Chagall csak festő akart lenni

A Budapesti Zsidó Múzeumban megnyílt a Francia Intézetközreműködésével megrendezett Az emlékezés tájain című Chagall-kiállítás, amely október 14-ig látogatható. A megnyitóra érkezettBudapestre Meret Meyer Graber, Bella és Marc Chagall unokája – Jean-Michel Foray, a nizzai Musée National Message Biblique Marc Chagall (Marc Chagall Bibliai Üzenet Nemzeti Múzeum) igazgatója és munkatársai társaságában. Meret asszony édesanyja Ida Chagall, -apja Franz Meyer, Marc Chagall életrajzírója. A megnyitó előtt beszélgettünk velük.A műcsarnokbeli 1972-es kiállítás óta majdnem harminc évet kellett várnunk ahhoz, hogy Marc Chagall festményeit újra Magyarországon láthassuk. Jean-Michel Foray-t arról kérdeztük, miben látja Chagall jelentőségét a XX. század képzőművészetében.– Chagall rendkívül változatos életművet hagyott hátra mind témáit, mind technikáit illetően – válaszolta Foray. – A budapesti kiállítás a festő és a judaizmus kapcsolatát mutatja be, és teljes áttekintést ad életműve alakulásáról is. Chagall gyűlölte, ha beskatulyázták. Nem akart sem zsidó festő, sem realista, sem szuprematista, sem kubista, sem szürrealista festő lenni. „Csak” festő akart lenni. Mint Rembrandt, Matisse vagy Picasso. A Biblia végigkísérte egész életművét. Pályája alakulása szempontjából első franciaországi tartózkodása meghatározó jelentőségű. Párizs 1910 és 1913 között művészeti szempontból a világ közepe volt. Valóságos kulturális sokk érte ott Chagallt. Ott találkozott a festészeti modernizmussal, amelyet akkor a kubizmus képviselt. De ahelyett, hogy kubista festővé vált volna, hogy elvetette volna mindazt, amit otthonról, az orosz zsidó kultúrából hozott, zseniálisan egymásba illesztette a kettőt. Később, amikor végleg Franciaországban telepedett le, újra egyesíteni tudta a gyökereit jelentő vonulatot a legmodernebb hatásokkal. Magába szívta a több országban, különböző korszakokban szerzett elemeket, és belőlük alkotta meg a maga sajátos, egyéni világát.Meret Meyer tizenhét éves volt, amikor 1972-ben elkísérte édesanyját a budapesti megnyitóra. Így emlékszik vissza rá:– Nagy hatást tett rám a lelkes, elragadtatott tömeg és az, hogy nyilvánvaló volt, az emberek a művész kedvéért és nem a társadalmi esemény miatt jöttek. Azért, hogy a képeket lássák, nem azért, hogy a hivatalos nagyságokat. Akkor jártam először kelet-közép-európai országban, és azt hiszem, megértettem valamit a Nyugat és a Kelet közti kulturális különbségekből. Megértettem, hogy mennyire fontosnak érezték a látogatók a kiállítást. Megható pillanatok voltak.– Ön Párizsban született, később a szüleivel Svájcban élt. Milyen volt a kapcsolata a nagyapjával?– Az édesapám előbb a berni Kunsthallénak, majd a bázeli Szépművészeti Múzeumnak volt az igazgatója. Nagyapám akkoriban Vence-ban élt, év közben többnyire kiállításmegnyitókon találkoztunk, szinte mindig a munkájához kapcsolódva. De a születésnapját minden július 7-én nála ünnepeltük. Régi fényképekről tudjuk, hogy bárhol lakott is, mindenütt fő helyet kapott a Nász című képe, amelyet nagyon szeretek. Vence-ban ott függött az ebédlő falán, amikor vele és Vavával ültünk asztalhoz. (Vava Brodsky a második feleség, akit Bella hirtelen halála után nyolc évvel, 1952-ben vett el Marc Chagall – a szerk.) Mindig jelen volt, végigkísérte az életét.– Milyen embernek ismerte Marc Chagallt?