A Balkán mintaállama az erőszak útjára lépett

Macedóniában most éppen tűzszünet van. Alattomos, kivárós, mindenre felkészülő látszatbéke. Háromezerötszáz NATO-katonának köszönhető a nappali nyugalom, de éjjel még hallani a Kalasnyikovok hangját, és mindegyre felrobban valami – a macedón és az albán lakosság között hosszú évekre elillant a bizalom.

A macedón főváros, Szkopje és a nyolcvan százalékban albánok lakta Tetovo közti autópályán kilométerenként jókora lyukak nehezítik a haladást – kiégett autók olvasztottak gödröket az aszfaltba. A burkolatot tankok bordázták, s ma már a nemzetközi erők harci járműveit is kerülgetnie kell az utazónak – fura érzés olyan járművet megelőzni, amelyből ujját a golyószóró ravaszán tartó katona néz vissza. Óvatosságuk érthető – tegnap fejbe dobtak egy járőröző angolt, aki belehalt a sérülésbe.
A háromezerötszáz NATO-katonából álló Task Force Harvest (begyűjtő harccsoport) feladata, hogy a Hatékony begyűjtés fedőnevű akcióban hétfőtől beszedje és megsemmisítse az albán UCK fegyvereit. A tervek szerint háromezer gyilkos szerszámot szednek össze, ám ezt a számot többen – főleg a macedón politikusok közül – nevetségesen kevésnek tartják, mert ennél nagyságrendekkel több lehet a lakosságnál. Ebben lehet valami: a térségben a felnőtté válás nélkülözhetetlen lépése a fegyverbeszerzés, akinek nincs valamilyen lőfegyvere, azt általában még a lányok sem veszik emberszámba.
A Tetovóban való néhány órás téblábolás többet mond a macedóniai helyzetről (és az egész Balkánról), mint amit az ember több hónapos könyvtározás és háttérbeszélgetés után megtudhat. Egyik utcáról a másikra radikálisan megváltozik a városkép: míg az előbbiben rommá lőtt házak és sehol egy ember, alig ötven méterre korzóhangulat: gyerekek szaladgálnak az úton, a felnőttek a házak előtti székeken kortyolgatják a feketét. Avatott szem kell ahhoz, hogy ne kövessünk el akár végzetesnek is bizonyulható hibát: ahol cirill betűsek a feliratok, és az autókon szkopjei rendszám is van, ott lehet szláv nyelvvel próbálkozni, másutt azonban ez egyáltalán nem jó stratégia.
Utóbbiban a fekete-piros színkombináció az úr (az albán zászló színei az UCK színei is egyben), a boltokban nincs alkohol, és az idősek viselete is különbözik kissé. Ami a legfurcsább: a macedón részeken nagyon sok az állami egyenruhás, állig felfegyverzett rendőr, ennek ellenére a szomszédos, albán többségű utcákban egyenruhás, fegyveres UCK-s katonák veszik semmibe a fegyverbeszolgáltatási megállapodást.
Nekiindulunk a város fölé magasodó hegyeknek – az utóbbi hetekben innen támadták a várost, és viszonzásképp ezt lőtték szakadatlan a macedón helikopterek. A szerpentin minden kanyarjában olasz és brit katonák ellenőrzik a forgalmat, ám a fővárosi NATO-sajtóközpontban szerzett fényképes igazolványunknak köszönhetően továbbmehetünk. Brodecbe igyekezünk, ahová a NATO erre a napra hirdette meg a fegyverbegyűjtést, ám egy idő után UCK-s ellenőrző pont állja utunkat. Hiába a nemzetközi igazolvány, nem mehetünk tovább, a fiatal katonák hosszas CB-rádiózgatás után sem nyitják fel a sorompót. Lerobbant Zasztavákon és vadonatúj terepjárókon helyi terminátorok jönnek az UCK színeire kifestve, előttük megnyílik a sorompó. Az egyik méregdrága nyitott dzsip rakterében halomban áll a fegyver – vagy a beszolgáltatásra viszik, vagy elrejteni.
