Van-e kiút a zsákutcából?

Példaszerűen tett eleget az objektív tájékoztatás követelményének a Magyar Nemzet szerkesztősége, amikor Magazinjában négy egymást követő héten át közölte Margittai Gábor cikksorozatát a magyarországi kínai kolónia helyzetéről, és ugyancsak a Magazin vitafórumában helyt adott Bárdi László színvonalas és tanulságos hozzászólásának (Diplomáciánk zsákutcája? – Magyar Nemzet, 2001. június 23.).E hozzászólást elolvasva számomra a legörvendetesebb és a legmegnyugtatóbb annak a ténynek a konstatálása volt, hogy Bárdi Lászlónak sikerült pontosan megragadnia és továbbgondolnia a lényeget a sok egyedi sorsot bemutató és különböző véleményeket leíró, ráadásul egyhetes szünetekkel közölt cikksorozatban. Ez a tény a hozzászóló lényeglátása és sokoldalú tájékozottsága mellett a cikksorozatot készítő fiatal újságíró alaposságát is igazolja.Szeretném előrebocsátani, hogy Bárdi László véleményével, következtetéseivel és előremutató javaslataival messzemenően egyetértek. Magam is úgy vélem, hogy az elmúlt 12 évben a Kínával való, mindkét fél számára előnyös és gyümölcsöző együttműködés számtalan kínálkozó lehetőségét szalasztottuk el, mindenekelőtt az egymást követő magyar kormányok egyoldalú külpolitikai orientációja, valamint idejétmúlt ideológiai félelmei és prekoncepciói miatt.Ez az egyoldalú külpolitikai orientáció és a mindenáron való ideológiai elhatárolódás vélt szükségessége már a Németh-kormány idején is megmutatkozott az 1989. június 4-i Tienanmen téri tragikus események túldimenzionálásával. (Nota bene: az akkor még meglévő szocialista országok kormányai közül a magyar volt az egyetlen, amelynek külügyminisztere hivatalosan is tiltakozott a kínai kormánynál a diákmegmozdulás fegyveres elfojtása miatt.) Az Egyesült Államok, Nyugat-Európa és Japán vezető politikusaival ellentétben azonban a mi döntéshozóink később sem gondolkodtak el azon: vajon mi haszna származott volna a világnak abból, ha a pekingi diákok tüntetése országos méretű mozgalommá terebélyesedik, és a központi hatalom tekintélyét aláásva a tekintélyelvű kínai egypártrendszer megdöntéséhez vezet? Vajon mit kezdett volna a világ a széteső Szovjetunió mellett egy káoszba vagy újabb polgárháborúba süllyedő Kínával?Sőt mi több: a magyar kormányfők évekkel később is – amikor például Kohl kancellár ki tudja, hányadszor látogatott Kínába – elutasították a meghívásokat, mert nem akartak kezet fogni a „véres kezű” Li Peng miniszterelnökkel. 1998 óta azonban ez az „akadály” is elhárult, mivel Csu Zsung-csi személyében olyan miniszterelnöke van Kínának, aki maga is a „kulturális forradalom” szenvedő alanya volt, s ráadásul járt Magyarországon a nyolcvanas évek közepén. Ennek ellenére ma is ott tartunk, hogy a világ országai közül – a Tajvannal diplomáciai kapcsolatban álló országokat leszámítva – talán Magyarország az egyetlen, amelynek a miniszterelnöke 42 év óta nem tett hivatalos látogatást a Kínai Népköztársaságban. (Az utolsó hivatalos „látogató” Münnich Ferenc volt 1959-ben.)Márpedig a kínai kormány illetékesei az elmúlt tíz évben többször is kifejezésre juttatták, hogy a „békés együttélés” és a kölcsönös előnyök elvei alapján hajlandók a világ bármely országával együttműködni, társadalmi, gazdasági és politikai berendezkedésére és ideológiai álláspontjára való tekintet nélkül. Sőt a Magyarország és a magyar nép iránti szimpátiájukat 1995-ben azzal is kifejezésre juttatták, hogy Göncz Árpád államfő 1994 őszén tett hivatalos látogatását – a diplomáciai érintkezésben szokásos egyéves szünetet be sem