Köszönj szépen!

Abban, hogy nem szeretek köszönni, elsősorban a gyermekkorom a ludas. A családi séták során mindig megszorították a kezemet, hogy tudjam: melyik vadidegen felnőttmonstrumot kell lecsókolomozni. Ha netán elbambultam, még ott melegiben, fennhangon megkaptam a magamét: lássák, karban van tartva a kölök. Ilyenformán a köszönés civilizációs vívmányból pavlovi mutatvány lett.Bizonyos emlékképek a sírig kísérik az embert, nem is mindig a legfontosabbak. Egyik jelenet ebből az „albumból”: állunk vagy negyvenen az iskola lépcsőfordulójában elbocsátásra várva. Háromnegyed ötkor lejár a napközi (félig dickensi, félig madáchi kreatúra). Felsorakozunk, s legyűrjük az ingert, hogy azonnal a nyitott kapuhoz rohanjunk, ahonnan tódul az utcaszag, a hazáig tartó szabadság. A tanár előénekli: jó napot kívánok! Felbőg, visít, nyerít, mekeg stb. a kórus: Jóónapóóótkííváánóóók! Szépen, ájtatosan, melizmatikusan, véget nem érőn. Aztán le a lépcsőn, karunkban a kitörni készülő verekedés bizsergésével. Kint, a Petőfi utcán végigpüföljük egymást a tornazsákjainkkal.Már mint suttyó legénykét ért a következő lecke. Egy szomszéd kisiparoshoz küldtek a megtalpalt cipőért. Én csak úgy beoldalogtam: a csókolomot tiltotta a szó érzéki töltése, a szikár, férfias jó napot viszont úgy állt volna a számban, mint a cigaretta a kocabagóséban. Hallgattam, s a csönd táptalaján többmázsásra hízott suszterönérzet egy remek szónoklatban tombolta ki magát. Az ingyen kapott erkölcsi fölény százszor bizonyította rám, ami egyszer sem volt igaz. Mert, ugyebár, ha két tehén találkozik (szólt az exemplum), elbődülnek... stb. A kamaszos zavar jellemhibává nőtt, sőt a végén már én voltam a felelős azért is, hogy megöregedett, és ilyen alakokra kénytelen a világot áttestálni.A felnőttek számára az egyik legfőbb bizonyítékot, hogy a következő generáció silányabb, ez a nem köszönés jelenti. Az iskolai fegyelemsértés csimborasszója (leszámítva azt az esetet, amikor Pali bácsi disznóit szabadon engedtük a tízperces szünetben) az volt, hogy két osztálytársammal nem köszöntünk az osztályfőnöknek. Engem (akkor nem kérdeztek, most talán már elmondhatom) két dolog feszített: 1. a felnőttek egy része nem köszön vissza, 2. láthatólag nem a köszönésre szomjúhoznak, hanem a „római” rendet akarják bevasalni, természetesen magasabb szempontból. A jó gyerek nem köszön, hanem köszönti a felnőttet, tekintete fátyolos lesz, hangja elcsuklik, homloka a térdét veri... brrr!Mára átlagos felnőtt lettem; ezt abból gondolom, hogy mohón lesem a szemem sarkából (miközben teljesen másban látszom elmerülni): köszön-e a gyerek? Nem köszön. Ekkor jöhetne egy nagy pezsdítő, léleköblítő felháborodás, ehelyett átvillan rajtam a fentebb leírt jelenetsorok valamelyike, s így a purifikáló dühöngés tépelődéssé lanyhul, s bogozhatom a kamaszlélek szálait. Ez a fajta empátia sokat ront a normális reakcióimon, bár hozzásegített a felismeréshez, hogy a köszönés nem pusztán illemtani, társasléti kérdés. Az elmúlt néhány esztendő e témába vágó élményei legalábbis erről győztek meg.X. elvtárs, akit posztja mások életébe is belekevert, s ott a hivatal páncéljában tört-zúzott, következetesen csak „kívánok”-kal fanyalgott vissza az én konok köszönéseimre. Hogy valójában mit is kívánt, sosem mondta meg, bár a mi „magánháborúnk” (amely látszólag elvi síkon folyt, holott két egyéniség tűz-víz játékát leplezte) nem hagyott kétséget a mozgalmi ember e téren nagyon is színes fantáziája, torquemadai hajlamai felől. Az az indulat, amely elharapta a köszönést, legszívesebben a torkommal tette volna ugyanezt.A „nagy” ember csak a másik „nagy” emberrel szemben tud igazán felengedni, a másokon megspórolt kedélyeskedés ekkor pazarlási lázba fordul. A forgatókönyv szinte mindig ugyanaz: a szemmel tartott „áldozatot” csak néhány lépésről szabad felismerni, de akkor viharos örömmel (Áááá, szerrvuusz!), majd parolára nyújtott kézzel lecsapni rá (közben szűnni nem akaró „minden a legnagyobb rendben” keep smiling). Különös, de ugyanez az eljárás a frissen megbukott, leépített káderrel is: a korábbi ováció drasztikus visszavonása esetén kilógna a lóláb, tehát a bukott ember kötelessége végrehajtani a „szociális harakirit”: emberkerülővé, sértődötté, modortalanná kell válnia, mert a szokásos rituálé neki már nem jár.Egyetlenegyszer vettem részt igazi állófogadáson; városi, megyei, országos emberek – tizenvalahány-féle hús és huszonvalahány-féle saláta fölött – szuszogva bemutatták a nagy misztériumot, hogy a látszólag fesztelen együttlét zsivajos korzója alatt a bonyolult „közmű” csatornái mit és hova szállítanak. Táltól tálig szédelegve, naiv nagyevőként fényképeztem ezt a boschi tablót, s most, hogy újra előhívom a hajdani negatívokat, főleg a köszönésekben látom kirajzolódni a nexusok finom hálóját.A következő fokozatokat találtam: 1. Rövid, már-már fagyosnak mondható biccentés (látlak, észrevettelek). 