Jó fél óra után az öreg albán tört magyarsággal elmagyarázza: a tetovói UCK-központból kapott papír nélkül nem fognak átengedni. Visszaindulunk, macedón és nemzetközi ellenőrző pontok után újra az albán negyedben keressük a Kurtishi étterem közelében levő bázist. Ott nem járunk szerencsével, a főnök épp ebédel. Egy németül beszélő katona azért elkísér, s amíg a kertvárosban kanyargunk, megmutatja a tetovói albán egyetem épületeit. Nem tűnnek oktatási intézménynek – a ma már hétezer diákkal működő iskola földalatti mozgalomként indult, a tanárok pincékben, garázsokban tanították a diákokat.
Az albánok összetartását jelzi, hogy minden család egy német márkában megszabott összeggel támogatta az intézményt, a külföldön dolgozó macedóniai albánok pedig keresetük tíz százalékát adták haza a nemzet megmaradásához nélkülözhetetlennek vallott intézmény fenntartására. Ma már nemzetközi pénzeket is ígértek az egyetemnek, és a macedónok is hajlanak a legalizálására, de közbeszólt a háború.
Kísérőnk megtalálja a parancsnokot, de azzal a hírrel jön vissza: ma nem mehet át senki. Beülünk a Kurtishi étterembe, a szomszédos asztaloknál hasonlóan járó cseh tévéstáb és angol újságírók. A vendéglő zsúfolásig tömve: helyi aranyifjak és állig felfegyverzett UCK-katonák töltik délutáni sziesztájukat. Köztük olyan is akad, aki csecsenföldi gerillavezérre hasonlít: a félelmetesebb hatás kedvéért kopaszra borotválta a fejét, és hatalmasra növesztette barkóját-szakállát. Előkerül a parancsnok is, akit mindenki felállással, nagy tisztelettel üdvözöl – megpróbálkozunk a papíroskéréssel, de válaszra sem méltat.
Az este már Szkopjéban ér, az albán kereskedők utcájában, az óvárosban vacsorázunk. Tegnap itt robbantottak a szomszéd kávézó előtt, senki nem sérült meg. Ottlétünk alatt minden éjszaka robbant valami: hol egy albán iskola előtti konténer, hol egy üzlet. Szerencsés módon egyszer sem voltak sebesültek – a macedónok szerint az albánok csinálták, hogy tudják azt mondani, ellenségeik megfélemlítik őket.
A vacsoránál magyarokkal találkozunk, ők a meghatározó Matáv-tulajdonban levő helyi telefon- és mobilszolgáltatónál dolgoznak. Nemrég két macedón nemzetiségű telefonszerelőjüket túszul ejtették az UCK-sok, a munkások albán falvakban javították a vezetéket. A telefontársaság kilátásba helyezte, hogy kikapcsolja a régió telefonjait, ha nem engedik szabadon őket, ezért aztán elengedték a két összevert, halálra rémült munkást. Különben az albánok jó ideje nem fizetik a telefonszámlákat („nem gazdagítják a macedón államot”), de a háborús helyzetre tekintettel a társaság nem kapcsolja ki a készülékeket, nem akar bombamerényletek célpontja lenni. A központját így is úgy őrzik, mint egy laktanyát – lám, a háború rugalmasságra kényszerít mindenkit. Magyarokkal különben ritkán találkozni – a Baptista Szeretetszolgálat emberein kívül (akik a két éve folyó koszovói segélyprogram áttelepítéséről gondoskodnak) mást nem láttunk. A fegyverek megsemmisítésére érkező negyvenegy civil csak péntek délután indult, és valamikor szombat éjjel, vasárnap reggel érkezik.
Szerdán a dél-macedóniai Krivolakba indultunk, ahová összegyűjtötték a leadott fegyvereket. A NATO-bázis már benn az országban van, távol az albánok lakta régióktól. Ide várták a katonai szervezet főtitkárát, Lord Robertsont, és eljött több macedón vezető is, hogy megnézzék: tényleg csak ósdi és használhatatlan fegyvereket adtak le az albánok? A vád szerint ez történt – az állami televízió kommentátora epésen meg is jegyezte, hogy „kiürültek az albán múzeumok”. A NATO szóvivője, Barry Johnson ezt úgy kommentálta, hogy olyan fegyvereket gyűjtöttek be, amilyeneket a macedón hadseregben is használnak (mint ismeretes, az albán szakadárok még egy T–55-ös tankot is zsákmányoltak az állami csapatoktól), s különben is, nekik nem feladatuk a fegyverek elemzése, a megsemmisítésre van mandátumuk.
