Sajt, napszúrás, globalizáció

Miért nem akarják sokan a globalizációt? Miért nem liberálisaka magyar liberálisok? Van-e jelentősége az írek Nizzára adott nem szavazatának? Értik-e a magyar emberek, mit jelent az EU-csatlakozás? Ezekre a kérdésekre próbáltunk választ kapni Schöpflin György politológus-történésztől, a londoni University College professzorától, a Kelet-Európával foglalkozó konferenciák gyakori vendégétől.Készülő könyvének műhelycíme: Kultúra, állam, globalizáció. Ez utóbbi jelenséget igen sokan ellenzik a világon.– Én is ellene vagyok a napszúrásnak, s vannak, akik nem szeretik a sajtot. Ezzel azt akarom mondani, hogy lehet a globalizáció ellen lenni, de semmit sem lehet ellene tenni. A globalizáció nem valamifajta kapitalista összeesküvés, hanem félig-meddig kezelhetetlen folyamat, amely mindenütt alaposan kikezdi az államok működőképességét, még az USA-ét is. Nincs olyan politikai hatalom, amely képes volna kordában tartani ezeket a gazdaságilag teljesen önálló jelenségeket. Ha jól tudom, másodpercenként hárommilliárd dollár kering elektronikus pénz formájában, amelyet senki sem tud ellenőrizni. Mivel befolyásolhatatlan, ezért globális demokrácia sem jöhet létre. Többek között ezért is van bizonytalanság és ellenérzés az emberekben a globalizációval szemben.– És tüntetések Seattle-ben, Prágában, Davosban, Londonban...– Csakhogy a tüntetők elképzelése a banálisnál is banálisabb. Olvastam egy-két velük készített interjút, amelyeknek jobbára az volt a végkicsengésük: „Szeressük egymást!” Ami szép és jó dolog, de politikai célkitűzésnek vajmi kevés.– Mind a globalizáció, mind az európai uniós tagság kapcsán nálunk sokan attól tartanak, hogy „belemosódunk” a világba, elveszíthetjük nyelvünket, identitásunkat. Valós veszély-e ez?– Ez a „belemosódás” valóban létező veszély. De nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnám, hogy jobb belemosódni Európába, mint a semmibe, és az EU egyfajta védettséget jelent a nagy globalizációs folyamatok ellen is. Egy olyan, viszonylag kis ország, mint Magyarország vagy Csehország, de még Lengyelország is, jobban ellen tud állni az unión belül, mint azon kívül. Akadnak lehetőségek a globalizáció elleni védekezésre. Itt van például az internet, amely által igen könnyűvé vált a világgal való kommunikálás. Ennek persze van negatív oldala is: mindent ellepnek az amerikai kultúra bizonyos jelenségei. Ugyanakkor az egyes közösségeken belül is könnyebbé vált a kapcsolattartás, igaz, attól függően, hogy hányan kapcsolódnak be. Ha jól emlékszem, a négy skandináv országon kívül Nagy-Britanniában, Hollandiában, Észtországban, Írországban és Svájcban a lakosság több mint ötven százaléka internetezik. Ezek az emberek nemcsak a világgal, de egymás között is többet kommunikálnak, ami által újratermelik a saját kultúrájukat.– Nemrég a Magyar Nemzet internetes honlapjának napi szavazásán ezt a kérdést tettük fel: „Mit jelent önnek az, hogy magyar ember?” Olyan válaszok is érkeztek az olvasóktól, hogy nem szeretik az ilyen kérdéseket.– Ha valaki úgy érzi, hogy ilyen kérdést nem szabad feltenni, joggal mondhatjuk róla, gond van az identitásával, és vissza kell kérdezni: akkor mit jelent neki az állampolgársága? Ha nem akarja, hogy beskatulyázzák, kivel szolidarizál? Elismeri-e azt, hogy egy adott közegben él, ahol vannak közös élmények, közös szimbólumrendszer, közös történelem?