2. Biccentés, a tekintet lágy, nyugtató (ne izgulj, kis butám, még mindig szeretünk). 3. Fejbiccentés udvarias mosollyal, a törzs alig láthatóan részt vesz a köszönésben (pá, öreg fiú). 4. A törzs erőteljesebb meghajlása, egyidejűleg a kézben tartott pohár könnyed megemelése (mély tiszteletem, „kormányfőtanácsos úr”). 5. Komoly, bizakodó arc, teljes testtel való köszönés [nincs az a hátsó (gondolat), amelyet én...]. 6. A legnagyobb embert önkéntes „testőrség” fogja körül, akik szakadatlanul tájékoztatják a megyei/városi munka áldásos eredményeiről; a legnagyobb ember riadtan figyel, fél szemmel a sofőrjét keresi, illetve zavartan köszönget a „testőrség” szűrőjén átjutott, arra érdemes kádereknek (ki a fene ez már megint?). Nos, a helyi történelem felbukkanó, alámerülő idoljai helyett nézzünk most már nagyobbakra is!A köszönés (lásd az iménti példaanyagot!) nem egyetlen kurta mondatocska vagy gesztus, hanem az emberi kapcsolatok legkisebb egysége; nem építőelem értelemben, hanem a teljes értékű kommunikáció alsó határát tekintve. A köszönés társadalmi érvényű cselekvés, Arisztotelész nyomán klasszifikálható dráma (hely, idő, cselekmény egysége). Nyelv és rítus, személyiség és kultúra sűrűsödik a legszimplább „jó napot”-ba is. Én egyetlen köszönésnek tekintem azt is, ha valaki negyedóráig feltartja a másikat az időjárási esélyek latolgatásával, netán a családi viszonyok harmadik unokahúgnyi mélységű kiteregetésével; egyetlen köszönés ez, csak udvariatlanul elnyújtva. Az oka egyfajta kommunikációs rászorultság lehet, avagy „jóság”, mégpedig a legundokabb fajtából.A „dráma” lehet rövidebb és hosszabb lefolyású, olykor kínos is. Nyár, divatos presszó, a járdára telepített ernyős asztalok. Az egyik körül csivitelő hölgyek szórakoztatnak egy őszülő halántékot. Aranylánc, fehér cipő, illatos cigaretta. Ekkor megérkezik a terasz elé a rosszul öltözött. Kicsit kacsázik, az a sok sör abban a melegben... Megáll, néz, csupa színes folt, a nők és az a fickó ott, szakasztott a Béla... Mint egy rövidlátó, akinek leverték a szemüvegét, bizonytalanul a társaság felé fordul (nem tudni: öklendezni vagy szólni akar): B... Bélaaa... öreg f... Bélát tényleg Bélának hívják, pech. A társaság tovább viháncol, no de mégis!A következő eset velem történt meg. Összetévesztettek. Egyik lakótelepi tanár kollégám (az eset után nem sokkal öszszeismerkedtünk) jött velem szemben a néptelen vasárnap délutáni placcon. Vagy harminclépésnyire lehettünk egymástól (százméteres körzetben sehol senki, a Karinthy-féle kompenzáció tehát kizárva), amikor jó harsányan odarikkantotta: Szervusz, Pistám! Ugyanebben a pillanatban hasított belé, hogy én mégsem a Pista vagyok. Ekkor két választása volt: vagy elfut a tévedése elől, vagy marad huszonöt kínos lépése. A teljesítménye máig lenyűgöz: húsz lépés alatt eljátszotta a belső vívódást, amely a találkozás örömétől a keserű felismerésig hatol, majd öt lépésről odavetette, félig önmagának: Nem baj!Úgy kezdtem nyilvános töprengésemet, hogy nem szeretek köszönni. Azért szoktam. A magam reflexeit egy Woody Allen-es szürrealista vízióval tudom érzékeltetni. Egy csomó fotóriporter ül a szemfenekemben, és folyton fényképezi a látóterembe került arcokat. A laborálás után a képek a nyilvántartóba jutnak, ahol – mint Madame Tussaud panoptikumában – őrzik az ismerőseim viaszmását. Ha a fénykép és valamelyik viaszfigura egyezik, akkor kódolják e megfelelő formulát. Végül – a központ utasítására – a szusz (beszélőszerveim jótékony közreműködésével) érvényes köszönés formájában távozik bensőmből. Sajnos alkalmazottaim alig győzik az adminisztrációt, így az esetleges (igazán ritka) késedelemért elnézést kérek!