A női hallgatástól a női emlékezetig

A második világháborúról és az azt követő időszakról az elmúlt ötven évben kialakult tabuk és mítoszok felett lassan eljár az idő, de új mítoszok születnek. Történeti kutatások, elsősorban Stark Tamás munkái vették számba – nem minden politikai harc nélkül – azokat a magyarokat, akiket már a békeidőszakban vittek szovjetunióbeli kényszermunkára. A „malenkij robot”-ra hurcolt ezrek története mára már része hivatalos történeti tudásunknak, amely 1989-ig a suttogó családi történetekben maradt meg, és az emigráns történetírás hívta fel rá a politikai figyelmet. A feldolgozás eddig számok meghatározására koncentrált, ami a nyilvántartás kaotikussága miatt nem is egyszerű feladat, de széles olvasóközönséget nem vonzott, ezért is fontos Kormos Valéria népszerű stílusban megírt könyve.A jó tollú és érzékeny újságírót 1989 után a Nők Lapja munkatársaként megkereste egy volt rab családtagja, hogy tárja fel a szovjet munkatáborokba hurcolt nők történetét. Kormos felhívást tett közzé, hogy jelentkezzenek, írják meg történetüket azok, akik a második világháborút követően szovjet rabságban sínylődtek. A leveleket 1999 nyarán vette elő újra, és megkereste azokat, akik még életben voltak. Kormos Valéria könyve hallatlanul izgalmas, megrendítő olvasmány; különösen a családi fényképek teszik szívszorítóvá. Az 1990-es évek elejének kelet-európai intellektuális és politikai célkitűzéseibe illeszkedik: az akkor lendületet kapott nőközpontú történeti kutatásokra Észtországban kutatócsoportot hoztak létre, amely a nők szovjet munkatáborokba hurcolását vizsgálta. Lettországban Vieda Skultans gyűjtötte össze a hasonló történeteket kiváló monográfiájában. És említésre méltók a lengyel kutatási eredmények vagy az orosz Memória csoport 1980-as évektől működtetett magán-kutatóintézete.Kormos Valéria tízévnyi kihagyás után és történészek segítsége nélkül az út elején jár, amikor tizenegy fejezetben tizenegy nő történetét meséli el. Az egyiket túlélő mondta tollba, a másikat az újságírónő írta meg dokumentumregény formájában, és akad hagyományos kérdés-feleletre épülő történet is. De nem kapunk választ a kérdésre, mi alapján döntött a szerző az adott elbeszélési módszer mellett, így az interjúkészítő és az elbeszélő törékeny viszonyáról sem tudunk meg sokat. Kormos Valéria mégis a legszerencsésebb elbeszélői magatartást választotta: szerette volna megtudni, mi történt a nőkkel, felfedni titkukat, hogyan tudták túlélni a szovjet kényszermunkatábort.Magyarországon a kutatások egyelőre kevés munkára támaszkodhatnak. Ezért a téma elemzéséhez hasznos lehet Joan Ringelheim „kettéhasadt emlékezet” fogalma, amely azt jelenti, hogy míg a holokauszt a történeti emlékezet része, addig a nők tapasztalata, a nemre jellemző élmény elfelejtődött. Ha kimarad a női élmény a kollektív és nemzeti emlékezetből, akkor a nőktől megtagadják annak elismerését, hogy a történeti folyamatok aktív szereplői és cselekvő részesei voltak, illetve lehetnek a jövőben. Kormos Valéria népszerű stílusban megírt könyve ezért is fontos és hiánypótló mű, mert a „női emlékezet ápolásával”, hogy Billie Mellmann kifejezését használjam, hidat képezhet a történeti múlt és a történeti mítoszok között, így az elemzők később át is értelmezhetik e