– Vannak, akik erre azt válaszolják: ők európaiak.– Kérdem én: mi az európai identitás? Mit jelent e pillanatban „európainak lenni”? Milyen életérzést, célkitűzést, erkölcsi rendszert? S az európaiságát ki ellenében definiálja? Mert európainak lenni azt is jelenti például, hogy nem amerikai vagyok. Ha európai vagyok, ez azt is jelenti, nem vagyok orosz, ám ez sokakból már berzenkedést vált ki. Ha azt mondom, európai vagyok és nem mohamedán, az sokak szemében ma már szintén elfogadhatatlan. Nehéz kérdés. Egyrészt kívülről, másrészt belülről nehéz megmagyarázni az európaiságot. Ma Európában csak elit szinten van egyfajta diskurzusrendszer. Egyelőre csak tagállamok vannak, s azokon belül él a demokrácia. Ám egységes európai démosz még nem létezik.– Pár éve egy interjújában azt mondta, hogy a magyar politikai viszonyok a legjobban az olaszhoz hasonlítanak. Ma is ugyanez a véleménye?– Az olasz politikai kultúra polifon: egyszerre több hangból áll. Magyarországon az utóbbi években nagyon kiéleződött a helyzet, és nem lehet több hangról beszélni. Igaz, a színfalak mögött mindig is volt egyeztetés az ellentétes oldalon álló pártok között, s most is van. Csakhogy a politikai élet annyira polarizálódott, hogy ma már csak ezt a két, bal-, illetve jobboldali hangot lehet hallani. Feltételezem, hogy a következő választások után másfajta párbeszéd kerül előtérbe, és ez a nagyon kiéleződött vita háttérbe szorul.– Minek köszönhetően?– Annak, hogy ami ma liberális oldalról elhangzik, alig van létjogosultsága, hiszen csak egy nagyon szűk elit réteg véleményét képviseli. Valószínűnek tartom, hogy ennek az élén az SZDSZ áll. Ha a liberálisok jövőre kiszorulnak a parlamentből, másféle hozzáállást kell keresniük. Pontosabban fogalmazva: az önmagukat liberálisnak vallóknak. Én ugyanis nem tartom őket annak: sem az angol, sem a német liberalizmust nem látom bennük. A liberalizmusnak ugyanis a tolerancia és a másság elismerése az alappillére. Ha nem képesek elismerni, hogy a magyar társadalom olyan, amilyen, és mást akarnak létrehozni, azt már nem lehet a másság elismerésének tekinteni. Ők egyfajta társadalmi átalakulást akarnak. Olyan átalakulást, amely nekik felel meg, s meg sem próbálják elfogadni, megérteni azt, ami van. Mindebben erősen autoriter, tekintélyelvű vonást látok.– A Fideszt és az MSZP-t is érik vádak amiatt, hogy egyetértésben meg akarják védeni a maguk területét, és ezzel kétpólusúvá teszik a politikai életet.– Nem találok semmi kivetnivalót ebben az egyezkedésben. A kiskapuk keresését látom egy olyan helyzetben, ahol a két fél közötti különbség egyébként áthidalhatatlan. Tudjuk, hogy a nagy kérdésekben nincs egyezség, de már az is valami, ha kis kérdésekben megegyezésre jutnak. Erre Nyugat-Európában is vannak példák. Hollandiában az első világháború alatt a protestánsok és katolikusok között alakult ki konszolidációs rendszer: elfogadták, hogy ez az egyik, az a másik felségterülete, míg a közös részekben, ha nehezen is, de megállapodtak. Ez a párbeszéd olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy ami régen elképzelhetetlen volt, ötven év múlva valósággá vált: a két fél közösen létrehozott egy kereszténydemokrata pártot. A közös érdekek áthidalhatóvá tették az áthidalhatatlant. Lehetséges, hogy Magyarország is ennek a küszöbén áll. A többi párt viszont könnyen körön kívülre kerülhet, ha nem hajlandó részt venni ezekben az egyezkedésekben.