Ebihalak

Az ablakon túl, a kősűrű ködben árnyékok imbolyognak. Nem tudható, mifélék. Egyik-másik megáll, és magába dermed. A többi jön-megy, méltósággal vagy szeleburdin. Csupa szellemalak.A ködképről eszembe jut a pilisi erdő ösvényén látott pocsolya, amelyet ezerszám leptek el az ebihalak. Jó néhány esztendeje, hogy arra jártam, de a benne látható infernális hemzsegés látványa újra felrémlik előttem. Az okát nem tudom. Ahogy az sem tudható, miért kísért egy-egy jelentéktelen, ám szimbolikussá növekvő látvány évtizedekig az emlékezetünkben. Görbe fáé vagy üszkös koldusarcé, míg fontosabbak és tán felidézésre érdemesebbek semmibe foszlottak...Olyan volt ez az agyagszínű tócsa, mint egy sűrű ködbe mártott üveglap, amelyen túl árnyékok imbolyognak: pokoli és meghökkentő. Olykor a benne mozgó lények megdermedtek. Egyikük hirtelen nekilódult, felkavarta az agyagot a pocsolya fenekén, és iszapsárga köd gomolygott a nyomában. Egy pillanatra beleveszett ebbe a maga felkavarta homályba, aztán cikázva haladt tovább, táncszerűen billegve, mint a tollat vezető kéz, amely hurkokat és íveket ír a papírra.Többnyire a mélybe húzódnak alá az ebihalak, de közülük egy-egy zsákszerű, fekete lény teste félig kimered a sűrű léből. Fekete gombszeme megcsillan. Ha pedig egy napsugárnyaláb áttűz a lombok rései közt, egyszerre tükörré válik a pocsolya. A fenekéig megvilágosodik. Látszanak benne a meglapuló ebihalak, apró gömbök és nyúlánkabbak, amelyeken megjelennek a lábak kezdeményei. Mozdulatlanná dermedve állnak, szurokfeketén összetorlódva, százszámra együtt, mégis külön-külön, mert képtelenek bármiféle kapcsolatra, egymásról nem vesznek tudomást, míg egyikük hirtelen cikázva nekilódul, és a számára kiszabott teret élettel tölti meg.Talán a Teremtő játszogatott azzal egy-egy maga unt percében, hogy e furcsa animulákat létrehozza. Ahogy mindnyájunkat megálmodott egyszer, régen fosszilizálódottakat és tenger mélyében rejtezőket éppúgy, mint a levegőben zizegő parányokat meg a pusztát lépő óriásokat. Kőhalakat és botsáskákat. Korallgombákat és talajlakó baktériumokat. Mesebeli sárkánygyíkot és rukmadarat...A pocsolya körül látható nyomokból ítélve hajnalonként meg az alkonyi órákban, amikor az amúgy sem túl nagy erdei forgalom alábbhagy, vaddisznók járnak ide dagonyázni. Kisebb-nagyobb csülkök csillagnyoma fénylik a sárban. Mellettük vaddisznók hullatéka, amelyet ellepnek a kék galacsinhajtók. És ne feledjem a kocsikerék páros nyomát, amely keresztülvágott a pocsolyán. Úgy mélyedt bele, mintha a végítélet négy lova húzta volna a szekeret, ebihalak tetemeinek sorát hagyva maga után. Mind nyomtalanul mállott szét és oldódott fel az aszályban napról napra megsűrűsödő lében anélkül, hogy az ott hemzsegő fekete lények láthatóan megfogyatkoztak volna.Van ezekben a zsáktestű ebihalakban valami valószerűtlenül alvilági. Mintha nem önmaguk, hanem önmaguk emlékei volnának. És képzeletemben rendre áttűnnek gyerekkorom világába, azokra a félszáz esztendeje elhagyott helyszínekre, amelyek térbeli koordinái változatlanok ugyan, ám a bennük nyüzsgő lelkek kevés kivétellel rég arra a sorsra jutottak, mint a kocsikerekek összetiporta ebihalak.És ebben a furcsa „áttűnési műveletben”, amely akaratlanul játszódik le bennem, az a különös, hogy mindig ugyanúgy történik. Róla számot adni nem tudok. Az üvegszerű tócsa képe mögött elüszkösült arcokat látok, amelyek régen elhalt ismerőseimre emlékeztetnek. Kisvárosok sikátorait látom, egy holdsarlóívű hidat, lótetemet a járda szélén és tankok torkolattüzét. Imbolygó lelkeket látok, rokonokat és ismeretleneket, kontyosokat és harcsabajszúakat, gyerekként elfoszlottakat meg vérbő rikácsolókat, akik fontosságuk teljes tudatában merültek alá a ködbe, a férgek járta éjszakába. A Teremtőt néven szólító parasztasszonyokat és iszákosokat. Katonákat vagy bolondokat, akiknek üres szemében bárányfelhők bolyonganak. Mintha emberarcuk volna, de ebihaltestük. Úgy idézem az emléküket, ahogy a Teremtő játszogathatott a kambriumkor előtt a forró tengerekből kimeredő szigeteken. Szemét lehunyta, felemelte a mutatóujját, ákombákomokat rajzolt a levegőbe. Néha felkapott egy kavicsot, belehajította a tengerbe, és mosolyogva figyelte, hogyan siklik és szökken tova a hullámok tetején...Elnéztem az ebihalakat, és arra gondoltam: hánynak kell a pocsolyában gomolyognia és pusztulnia ahhoz, hogy végül egyikük lábakat növesszen, zöld pettyek és sávok lepjék el álomszerű testét. Aztán eljön egy, a végtelenségnél hosszabb pillanat, amikor kimászik a fényre. Célba ér. Míg a többi keréktől eltiporva, aszálytól meggyötörve belevész a sárba, az éjszakába.