várva – Csiang Cö-min elnök már 1995 nyarán viszonozta. A kínai vezetők nem felejtették el azt az őszinte és sokoldalú segítséget, amelyet egyes magyar vezetők és közgazdászok nyújtottak számukra 1979-ben megkezdett gazdasági reformjuk és külpolitikai nyitásuk beindításához és kibontakoztatásához, a Szovjetunió akkori vezetőinek kifejezett roszszallása ellenére. A nyolcvanas években kínai gazdasági vezetők és közgazdászok százai látogattak el Magyarországra 1968-ban megkezdett gazdasági reformjaink pozitív és negatív tapasztalatainak tanulmányozása céljából.A magas és középszintű állami, gazdasági vezetők személyes találkozásai jól tükröződtek a magyar–kínai kereskedelmi kapcsolatok alakulásában is. 1979-től 1986-ig háromszorosára nőtt a két ország közötti kereskedelmi forgalom, amely 1986-ban már 333,8 millió dollárt tett ki. Az ezt követő három évben némileg csökkent, de 1989-től már magyar aktívum mutatkozott a kínai tartozások kiegyenlítése következtében. A forgalom volumene 1991-ben és 1992-ben a tíz évvel korábbi szintre esett vissza, és csak 1994-ben haladta meg újra a korábban elért legmagasabb szintet. 1995-től ismét csökkenés és ingadozás volt tapasztalható, s csak 1998-ban értük el újra az 1994. évi 409 millió dolláros értéket. Az 1999. évi 680 millió dolláros és a 2000. évi 979 millió dolláros forgalom újabb csúcsokat jelentett, de ezeket már közel 540, illetve 898 millió dollárt kitevő magyar passzívum mellett értük el, az egyre nagyobb tömegű kínai áruk beáramlása révén. Igaz, ezek egy részét nem a magyar, hanem a környező országok piacain értékesítették az itt élő kínai kereskedők. Az e két évben felmutatott 71 és 41 millió dollár értékű magyar export bizonyítja a helyzet tarthatatlanságát. (Az adatok a kínai vámstatisztikákból származnak.)Véleményem szerint továbbra sem késő eddigi Kína-politikánkat felülvizsgálni és átértékelni abban a szellemben, ahogyan ezt a Magyar Nemzet hasábjain megjelent cikksorozat és Bárdi László hozzászólása ajánlja. De azt is tudomásul kell vennünk, hogy erre már nem sok idő áll rendelkezésünkre, mert a 24. óra utolsó perceiben járunk. 2002 őszén hívják össze a Kínai Kommunista Párt XVI. kongresszusát, amely a Mao Ce-tung utáni időszak negyedik generációváltására készül. A korábbiakkal ellentétben az új generációnak vajmi kevés pozitív élménye és személyes tapasztalata lesz hazánkkal kapcsolatban, különösen ha megismeri az itt élő kínaiakkal szemben tanúsított magatartásunkat. Az új vezetők a világ legfejlettebb országait és azok vezetőit ismerik leginkább, egy részük már ott tanult, vagy a gyermekei tanulnak ott.Ezért vízumadási gyakorlatunkkal nem elriasztani és korlátozni kellene a Magyarországot – akár hivatalosan, akár turistaként, akár pedig üzletemberként – felkeresni vágyó és a velünk való gazdasági együttműködés lehetőségeit felmérni kívánó, továbbá az itt befektetni, kereskedni és tanulni szándékozó kínaiakat. Éppen ellenkezőleg, mindent meg kellene tenni annak érdekében, hogy minél több kínai tisztviselő, magán- és üzletember keresse fel hazánkat, s így személyes benyomásokat és tapasztalatokat szerezzen a Kárpát-medencében élő – általuk „Ázsiából származó”, rokon népnek tekintett – magyarokról. Ne feledjük, egy évtizeden belül kínai turisták milliói kelnek útra, ahogyan azt a japánok tették egy-két évtizeddel ezelőtt. Idegenforgalmunknak idejében fel kellene készülnie erre, amiben nagy segítségére lehetne az itteni kínai kolónia.A szerző ismert Kína-szakértő, a politikatudomány doktora, címzetes egyetemi és főiskolai tanár