ÉN NEM TUDOM...

Én nem tudom, milyen lehetett a Balaton, amikor még nádas ölelte körös-körül, nem üvöltöttek este a diszkók, az eget nem pásztázták reflektorfények, a parton és a vízen nem dübörögtek nagy teljesítményű motorok, s a strandokról nem szállt fel szüntelen visongás. Micsoda nyugalom honolhatott itt, micsoda titkokat rejthetett a nádas, titkokat, amelyeket azóta mind „megfejtettek” a vízibiciklik.Azt sem tudom, mekkorára nőhet egy harcsa optimális körülmények között. Hallottam regéket két és félméteres, 150 kilós példányokról, amelyeket soha senki sem ejtett zsákmányul, sem horgász, sem halász, csak látták őket, s ha véletlenül horogra akadtak, érezték iszonyú erejüket. A Balatonból fogtak már ki közel százkilós halat: „legyőzője” általában egy magasan lévő kampóra akasztja (némi segédlettel), és mellé áll, úgy fényképezkedik. Furcsa képek ezek, az élettelen fejedelmi állattal, s a fejedelminek nem mindig nevezhető emberrel, aki azonban kétségkívül ügyes és ravasz, mert sikerült túljárnia a nagy, öreg hal eszén és felülkerekedni roppant erején.Mindeddig sejtelmem sem volt, hogy mekkora harcsák élhetnek a Balatonban. A legszebb idő itt a tavasz, a május és a nyárelő, különösen akkor, ha a víz hideg és a strandokat csak az eszkimók keresik fel. Ilyenkor még nem indult be az a lüktetés, amely a forró hónapokon át teljesen kiforgatja önmagából a tavat és környezetét, a nagy tömeges emberi életigenléssel mintegy elsilányítva a természetet.Egy ilyen kora nyári estén egyedül ültem a csónakomban a nádas előtt. Szélcsend volt, a víz rezdületlen, egy hófehér kiskócsag húzott el a fejem fölött, a kékből lassan vörösre váltó égen. Miközben kecses röptét figyeltem, éreztem, hogy a csónakom mellett rengeni kezd a víz. Loccsanás hallatszott, mint amikor egy távol haladó hajó hulláma a ladik oldalához ér. Arra fordultam, és láttam, hogy tőlem három-négy méternyire felpúposodik, s lassan kavarogni kezd a víz. Először egy hatalmas fej bukkant elő, aztán a feketén csillámló test vagy két méter hosszan, s vastagon, mint egy százados fatörzs, aztán a hatalmas farok jött, s amikor a vízbe csapódott, a tolóhullám megbillentette a csónakomat. A harcsa még egyet fordult, lassan, méltósággal. Megnézhettem a bajuszától a farka végéig, s átéreztem őserejét. Ekkora halat eddig el sem tudtam képzelni, csak a tengereken. Mivel lételemében volt, minden szépségét megmutatta, erejének fékezhetetlen és civilizálatlan gyönyörűségét. Maga volt a természet, az ősi Balaton, amit a modern kor embere nem ismerhet.Mikor alámerült, mély örvény támadt mögötte. Bennem pedig mély döbbenet maradt: láttam a vizek urát, akit valószínűleg soha senki nem fog legyőzni.Hogy saját magamnak kívánnám-e a vele való küzdelmet, én nem tudom.