témakörben a hagyományos férfinarratívát normaként állító magyar történetírás eddigi eredményeit.Az olvasóban rögtön felmerülhet a kérdés: van-e létjogosultsága egy csak nők élményeire épített kötetnek? A kérdés nem annyira abszurd, ha röviden felidézzük az ellenérveket, amelyeket a holokauszt nemi szempontú elemzésével szemben fogalmaztak meg. Az egyik érv szerint a ciklon–B gáz nem válogatott, tehát mindenki, férfi és nő egyformán áldozat volt. A másik pedig arra mutat rá, hogy a férfi- és női emlékezet kettéválasztása a náci logikát tükrözi, reprodukálja, hiszen a koncentrációs táborok állomásainak rámpáin a férfiakat és a nőket eszerint választották ketté. Az elnyomásnak, a terrornak van „társadalminem-semleges” vetülete is, ahogy az egyik nő a szovjet munkatáborba való megérkezését leírja: „Emberkupacok hevertek összevissza. A félhomályban nem lehetett tudni, férfiak vagy nők. Reggelre derült ki, hogy teljesen mindegy már.” (88. o.) De éppen az elnyomás logikájával szemben alakítandó ki a nemspecifikus emlékezet, amely a felidézés erejével áll ellen az elnyomásnak. Ezzel kapcsolatban merül fel a második kérdés: mitől lehet „női” a szovjet munkatábor emlékezete? Hogyan alakult a női identitás, és milyen elemei voltak? A Kormos Valéria összegyűjtötte női történetekből a jó lányok és kiváló feleségek képe rajzolódik ki, akik csinos ruhákat vittek magukkal, még a legnehezebb pillanatokban is ügyeltek külsejükre, „nem hagyták el magukat”. Ahogy az egyik visszaemlékező mondja: „Önfeledten sütkéreztünk, óriási mosást, tisztálkodást rendeztünk. Hogy néhány pillanatra nők lehettünk, talán azt is elfeledtette velem, hogy az 1852-es számú munkatábor lakója vagyok, és jómagam a 276-os sorszámot kaptam.” (91. o.)A női identitás másik eleme, amely a kötetből kirajzolódik, a női biológiai funkcióval, a reprodukcióval függ össze: a nőket injekciózták, hogy ne mensturáljanak. A könyv legmegrendítőbb visszaemlékezése az a történet, amely a terhesen munkatáborba hurcolt nők szenvedését és pokoli hazatérését írja le a Szovjetunióban született csecsemőkkel. Az elbeszélő szerint a tizenhárom csecsemőből kettő (máshol három) élte túl a vonatutat. A drámai, mégis sztereotipikus képért Kormos Valéria nem okolható, hiszen ő az egyetlen lehetséges utat követi: nem kérdőjelezi meg, hogy igazak-e az elmondott történetek. A visszaemlékező úgy alakítja és fogalmazza meg a múltban lezajlott eseményeket, hogy megfeleljenek a jelenkori követelményeknek, valós vagy vélt elvárásoknak. Ettől a visszaemlékező képzelt valósága – írott formában megjelenő – „a” valóság lesz, egyúttal a történeti mítosz alapja. Álljon itt bizonyítékul egy idézet, amely a náci és a szovjet táborok közötti nyilvánvaló párhuzamról árulkodik: „Volt egy zsidó lány köztünk. Fogalmam sincs, hogy keveredett hozzánk, de még így is jobban járt, mint ha a németek kezére kerül. Pusztán azért gondolom ezt, mert ott mindenki tudta, hogy így vagy úgy, a gázkamra a végcél. Az oroszok a természetes »kiválasztódásra« bízták a dolgot. Aki bírta, éhezve, mocskosan, tetvek között a negyven-negyvenöt fokos hideget, a bányamunkát, az erdőirtást, annak volt esélye, hogy még hazajuthat. Nem tudom, miért, én makacsul hittem benne.” (106. o.) A történeti emlékezet összemossa, hogy a