Szita, szita, péntek

Szita, szita, péntek, szerelem csütörtök, dob szerda. Ide hallatszik az óvodások éneke, száll a kerteken át rigófüttyel keverve, beledudál a vonat, vakkantgatva kontráznak a kutyák, de a gyerekek hangját nem lehet legyőzni, diadalmasan zeng egész délelőtt. Úgy hallgatom, mint az angyali muzsikát, mennyei üzenetet, bár nem értem a játékosan szürreális szöveget. Ezt fejtsd meg, magyar költő – súgom magamnak. De nem nagyon töröm a fejemet, hagyom, hogy átjárjon a régi-régi szöveg, amelyet már én is így ismertem gyerekkoromban, olyan, mint a varázsolás, bűbájolás, nem az értelmünkhöz szól, más értelme van. Ha akarom, a költészet titkaihoz tartozik, egyben a lélek titkaihoz is, amit nem kell feltétlenül megfejteni, kipreparálni, mert elvész a varázs! Mennyi vers hullott le szárnyszegetten a porba az esztéták működése nyomán!Persze a bűbájolást se kell nagyon misztifkálni, ez az igyekezet is nagy dilettáns hevületeket tud létrehozni. Sok kínos emlékünk van, amikor átestünk a ló másik oldalára. A népdalról folytatott heves viták közben szép lassan elhervadt a népdal. Egy ilyen vitába, vesztemre, én is belekotyogtam, ifjan persze, s azzal a nagy önbizalommal, hogy én még Kodálytól tanultam szolmizálni. Valami olyasmit mondtam, hogy a népdal tűzzel-vassal való megmentése és terjesztése helyett többet érne egy jó törvény a népnek. A népdalt ugyanis nem lehet se gyártani, se elpusztítani. Kaptam is a fejemre, nagy tekintélyek söpörtek le, amire végül még büszke is lehetnék, de akkor inkább csalódott voltam. Most már látom, hogy milyen naiv voltam; de akik a népet erőszakkal tanították énekelni, amikor a nép a fogát csikorgatta, még nálam is naivabbak voltak, hogy finoman fogalmazzak.Azt is tudom, hogy ezek a viták mást takartak, annyira azért nem voltam naiv, magyarságunkat, nemzeti létünket bízták a népdalra, a népköltészetre, mint annyiszor vérzivataros történelmünkben. Mikor már szinte nem volt más fegyverünk, más érvünk és menedékünk, mint a népdal. Ebben sem hittem, ezt se szerettem igazán. Mintha magunkat falaztuk volna be hisztérikus légvárainkba. Mert miről is van szó? A népdalban többek között az a csodálatos, hogy szabadon száll határok és népek között, szöveget csereberél, dallamot kölcsönöz, felét magyarul, felét meg például szlovákul énekli: „Kács, domi kács, zsámboki szakács”, ki-ki a saját lelke gyönyörűségére! Attól még nem lesz hazaáruló. Véletlenül tudom egyik gyerekdalunk megfejtését. „Lánc, lánc, eszterlánc, eszterlánci cérna!” – éneklik a magyar gyerekek önfeledten, ahogy énekeltük mindnyájan gyerekkorunkban. Nos, ez eredetileg így hangzott: „Lands, Lands, Osterlands, osterlandsi cérna!” Házalók, vándorárusok járták az országot, s kántálva kínálták a portékájukat. Nem tudtak rendesen magyarul, de attól még a cérnájuk jó volt.A gyerekek pedig, akik kiválóan tudtak magyarul, odafüleltek, és lefordították, s így lettünk gazdagabbak egy halhatatlan gyerekdallal. Mert ez is csodálatos dolog: a gyerekek kapcsolata a nyelvvel! Nem vitáznak, nem szövögetnek komor elméleteket, hanem meghódítják a világot és a nyelvet. Fülem, szívem nyitom én is a gyerekek beszédére, éneklésére, gyönyörködöm és bizakodom, mint a tavaszi virágzásban. Mert itt az út a jövőbe, a hamis próféciák, jégesők elvonulnak, mintha az egész ország ragyogna, ahogy száll felém a gyerekdal a végtelen nyári ég alatt.