– Olyan nagyapa volt, aki szinte minden percét az alkotásra fordította. Példás szigor jellemezte. Nála mindennek megvolt a maga pontosan meghatározott helye. A munkát mindenek fölé helyezte, nem mintha nem szeretett volna minket, de számára az volt az első számú erkölcsi parancs, fizikai, sőt pszichofizikai szükséglet. Mint minden művésznek, aki még jobb művész akar lenni. Szinte fizikai fájdalmat érzett, ha valamiért nem dolgozhatott, de fájdalmas volt az is, amikor alkotott, mert folyton kétségek gyötörték. Ha befejezett is egy képet, egészen addig nem volt biztos magában, amíg nem kapott róla visszajelzést.– Pedig akkor már híres, elismert festő volt…– Igen, de ez a törékeny egyensúly mindaddig megmaradt, amíg nem tudta, hogyan reagál műveire a közönség Budapesten, Párizsban, Amszterdamban vagy bárhol. Halála óta rengeteg kiállításon mutatták be az életművét. A képek visszatérnek, ha a kiállítások koncepciója változik is, és velük visszatér a művész harminc év elmúltával ide, Budapestre is. Közben felnőtt egy új nemzedék, megváltozott Magyarország, már nincs anynyira elszakadva egymástól a Nyugat és a Kelet. De a nemzeti kulturális örökség itt közelebb van ahhoz, amiből Chagall műve eredeztethető. Mindebből következik, hogy mindig, mindenütt más szemmel nézik a képeit, így folytonosan újjászületik az életműve aszerint, hogy hol nézi egy-egy új nemzedék.– Olyan képeket is láthatunk Budapesten, amelyek a család tulajdonában vannak, és amelyeket eddig nem mutattak be a közönségnek.– A testvéremmel, Bellával úgy határoztunk, hogy kölcsönadjuk őket Budapestre. A képek nálunk az élet keretét jelentették. Ott volt a szalonunkban A temető kapui, az Óra kék szárnnyal című festmény, amely különösen kedves nekem. Úgy néztem, mint az emigráció, a száműzetés szimbólumát, a történelem egy lapját, amelyet elolvasni nem tudok ugyan, de megsejtem belőle a tragédiát. Ez nem politikai töltetű kép, de társadalmi, kulturális, vallási, spirituális és költői holdudvara van, költőisége különösen alkalmassá teszi arra, hogy egy gyerek tekintetét magára vonja, és az a gyerek később különböző üzeneteket olvasson ki belőle, aszerint, hogy milyen irányba fejlődik intellektuálisan. Az édesapám kiállításokat rendezett Chagallnak és más művészeknek: Giacomettinek, Poljakovnak és még sokaknak. Nekünk, gyerekeknek az volt a bonbon, hogy olykor a műtermükben is láthattuk őket. Túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy beszélgessek például Giacomettivel, de ma is emlékszem arra, milyen elbűvölten néztem az arcát, azt a csodálatos szoborarcot. Lubickoltunk ebben a sokféle kulturális hatásból, kölcsönös kapcsolatokból összeálló világban.– Mennyiben határozta meg élete alakulását az, hogy Chagall unokája?– Minket mindig nagyon egyszerűen, szerényen neveltek, ahogy nagyapám és nagyanyám az édesanyámat. Az értékek, amelyeket átadtak nekünk – remélem, hogy valóban sikerült átvennünk őket –, más szintre hoztak. Már gyerekkorunkban arra tanítottak minket, hogy tennünk kell valamit az életben, hogy felelősek vagyunk ezekért az értékekért. Ezért határoztam el, hogy nagyapám halála után rendezem az édesanyám által összegyűjtött családi archívumot. Férjemmel több könyvet, katalógust írtunk, szerkesztettünk Chagallról. Fontosnak tartjuk, hogy napvilágra hozzuk, életre keltsük a gyökereket, a régi idők történelmét és azokat a történeteket, amelyek a képeken megjelennek. Annál inkább is, mert a képek ott voltak, de nagyapánk nem beszélt róluk. A Marc Chagall-bizottság segítségével tehát megpróbáljuk megtalálni a gyökereinket, alapot keresünk ahhoz, hogy jobban megértsük a családunkat és Marc Chagall életművét, amely oly sokféle hatást fogadott be.