Sanyi tanár úr

Tizenkét vakot oktatnak számítógépes kommunikációra Eger egyik alapítványi iskolájában a megyei munkaügyi központ támogatásával. A tanár maga is vak. A tanulók a háromszáz órás tanfolyamon átfogó számítógépes ismeretekre tesznek szert, s a nyár végén vizsgát tesznek.Szocreál iskolaépület, omladozó vakolat, kissé elhanyagolt környezet várja a nebulókat az egri alapítványi szakközépiskolában. Szerencsére a város szívében, a piac tőszomszédságában fekvő intézmény tizenkét korosabb tanulójának kedélyállapotát nem befolyásolja a lehangoló épület, hiszen – sajnos – nem láthatják. A speciális tanfolyamra járók vakok vagy gyengénlátók, akik tavasztól nyár végéig heti három alkalommal látogatnak el ide, hogy a számítógép rejtelmeit kutatva közelebb kerüljenek a „való világhoz”. Tizenketten járnak az órákra, élvezik a tanfolyamot, legfőképpen azt, hogy idejüket előremutató és hasznos tevékenységgel tölthetik el. Mindenki a maga módján. A gyengénlátók tíz centiméternyi közelből silabizálják a monitoron látható betűket, a vakok pedig szálfaegyenesen ülnek a számukra az iskola első emeletén berendezett, hagyományos tanteremben, ahol tizenkét számítógép sorakozik az asztalokon. Első pillantásra semmi rendkívülit nem tapasztal az ember, de mikor jobban szemügyre veszi a gépeket, feltűnik valami szokatlan: minden gép mellett kis fekete doboz bújik meg. Ez a szerkezet teszi lehetővé, hogy a vakok „szót értsenek” a számítógéppel. Hivatalos neve is van: Brai Lab-PC. A kívülállónak nehéz lehet a fordítóegység működtetése. „Pedig nem ördöngösség” – vigasztal Sanyi, a csoport tanára, aki jómaga is vak, de több évtizedes „barátság” fűzi a komputerhez.– Amikor ismerkedtem a számítógéppel, kizárólag otthon használtam. Később, mivel felfigyeltek rám, a Számalk Rt.-nél programozói diplomát szereztem, és egy-két megrendelést is teljesítettem egy volt évfolyamtársammal. Gyakorlatilag néhány raktárprogrammal véget is ért a programozói pályafutásom – vázolja keserédes történetét az amúgy hihetetlen derűt és vidámságot árasztó középkorú Sanyi. A kérészéletű karrier végét azzal magyarázza, hogy kisvártatva rá kellett döbbennie: a programnak nemcsak jól kell funkcionálnia, hanem jól is kell kinéznie. – Innentől kezdve nem nagyon tudtam labdába rúgni – állapítja meg. Fő elfoglaltsága tizenkét sorstársának oktatása az Egri Számítástechnikai és Rehabilitációs Szakképzésért Alapítványi Szakközépiskolában. – Két éve tanítok. Főállásban rokkantnyugdíjas vagyok.Mint kiderül, nem csak erre jut energiája: nyelvórákat is ad, sőt elárulta, hogy a legjobban fordítani szeret. A Sándorral folytatott beszélgetés közben hamar rádöbben az egészséges ember: semmik vagyunk akaraterőben és hozzáállásban hozzájuk képest. A hatévesen megvakult Sanyi a legtermészetesebb hangon meséli, hogy számítógépét ő maga szerelte össze otthon, minimális segítséggel. De hogy még jobban elcsodálkozzam, elárulta, hogy a család Trabantját is ő szereli. Egy tanítványait is mosolyra fakasztó történettel is megörvendeztetett: mikor szerelőt hívott, az csodálkozva kérdezte, hogyan cserélte ki a papírtigrisben a motort. Kézzel – hangzott a lakonikus válasz.„A kéz a szem meghosszabbítása” – mondják a vakok. Így van ez a számítógép-kezeléssel is.Sajnos – panaszkodnak Sanyi tanyítványai – a legtöbb vak csak DOS operációs rendszert használ, és ennek anyagi okai vannak. Az osztály minden tanulója lelkes fejbólogatással helyesel, amikor valamelyikük elmondja: nagyon szívesen dolgoznának Linuxszal vagy Windowsszal is, de számukra megfizethetetlen az ilyen rendszerben futó fordítóprogram, különösen ezen a vidéken. Így hát marad a ma már elavultnak tekinthető DOS. A diákok ugyanakkor állítják, hogy azért a DOS-os program is sokat segít, csak kevesüknek van otthon saját gépe. Gondot jelent az is, hogy nehezen jutnak el Egerbe, mert a legtöbbjük a környékről jár be busszal, de van olyan is, akit a szülei hoznak-visznek, s ezzel nem kis áldozatot vállalnak. De – vallják – megéri, és ebben Sanyi tanár úr karizmatikus egyénisége is kétségtelenül szerepet játszik. A ragaszkodás őszinte, mert, amint a tanítványok mondták, fogalmuk sincs, hogy mihez kezdenek a számukra igencsak megerőltető, de mindenképp hasznosnak ítélt kurzus elvégzése után.– A DOS-t ma már alig használják, ezért kilátástalan a helyzetünk – fogalmazott az egyik diák. – A Windows kihangosításához szükséges program milliós összegbe kerülne, és sajnos erre nincs pénz – szól közbe Molnár György, az alapítvány igazgatója. – Pedig nagyon jó lenne, hiszen óriási segítséget jelentene – bólogat. Az igazgató azonban a mostoha körülmények és kilátások ellenére is tud pozitív példát említeni, hiszen több náluk végzett gyengénlátó dolgozik rehabilitációs intézményekben. – Majd meglátjuk, mire mennek – reménykedik.Barátságok már szövődtek a csoport tagjai között: az egyik lány fiú társával kézen fogva távozik az óráról. Sanyi tanár urat is kézen fogja felesége, vidáman beszélgetve lépnek ki az iskola kapuján. Merre indulnak, nem tudni. Egy biztos: itt jó helyen voltak.