Tallózó

CommentaryAz amerikai konzervatív folyóirat nyári dupla száma egy olyan Pulitzer-díjas cikksorozattal foglalkozik, amely a New York Times című napilapban (a továbbiakban NYT) jelent meg az amerikai faji kérdésről. Azóta önálló könyvként is kiadták. A cikkírónak jelentős kifogásai vannak az írás állításai és általában az ellen, ahogyan a liberálisok az érzékeny témához közelítenek. Az egyik baj, hogy a liberális publicisták szándékosan igyekeznek megtéveszteni a közvéleményt. Ennek példája a Cincinnatiben nemrég azt követően kirobbant erőszak, hogy a rendőrség lelőtt egy fiatal feketét. A New York Times riporterei „tiltakozásokról és vandalizmusról” tudósítottak, holott egyértelműen faji zavargásról volt szó. Míg a helyi sajtó bőségesen beszámolt arról, hogy mi történt négy nap alatt Cincinnatiben (gyújtogatás, politikusok blokád alatt tartása a városházán, fehérek által vezetett autók megállítása és a bennük ülők megverése faji alapon), az NYT újságírói ezekről a részletekről elfordították a szemüket. Vagyis tudósításukban ideológiai prekoncepciót követtek. Ugyanez a hibája a napilap immár könyv alakban is megjelent, az amerikai faji kérdésről, vagyis az Egyesült Államokban a legfontosabb problémáról szóló, nagyszabású sorozatának. Bár hatalmas összegeket emésztett fel, ennek ellenére sem az újságírók, sem a könyv formában megjelent szöveg elé írt bevezetőjében az NYT főszerkesztője nem közölte, hogy oknyomozó és leíró sorozatuk végeztével vontak-e le bármiféle következtetést. Ez az eljárás eltér a lap korábbi sorozatainál alkalmazottól, holott azok mindegyike kisebb terjedelmű volt, mint a mostani. A Nixon elnöksége idején megjelent Pentagon-iratokról szóló sorozatnak is egyértelmű volt a végkövetkeztetése: hazudnak. De e sorozat esetében hiányzik bármiféle tanulság levonása. Ezenfelül a tizenöt részből álló sorozat mindegyik része szokatlanul csapongó, amit eddig nemigen lehetett elmondani a lap teljesítményéről. Azt mindenesetre megtudhatjuk Joseph Lelyveldnek, az NYT főszerkesztőjének a könyvhöz írt előszavából, hogy a lap által megrendelt közvélemény-kutatás szerint a feketéknek lényegesen rosszabb véleményük van a faji kapcsolatok minőségéről, mint a fehéreknek. És azt is, hogy a faji kapcsolatok magánál az NYT-nél sem a legrózsásabbak. A Commentaryban megjelent cikk írója szerint igazán kár, hogy erről nem lehetett többet megtudni.A sorozaton dolgozó újságíróknak volt idejük a téma kidolgozására. Az interjúkon hónapokon, nemegyszer egy teljes éven át dolgoztak, interjúalanyaikat alaposan megismerték, sőt egyikükkel-másikukkal barátságot is kötöttek. A könyv a lapban megjelent sorozat anyagán kívül tartalmaz egy kerekasztal-beszélgetést is az újságírók és a szerkesztők között. Ebben Janny Scott, az egyik újságíró elmondja, hogy ez a megközelítés olyan mélységekbe enged bepillantást, amely egy felületes interjú esetében lehetetlen. Olyan kérdéseket lehet feltenni, amelyek egyébként tabunak számítanak.Érdekes, jegyzi meg a Commentary, hogy egyetlen ilyen tabukérdés sem fedezhető fel a sorozatban. Sőt. A cikksorozattal és most a könyvvel a legfőbb baj éppen az, hogy a tabukat elkerüli. Ehelyett a két hagyományos álláspont közötti elkerülhetetlen feszültségen akad fenn. Magától értetődően igaznak tekinti őket, holott a kettő egymással ellentétes. Az egyik álláspont az, hogy a „másság”, amely főként faji, etnikai különbözőséget jelent, hatalmas erőforrás társadalmunkban. A másik, hogy a lelkünk mélyén ugyanolyanok vagyunk. Ha egyszerre fogadjuk el mindkét álláspontot, ahogyan ez a sorozatban történik, kényszerzubbonyt húzunk magunkra, vagy idegesek leszünk, ha valaki akár érintőlegesen is meg akarja közelíteni a valódi tabukérdést.A közelmúltban egy másik cikk jelent meg az NYT-ben ezzel a címmel: Bőr alatt: nem kellene az orvosságnak színvaknak lennie? A cikk azzal a hírrel kezdődik, hogy az Élelmiszer- és Gyógyszeripari Tanács (FDA) kifejezetten afroamerikaiaknak szánt szívgyógyszert fejleszt ki, ugyanis a feketék sokkal nagyobb százaléka szenved szívelégtelenségben és magas vérnyomásban, mint a fehéreké. Ugyanakkor az FDA tanulmánya azt mutatja, hogy fontos fiziológiai különbségek vannak a feketék és a fehérek között, ami az NYT szemében gyanús gondolat. És azonnal szuperóvatossá válik, köntörfalazni kezd. Emlékezteti az olvasóit, hogy az UNESCO és az Amerikai Antropológiai Társaság, valamint számos más „tekintély” szerint a faj („race”) „kizárólag társadalmi megállapodás dolga, amelynek nincs semmiféle biológiai jelentősége”, és hogy mérvadó tanulmányoknak megfelelően a fajok közötti genetikai különbségek lényegtelenek. A szóban forgó arányeltolódást a szívelégtelenségi mutatókban is azzal magyarázza, hogy az a szegénység és a stressz tükre, nem pedig biológiai eredetű jelenség.Az NYT nemrég arról számolt be, hogy a 2000. év népszámlálási adatai szerint New York város lakossága meghaladta a nyolcmillió főt. Az adatot a város újjáéledésének és dinamikus gazdasági fejlődésének jeleként ünnepelte, ami kétségtelenül igaz. Csakhogy a lap eltemette szövegében ezen adatok másik oldalát, vagyis azt, hogy a város nem spanyol ajkú fehér lakosai – akik 1980-ban még többségben voltak – folytatják menekülésüket a városból: arányuk már csak 35 százalék. Hogy ez az NYT-nek nem fontos hír, már csak azért is különös, mert a New York-i buszokon és a földalattin első pillantásra egyértelműen látható: a lapot óriási többségben fehérek olvassák. Ugyanez érvényes a város kulturális intézményeire: a múzeumokat, a színházakat, az operát, a balettet, a sportrendezvényeket látogatók túlnyomó többsége európai bevándorlók leszármazottja. Miként lehet lényegtelen kérdésnek tekinteni a lakosság e szegmensének hanyatlását? Vagy hol olvashatunk a fent elemzett sorozatban arról a kétségkívül meglévő eltérésről, amely a fajok között a bűnözésben vagy az IQ-ban jelentkezik? És miért nem fontos az a jelenség, hogy a faji különbség a legtöbb esetben már az általános iskola elvégzése után vízválasztóvá válik? Vajon miért nem foglalkozik az NYT-sorozat azzal a kérdéssel sem, hogy a különféle fajok a hozzájuk hasonlók körében érzik magukat a legjobban? Micsoda ostobaság ezek után fenntartani azt a liberális állítást, hogy a másság csodálatos dolog, és a lelkünk mélyén mindannyian ugyanolyanok vagyunk?