– Chagallnak sok képe maradt Oroszországban, Fehéroroszországban, sok elveszett, sokat elpusztítottak Németországban. Találtak-e ismeretlen műveket?– Előfordult, hogy a Marc Chagall-bizottságban kaptunk olyan képeket, amelyeket nem ismertünk, és alapos vizsgálat után megállapítottuk, hogy biztosan a vityebszki periódusból valók. De az ilyen alkalmak ritkák. Nagyon sok hamis kép van forgalomban, főleg ebből az időszakból, mert a hamisítók és a kereskedők kihasználják, hogy a világ nem ismeri eléggé ezt a kort, Chagall akkori munkatársait, tanítványait, hogy a rájuk vonatkozó dokumentumok között még mindig vannak bizonytalan eredetűek, és visszaélnek vele.– Hozzájutottak az orosz- és fehéroroszországi levéltárak anyagaihoz?– Rengeteg dokumentum van még ott, de sikerült szoros együttműködést kialakítanunk szakemberekkel. Az igaz, hogy jól meg kell választani a partnereinket. Vityebszkben és Minszkben rendeztünk két kiállítást, az utolsót 1997-ben a vityebszki kis Chagall-múzeumban, amelynek igazgatója kiválóan érti a dolgát. Ha nyilvánvalóvá tudjuk tenni, hogy érdekel minket az ország, hogy közösek az érdekeink, és ezt tettük azzal, hogy odavittünk két kiállítást, még ha nagy kockázattal is, mindenütt sikerült felkelteni az érdeklődést. Moszkvában és Szentpéterváron 2004-re tervezünk két nagy tárlatot, épp most állapodtunk meg a Tretyakov Képtár és az Orosz Nemzeti Múzeum igazgatójával. Remélem, hogy sikerül jól és intelligensen együttműködnünk, hogy az intézmények nem ülnek majd a dokumentumaikon, és nem hiszik azt, hogy csak ők nyilatkozhatnak valamiről pusztán azért, mert épp az ő birtokukban van egy-egy levél vagy valamilyen más irat. A Marc Chagall-bizottságnak az a célja, hogy egészséges, jó kapcsolatot teremtsen minden érdekelt személlyel, intézménnyel. Annál inkább is, mert nagyapám élete is azt példázza, hogy ez lehetséges. Elindult egy kis helyről, amely azért nem is olyan kicsi, amilyennek általában hiszik, és Franciaországban kötött ki, miután megjárt több országot, tájat, megélt forradalmakat és háborúkat, politikai fordulatokat, de soha nem törődött azzal, ki miért sértődik meg, ki próbálja kihasználni jobbról vagy balról. Ezt az organikus közös érdeket kell újra kialakítanunk a különböző intézmények között, legyenek azok Izraelben, Oroszországban, Fehéroroszországban, Amerikában vagy Franciaországban, hogy összerakhassuk a puzzle darabkáit, és jobban megértsük egy rendkívüli művészélet bonyolult öszszefüggéseit.A Marc Chagallról elnevezett nizzai Musée National Message Biblique az első olyan nemzeti múzeum Franciaországban, amelyet élő művésznek szenteltek. Chagall Bibliai üzenet című képei csoportját eredetileg egy vence-i kápolnába szánta. De az elhanyagolt, romos kis templomot a község nem hozta rendbe, ezért a művész felajánlotta a francia államnak a sorozatot, miután 1967-ben kiállította a Louvre-ban. De Gaulle kulturális minisztere, Malraux határozta el, hogy múzeumot építtet számára. Az alapkövet 1969-ben rakták le, a múzeumot 1972. július 7-én, Chagall születésnapján Malraux jelenlétében avatták fel. Egy terme, Chagall kívánságára, mindig valamilyen más kiállításnak ad helyet.