Hosszú, forró nyár jön?

A prágai Hradzsinban egy szobortalapzaton a következő három betű áll: TGM. Magyar embernek ilyenkor jól hallhatóan megdobban a szíve: lehet, hogy a mi derék Tamás Gáspár Miklósunk nemcsak Romániában, de Csehországban is világhírű? A valóság azonban keserű és kijózanító: csupán a hasonló monogrammal rendelkező ifjabb Masaryknak emeltek szobrot a csehek; nagyjából ott, ahol a Klement Gottwald-féle kommunisták a háború utáni kényelmetlenné vált külügyminisztert – nem kifejezetten gondatlanságból – kipotyogtatták az ablakon. Ezzel egyébként nem annyira internacionalista, mint nemzeti hagyományokat követtek: a cseh történelemben a husziták óta bevett elintézési módja a politikai nézeteltéréseknek, hogy a másik felet kihajigálják a nyílászárón. Az érettségin valószínűleg buktató tétel, ha a diák nem tudja, mikor volt az első vagy a második nagy defenesztráció (ezzel a szenvtelen latin műszóval illetik a drasztikus műveletet); sőt alighanem még az is a törzsanyag része, hogy a reformátorok és ellenreformátorok által egyaránt előszeretettel alkalmazott, igen célravezető metódus mikor egészült ki azzal az intézkedéssel, hogy a palotába szorult nagyurakkal egyetemben, ugyanazzal a lendülettel a titkáraikat is kipenderítsék. Az elitváltás e viharos módja szerencsére a mi rendszerváltozásunk idején fel sem vetődött – a defenesztráció is csupán távoli asszociációként, Horváth Balázzsal kapcsolatban merülhet fel, akinek saját (okkal megbírált) pártja a nyilatkozatok szerint még több mint tíz év után sem tudja megbocsátani, hogy a taxisblokád idején kiállt integetni a Parlament ablakába...*Ha az ember pár napig távol volt az édes hazától, mert (lappangó monarchikus nosztalgiából) Prága és Bécs utcáit járta, óhatatlanul kiéhezik a hazai szóra. Az első adandó alkalommal anyanyelvű rádióadók után keresgél, benzinkutaknál vadászik magyar sajtótermékekre. Igaz, hamarosan némi csalódottsággal kell tudomásul vennie, hogy itthon még az a műprobléma is képes belpolitikai vihart kavarni: segélje-e az Isten a köztisztviselőket vagy sem (annak idején én is csak tátogtam a sorkatonai eskü ama részénél, hogy sújtson a dolgozó nép megvetése); de ez talán a hirtelen jött melegnek is tulajdonítható. S ha már itt tartunk, vezető témává képes kinőni magát a honi nyilvánosságban az is, hogy legyen-e meleg az óbudai sziget vagy sem, vagy ha mégis, akkor kinek mi köze hozzá. (Lehet, hogy hosszú, meleg nyár elébe nézünk?) A prágai vagy brünni – Pepsi-szigetet reklamírozó – szórólapok mindenesetre nem tértek ki e kardinális vonatkozásra: közép-européer szűklátókörűséggel kizárólag a zenére meg a bulira koncentráltak. A bécsi homoszexuálisfelvonulás is csupán hangos volt és feltűnési viszketegségben szenvedő: minden eszébe jutott az embernek e mobilizált ricsajról, csak a büszkeség nem. A rizsporos parókában Mozart-koncertre invitáló őslakosokat is irritálta a Ring ideiglenes megszállása, amely otromba stílustörésével szemlátomást rontotta a virágzó barokk turistaüzletet. (Ennél már csak valami gazdasági világrendezvényt kívántak volna maguknak kevésbé, a kötelezően agresszív globalizmusellenes tüntető úrigyerekekkel meg a velük előírásszerűen összecsapó rohamrendőrökkel.) Mi tagadás, az itthoni fotelben is kissé idegenül fészkelődtem először az importált műanyag hírek hallatán, de aztán a képernyőn Avar János amerika-szakértő (így írták ki, kis „a”-val) azt találta mondani, hogy „Clinton erkölcstelen fráter volt, de jó elnök, míg Bush erkölcsös ember, de rossz elnök”. Megnyugodtam: kétségkívül hazaérkeztem.