német koncentrációs tábortól megmenekült zsidó lányt a háború után vitték el a Szovjetunióba, valamint azt, hogy amikor a nőket elhurcolták a szovjetek, a náci koncentrációs táborokról még kevesen és keveset tudtak Magyarországon.A nők történetének – különösen az elnyomó politikai rendszerekben esettekének – elmondásakor az a legnagyobb kihívás, hogy az elbeszélésben megtaláljuk az egyensúlyt a nők mint áldozatok és a nők mint saját cselekvési térrel rendelkező önálló, autonóm lények között. Kormos Valéria áldozatokat keresett, és hősnőket talált. A kötet legértékesebb része az, amely a női túlélési technikákat és ellenállási formákat mutatja be. Sajnos ez a rész egyben a legkevésbé hangsúlyos, kidolgozott, mintha a nők rejtegetni akarnák titkukat: a női szolidaritás titkát. A túlélés maga volt a legnagyobb ellenállás, hiszen a borzalmakat túlélt női testben elrejtve megmaradt az emlék, és az emlékezetnek hatalma van. Ahogy egyikük leírta, a távolságtartásban találta meg a túlélés formáját: „Annyira valószínűtlennek tűnt számára, hogy kiragadták otthonából, elszakították hazájától, hogy megpróbálta úgy felfogni az egészet, mintha nem is ő lenne ebben a helyzetben, hanem egy másik lány, akinek nagyon furfangosnak kell lennie, hogy a csapdákat elkerülje.” (72–73. o.) A náci haláltáborokat is a nők élték túl nagyobb eséllyel, mint a férfiak. A szovjet munkatáborokról nincsenek adataink, de feltételezhetjük, hogy a visszaemlékezésekben említett „hihetetlen összefogás” (62. o.), amelyre a nők képesek, és az „életben maradás fortélyai” (105. o.) itt is érvényesültek.Semmit sem tudunk meg arról, hogy a kötetben szereplő nők korábban hogyan élték meg a zsidók elhurcolását vagy az esetleges vőlegények, apák, testvérek besorozását, katonai szolgálatát vagy halálát. Ez a kötet hiányossága, hiszen Kormos Valéria sokrétegűbbé tehette volna a visszaemlékezéseket a háborúra vonatkozó kérdésekkel.Hosszú évtizedek torzításai után most alakulnak ki a múlt feldolgozásának egyéni és kollektív módszerei, technikái. Kormos Valéria szűken mért, szikár saját szövegében megemlíti: „A felejtés nem mindenki számára adatott meg.” (81. o.) Kár ezért a megjegyzésért, hiszen egész munkája a felejtés politikájával dacol, mert a kötet hatalmat és hangot adott azoknak, akiknek a története szerepel benne, és segít megszólalniuk azoknak is, akik még hallgatnak életük ezen részéről. Valóban csak a felejtés lenne az egyetlen eszköz a múlt feldolgozásához? A szovjet munkatáborokból hazatérő nők számára a megpróbáltatások sorozata azzal folytatódott, hogy hazatérésük után azt látták, környezetük nem hallgatja meg történeteiket, sőt kifinomult vagy kevésbé kifinomult eszközökkel arra akarja rábírni őket, hogy hallgassanak, olykor múltjukkal zsarolva őket. Kormos Valéria nemcsak arra tesz kísérletet, hogy megtörje a hallgatást, hanem hogy a női emlékezettel gazdagítsa, sokszínűvé tegye a történeti emlékezetet. Az úttörők hibáit, mulasztásait a jövendő történészkutatóknak, elemzéseknek kell jóvátenniük, illetve kiküszöbölniük. Hamarosan, mert az utolsó perceket éljük, amikor még megtanulhatjuk a túlélőktől azt, amit érdemes.(Kormos Valéria: A végtelen foglyai. Magyar nők szovjet rabságban, 1945–1947. Kairosz Kiadó, Budapest, 2001. Ármegjelölés nélkül.)