A liberalizmus válsága

Napjainkban tetőzik az SZDSZ-válság, amely tulajdonképpen évek óta érett. Azóta, amióta egy radikálisan antikommunistára hangszerelt rendszerváltó pártból a kommunista utódpárthoz felsorakozott radikális libertinus párt lett. Olyan párt, amelynek fellengzős „emberjogi”, kozmopolita elvei még a gazdag országokban is csak a senkitől nem függő, s így természetesen „független” keveseknek jelenthetnek vonzó célokat. A radikális libertinizmus ezeken kívül legfeljebb még a dackorszakot élő, lázadó kamaszokat vonzhatja, akik szintén mindentől és mindenkitől függetlenül meg akarják valósítani nem különösebben ismert önmagukat.Előbb a valóban antikommunista radikálisok hagyták ott az SZDSZ-t, majd a mérsékelt liberalizmus polgári képviselőit szorították ki onnan, s végül eljött mindenki, akinek a magyar valóságban lassan benőtt a feje lágya, hiszen egyre inkább látszott, hogy a radikális libertinizmus egy szűk eliten kívül legfeljebb a tudatosan vagy öntudatlanul hagyomány-, rend- és törvénytörő kisebbségeknek használ. Na és persze kiderült az is, hogy a valódi helyi és hazátlan nagy vagyon képviselőinek érdekeit is jobban képviseli a szociális érzékenység hamis maszlagával házaló posztkommunista szociáldemokrácia, mint a szabadságokban tobzódó liberalizmus. A kör lassan bezárult, s maradt a kemény mag által létrehozott pártinfrastruktúra és szűk ideologikus holdudvara, amit a médiavilág sokszorozott látszaterővé, miközben a liberalizmussal szemben általában nagyon barátságos közvélemény-kutatások parlamenti küszöbös vagy az alatti rokonszenveket regisztráltak.S aztán robbant a nem különösebben meglepő bomba, a nagy reményű liberális sikerpolitikus, a Budapestet „szabadságra” ítélő főpolgármesteri propagandista lemondott, mivel nem volt képes a posztkommunizmus régóta vonzó uralmát pártjában legyőzni s azt kormányképes harmadik erővé változtatni. A liberalizmusról újra kiderült tehát, amit régóta és máshonnan is tudni lehet, hogy a tömegtársadalmakban – a totalitarizmusok idejét leszámítva – csak nonkonformista csoportok önkifejeződése lehet tartósan, mivel a telhetetlenül materalista primitív tömegeket irreális eszmékkel traktálni csak rövid ideig lehet. Az ennek felismerése nyomán kialakult szociálliberalizmust viszont a jól manipuláló neoliberalizált/globalista „szociáldemokrácia” jobban csinálja, s az idősebb nemzedékek nosztalgiáiban is hatékonyabb.A hazai liberalizmus tehát – tömeges tévedéseken alapuló rövid tündöklése után – reálpolitikai helyére kerül. Oda, ahová nálunk mindig is tartozott, óriási hangerőt képviselő sajtóbeli s részben szellemi életbeli szereplése ellenére. S ezen alapjában véve az sem segíthet, hogy a nemzetközi médiavilág továbbra is visszhangozni fogja egy olyan politikailag eljelentéktelenedő csoport lózungjait, amely magát megjelenése óta modernizáci-ósnak hirdetve csupán csak a nemzeti érdekképviseletet veti el – mindig behódolva az éppen aktuális hatalmasok érdekképviseletének. Valószínű egyébként, hogy itt rejlik a bukás végső oka.Persze nem kevés szerepe van itt a másik álarcos baloldali pártnak, amely szociáldemokrataként ágál mostanság anélkül, hogy valaha is tisztázta volna annak nélkülözhetetlen kritériumait. Az MSZP még mindig nem értette meg, hogy újból nem 1945 után és 1948 előtt van, amikor egyeduralmi igényű „demokratikus” pártként – a szovjet