*Talán a forrósággal van összefüggésben, hogy az újságírók úgyszólván kikoptak az ATV gettósított sajtóklubjából. (Szögezzük le: a történelmi igazsághoz tartozik, hogy a „szerdaiak” gettósították a „péntekieket”. Pedig a bikafuttatás is akkor valódi férfipróbáló viadal, ha bikák és viadorok egyaránt jelen vannak a pamplonai utcákon. Kit érdekelnének csak a bikák vagy csak a viadorok?) Az egymás mellett elbeszélő ikerműsorok közül ezek szerint a balliberálisok bírják a nyarat kevésbé szuflával: kezdenek felhígulni ráérő humoristákkal. Megyesi Gusztáv kivételével mind elmentek volna a politikai publicisták szabadságra? (Netán ezen a csatornán is lopakodó „elhetihetesedésnek” lehetünk tanúi?) Jusztnál mindenesetre a kánikulára hivatkozva még a stúdióablakokat is kinyitották (ki gondolta volna, hogy ilyen is létezik a XXI. század hajnalán?); s ez nem is csoda, hiszen a négy trécselő közül három feketében feszített, ez a szín pedig köztudomásúlag gyűjti a meleget. (Magától értetődően itt is a Sziget volt az egyik fölvetett téma.) Kedélyesen verejtékezve megvitatták például, hogy Széchenyi reinkarnációja most úgy tízévesforma lehet, mivel a Hídember címszereplője, Eperjes Károly azt találta nyilatkozni, hogy Széchenyi-formátumú politikusunk legfeljebb kétszáz évenként születik. Ennek kapcsán aztán szóba került „az Orbán gyerek” életkora is, ami ebben a körben szinte már természetes is – ahol semmi sem szent (a legnagyobb magyar sem), ott miért éppen a kiskorúak személyiségi jogaival meg más idejétmúlt liberális cafranggal bajmolódnának? Az izzadságszagú műsor folyamán egyszer mégis meghűlt bennem a vér: Beregi Péter, a Mikroszkóp Színpad sztárja ugyanis kedélyes kóservicc-mesélésbe fogott, aminek az volt a poénja, hogy „ott nincs szombat, ahol a pénztárcáért kell lehajolni”. Komolyan aggódom, hátha szerdán is néznek tévét a Mazsihisznél, nemcsak pénteken – lesz is akkor dolga a sajtóklub elleni újabb tiltakozás közlésével az MTI-nek...*Ausztrália a világ legkörnyezetvédőbb országa – ennek megfelelően fölöttük a legnagyobb az ózonlyuk. Kétségkívül a mások bűneiért lakolnak – a zavartalan napsugárzás is közrejátszhat azonban abban, hogy alkalmasint zseniális tudományos eredményekre jutnak. Nemrégiben például azt ókumlálták ki, miként lehet az egész nehézkes megtermékenyítési procedúrából kihagyni a spermát. A szűznemzés eddig is a tudományos-fantasztikus fantazmagóriák kedvenc rögeszméi közé tartozott, a termékenységi konferencián elhangzott bejelentés viszont nem hagy kétséget afelől: az apa nélküli gyermekgyártó ipar részvényeiből bevásárolni már ma is fölöttébb előrelátó befektetés. Az ausztrálok kicsit becsapták a természetet, leutánozva a kromoszómák viselkedését – ami Dolly bárány óta valójában senkit nem is lep meg: itt a bizonyíték, hogy a teremtés privilégiumai tényleg megnyirbálhatók; Isten legalábbis ezt a fázist kiadta árendába. A dolog szépséghibája az, hogy e módszerrel csakis leánygyermekek hozhatók létre mesterséges úton (ez a mellőzött sperma bosszúja). Azaz a Dél Keresztje alatt kiötlött recept csakis a leszbikus párok gyermekvállalási gondjain segít – s könnyű belátni, ez mekkora törést okozhat később a ma még oly büszke és egységes homoszexuális mozgalomban. Beteges emberek (némberek) persze ily módon akár önmagukat is klónozhatják – azaz megnyílik az út a futószalagon gyártott modellek, színésznők és sportfenomének előtt: ha némi pénzt áldoz a kromoszómabank szolgáltatásaira, idővel bárkinek lehet otthon saját Cicciolinája vagy akár Claudia Schiffere. Bár lehet, hogy a szép új világban épp az egyedi tervezésű „bionőknek” emelkedik majd meg az ázsiójuk: lehetnek kicsit molettek, kicsit zsörtölődők – a fő, hogy valódiak legyenek. Háromszoros apa lévén persze nem igazán vigasztal ez a kissé módosult jövőkép sem, hogy a természet még a legművibb miliőben is megteszi a maga kiigazításait. Nem a spermaféltékenység bánt, csupán elképzelem, hogy adott esetben kiket nevelnék ma a lányaim helyett. (Nem az egyedüli család a miénk, ahol a szebbik nem szűznemzés nélkül is túlsúlyban van.) Vajon mi volna akkor Eszter latinos és Kata északias bájával? S a buta kromoszómák becsapásából sportot űző korban világra jöhetett volna-e egyáltalán a bumfordi Ábel? Igazán kár volna nélküle.