette és teszi ki. A rendszerváltozást követő évtizedben az „életben maradást” biztosító egyetlen lehetőségük az, hogy napról napra figyelik és keresik a pályázati lehetőségeket, elsősorban a Nemzeti Kulturális Alapprogram, a kulturális tárca, a főváros, a kerület által kiírtakat. Ám ezek elsősorban céltámogatások, amelyekhez szükség van saját tőkére. Ha komolyabb gond lenne az épülettel, mondjuk leszakadna a födém, vagy ki kellene cserélni az elavult villamos hálózatot, azt nem tudnák megoldani. Újabb nehézség elé állította a klubot az is, hogy az épületet ismét műemlékké nyilvánították, de ezt másfél év elteltével sem hirdették ki. Ami azt jelenti, hogy a műemlékvédelmi hivatal által kiírt pályázatokra sem kaphatnak pénzt. Pedig a házra régóta ráférne a teljes rekonstrukció, ami hozzávetőleg négyszázmillió forint.Az, hogy a klub minden gond ellenére még működik, és folyamatosan magas színvonalon működik, elsősorban a művészek vállalásának, a munkatársaknak köszönhető, teszi hozzá a klub vezetője. Annak, hogy itt mindenki ingyen lép fel, tart előadást, rendez kiállítást. Ez egyrészt hagyomány, hiszen mindig is így volt, másrészt azonban a művészek „demonstrálása” amellett, hogy a Fészekre szükség van mai, alaposan megváltozott világunkban is. Ugyancsak honorárium nélkül dolgozik a mindenkori választmány negyvenöt tagja. Őket ötévenként a klubtagok bízzák meg a munkával. A választmány nem csupán a programokról dönt, hanem a tisztségviselők a saját művészeti águkhoz tartozó rendezvények levezetését is magukra vállalják. A szegénység okán a gazdasági feladatokat három ember végzi el másfél státusban. A legnagyobb létszámot a műszak teszi ki, ám ott is több szakmához értő szerelőket alkalmaznak, és négy portás váltja egymást.Abban bíznak a Fészek munkatársai és tagjai, mondja Galambos Tibor, hogy talán már nincs messze az idő, amikor nálunk is megjelenik az a fajta szponzori és mecénásréteg, amelyik felismeri a kultúra jelentőségét. A háború előtti évtizedekben ugyanis nemcsak művészek találkozóhelye volt a klub, hanem a vezető értelmiség, nagyvállalkozók, gyáriparosok, bankárok, a diplomáciai testület tagjai is rendszeres vendégei voltak a rendezvényeinek, programjainak. Manapság ezzel szemben még nem szívesen adnak anyagi támogatást, vagy ha néha-néha mégis, azt bizonyos rendezvényekhez adják. Valószínűleg a következő generáció lesz az, mondja a klub vezetője, amelynek tagjai felismerik a kultúra emberi és társadalmi fontosságát, mert ma még a vagyonszerzés az elsődleges.