– Egy évvel a választások előtt hogyan vélekedik az esélyekről?– Ma még nem lehet megjósolni a végeredményt. Egyvalamiben biztos vagyok: nem szabad az értelmiségi viták helyszínéből, a fővárosból kiindulva értékelni a helyzetet. A végeredményről az országnak az a nyolcvan százaléka dönt, amely vidéken él.– Amikor két éve először ültem le önnel beszélgetni, Magyarország uniós csatlakozását 2005-re jósolta. A nizzai, 2003-as csatlakozásról szóló terveket mennyire tartja reálisnak?– Egyáltalán nem tartom annak. Tegyük fel, hogy valóban minden rendben folyik majd, s 2002 közepéig valamennyi tárgyalási fejezetet sikerrel lezárnak. Csakhogy ezt követi a ratifikálás, ahol a tizenöt tagország minden parlamentjének külön-külön ünnepélyesen törvényt kell hoznia arról, hogy elfogadja az öt új tagállamot, s szerződést köt velük. Na már most, csak Belgiumban kilenc instanciának kell jóváhagynia a szerződést: a három szövetségi parlament két házának, a központi parlamentnek, plusz a királynak, s ezekből csak az utóbbi lesz könnyű. Nem azt mondom, hogy nem mondanak igent, de hosszadalmas procedúra lesz. Ha Nizzában azt mondták, hogy 2004 közepére várható a végleges belépés, akkor az a legoptimistább forgatókönyv szerint is 2005. január elsejét jelenti. Esetleg még fél évet. Mindemellett azt is nagy szónak tartom, hogy Nizzában kijelentették: a következő európai parlamenti választásokon a leendő új tagállamok is részt vehetnek.– És milyen jelentőséggel bír a több mint egy hónappal ezelőtti írországi szavazás, amelyen nemet mondtak a nizzai döntésre?– Nem kell túl nagy jelentőséget tulajdonítani ennek a szavazásnak. Egyrészt azért mondtak nemet az írek, mert attól tartanak, hogy egy közös európai katonapolitikában elveszítik a semlegességüket. Másrészt belpolitikai okok is közrejátszottak: teljesen mindegy, hogy miről, de mindenképpen a saját kormányuk ellen akartak szavazni az ír emberek. Most persze dúlnak-fúlnak a többi ország vezetői, de biztosan találnak megoldást.– Ön szerint mennyire tudják a magyar emberek, hogy mit jelent valójában az Európai Unió?– Attól tartok, hogy Magyarországon még maga az elit sem érti. Pontosabban: csak a minisztériumok azon csapatai tanulták meg, amelyek Brüsszelbe járnak egyeztetni. Ám tudásukat sem a mérvadó elitnek, sem a közvéleménynek nem sikerült még átadniuk. Leszámítva talán Nyugat-Magyarország határvidékeit, ahol Ausztria szomszédságában nap mint nap fogalmat alkothatnak maguknak az ott élők az unióról. De ez nemcsak magyar, hanem észt, cseh, lengyel és szlovén probléma is. Ők is bizonytalanok abban, hogy mire kell felkészülniük, hogyan kapcsolódjon hazai politizálásuk az európaihoz, hogyan viselkedjenek a mostani tárgyalásokon, s hogyan határozzák meg a saját érdekeiket Brüsszellel szemben. Szerintem kevesen fogják fel Magyarországon, hogy az Európai Unióba bekerülni nem csak azt jelenti, hogy visszakerülünk Nyugat-Európába. Azt is jelenti, hogy a kelet-európai országok között is partneri viszony jön létre, vagyis ezeknek az országoknak beleszólási joguk lesz a magyar politikába – és viszont. Nos, szerintem sem a bal-, sem a jobboldali elit nincs felkészülve a változásokra és a velük járó kihívásokra. A két oldal állandó konfrontációja pedig megakadályozza, hogy akár az elit, akár a közvélemény közelebb kerüljön az Európai Unióhoz.