A bázison olasz carabirienik és görög NATO-katonák várják a főparancsnokot, a páncélozott helikopterek percre pontosan érkeznek. A forgatókönyv mégis felborul – akkora port csap az első gép, hogy nem száll le a tervezett helyre. Fejvesztett rohangálás kezdődik, a gép jó kétszáz méterrel odébb landol, nyomában lihegő katonák igyekeznek biztosítani a terepet. Mire a főtitkár testőrei és a katonák felocsúdnának, többtucatnyi fotós, operatőr és riporter esik neki a megszeppent politikusnak, aki körül elfogy a levegő, egymás hegyén-hátán szorongunk a harmincöt fokos melegben. Lord Robertson megpróbál semmitmondó egyenmondatokat megfogalmazni (a régi fegyverrel is lehet ölni; korábban ezeket politizálásra használták, de azért vagyunk itt, hogy többé ne lehessen velük nyomást gyakorolni a macedóniai politikára stb.), aztán a világ legerősebb katonai tömbjének emberei magukra találnak, és kiszorítják az újságírókat a vezető mellől.
A „csata” után az észak-atlanti szövetség első embere elindult megszemlélni a kiállított fegyvereket, amelyeket a görögök lajstromba vesznek és raktároznak a magyar megsemmisítők megérkeztéig. A puskák tényleg érdekesek: első világháborús flintákat is látni köztük, de vannak modernebb változatok is: a Kalasnyikovok sokféle típusa mellett kínai gyártású fegyverek, aknavetők, páncéltörők, kézi rakétaindítók és egy mesterlövészpuska is.
Robertson a macedón vezetőkkel is elbeszélgetett, de az újságírók kérdését kikerülte a jelenlegi művelet mandátumának szélesítéséről. Ezek szerint még nem tudni, hogy az egy hónaposra tervezett begyűjtés után vajon maradnak-e a katonák fenntartani a békét – ehhez a szövetség tizenkilenc országának egyhangú döntése szükségeltetik. Mindenesetre a bázist üzemeltető görögök nem bíznak semmit a véletlenre. Hatalmas dömperekkel komoly földmunkáknak láttak neki, s ez a hosszabb tartózkodásra való berendezkedést sejteti.
A nemzetközi sajtó úgy tudja, a főtitkár szerint az albánok eleget tettek a vállalt kötelezettségeknek, most már a macedónokon a sor, hogy alkotmánymódosítás során többletjogokat adjanak a kisebbségeknek, és elvessék a nemzetállam gondolatát. Nem lesz egyszerű – a kormány épülete előtt ma is ott sátraznak azok az aláírásgyűjtők, akik az alkotmánymódosítás ellen tiltakoznak, és az ívek szépen szaporodnak.
A macedónok nem bíznak az albánokban. Úgy gondolják, ez a begyűjtési akció semmire nem elég: a komoly fegyvereiket nem adják le az albán harcosok. Jól tudják, hogy a NATO-jelenlét ellenére a hegyekben és az albán többségű városokban az UCK az úr, s hiába a megismételt kérelem, az egyenruhás albánok nem válnak meg uniformisuktól sem. A megváltozott hangulatot mi sem jelzi jobban, mint az a tény, hogy a koszovói válság idején Macedónia több tízezer albán menekültet befogadott, ám mára ezek a táborok teljesen kiürültek. Ha maradt is valaki, az felment az albán többségű falvakba, a Koszovóban két tűz közé szorult romákat (a szerbek albánbérencnek tartották őket, az albánok meg fordítva) Európa legnagyobb cigánytelepe, a főváros peremén levő Sutka fogadta be.
Az eddig a Balkán mintaállamának tartott Macedóniában valami eltörött. Úgy tűnik, ebben a térségben is hosszú évekre a viszály lesz az úr.