géppisztolyok árnyékában – mindenkit nácizhatott és fasisztázhatott. S aztán jöhet a „tudományos” egyeduralom!A mai MSZP csak annyival lett modernebb primitíven erőszakos elődeinél, hogy ma már eltűrné az útitárs pártokat, vagyis mindazon politikai erőket, amelyek az egyszínűség veszélytelen árnyalataiként hajlandók lennének egy baloldali „humanista” demokrácia látszatának és működésének támogatására. Olyan „szociáldemokrata” pártokra s balliberális erőkre, kriptokommunista katolikusokra, plebejus bornírtságú balos népiekre, vörös zöldekre stb. nagy szükségük van, lenne, akik és amelyek tulajdonképpen ugyanazt akarják és mondják, mint a tudományos materializmus, ateizmus, internacionalizmus és szocializmus mindenkori képviselői. Az SZDSZ – eltekintve a zseniálisan kitalált antikommunista kezdettől, amely olyan sikeres volt, hogy az MDF 1990-ben a megijedt maradék szocialista szavazók második fordulós szavazataival győzött! – ilyen kiváló társutas párt volt/lett, amely az egykori szocialista pluralizmus ideális megvalósításra volt alkalmas.Demszky Gábort, a kemény mag régi tagját – úgy tűnik – megtévesztette a városházi látszat, nem akarván észrevenni, hogy értékelése szerint zseniális városvezetését a szociáldemokraták kegyelméből gyakorolhatta. Önálló pólusképző erőt gondolt magának – de a tények makacs dolgok. A sokféle mutáción átment és átmentett állampárti struktúra mai vezetői azonban nem tűrik sem belül, sem kívül az útitársak között az önfejű egyénieskedést, bármennyire illik ez egy igazi „liberálishoz”. Az SZDSZ nem arra való, hogy önálló pólust képezzen, s netán harmadik erő (út?!) legyen. Az ilyesmit mindig is kiátkozták, s az ilyen progresszív erőt a reakció poklába vetették.S íme, ismét előttünk áll az ősi bolsevik modell – mint egykor a gettósított egyházakban –, a saját tábor jár el az utat tévesztett ellen. Ami egyébként természetes és logikus is, hiszen az SZDSZ feladata az, hogy azokat, akiknek az MSZP sok volna, a szocializmus éppen aktuális útján tartsa, illetve pontosabban: a reakció és a „fasizmus” útjától távol tartsa. Hiszen rajta túl már a politikai kárhozat létezik s az ördögi erők, pártok birodalma, akik miatt Lenin, Sztálin, Mao Ce-tung stb. valójában csupán hibákat vétő, nagyálmú „modernizátorok”.Ha pedig ez a helyzet, tekintetbe véve a nyugati szociáldemokraták közelmúltban lezajlott neoliberalizációját, szükség van-e külön pártokra? Különösen akkor, ha a „szélsőjobboldal” erős és fenyegető. S még különösebben akkor, ha a liberális globalista nyugati tőke egyre kevésbé tartja fontosnak az MSZP szalonképessé tételét, amely régen az SZDSZ-t legitimizáló tényezővé tette. Hiszen kiderült, hogy a volt kommunisták keményebben tudnak és akarnak a külföldi tőke kedvére és hasznára politizálni, mint bárki más. S a neoliberális gyakorlatra a szociális érzékenység fátylát a Kádár-utódoknál senki sem tudja szakértőbben használni. Mire kell még az SZDSZ? Az MSZP-ben úgy is olyan sok platform van, jut még hely a szocialistáknak és a hívőknek is. Egy liberális platform még jó kovász is lehet. Például azért, hogy a gyanús népi szocialisták minél kevésbé tudjanak labdába rúgni.Aligha kétséges, hogy a magyarországi liberalizmus magasabb foka az a „szociáldemokrácia”, amely még ma is be tudja gyűjteni a tehetetlen vesztes tömegek szavazatainak jelentős részét. A hatalom immár csak így elérhető.