Donászi Aladár augusztus 10-én halt meg. A Sopronkőhidai Fegyház és Börtönben raboskodó férfi borotvapengével tizenöt centiméter hosszan két, a bal oldali nyaki főütőeret és a nyaki izomzatot feltáró metszést ejtett önmagán. A sérülések azonnali orvosi beavatkozás mellett is halálosak lettek volna. A jelentés szerint Donászi Aladár az utolsó estén egyszemélyes zárkájában fél tízig tévét nézett, majd nyugovóra tért. Az éjjel fél tizenegykor kötelező ellenőrzéskor a felügyelő észlelte, hogy Donászi Aladár az ágy mellett a földön, fejjel az ajtó felé fekszik. A zárkaajtót 22 óra 36 perckor nyitották ki, és már az elsődleges vizsgálat megállapította, hogy Donászi Aladár életét vesztette.
– Hol száraz, hol fehér guillotine-ként emlegette Donászi leveleiben a sopronkőhidai büntetőintézetet. Tisztában volt vele, hogy rendőrgyilkosként az átlagosnál szigorúbb bánásmódra számíthat, ám a hétévnyi magány több volt, mint amit el bírt viselni. Donászi Aladár ugyanis készült a börtönévekre, képzeletében a fegyház királyaként tetszelgett, ám a hatóságok magánzárkába száműzték, megfosztva őt a szereplési lehetőségtől. Ezzel elveszett számára az élet értelme – így magyarázza Tábori Zoltán a többszörös gyilkos öngyilkosságának lehetséges okát. Márpedig Tábori Zoltán sokat tud Donászi Aladárról, mivel két éven keresztül, a riportkötet készítésekor s később is tartotta a kapcsolatot az elítéltel.
– Szerdán jelent meg a Bene–Donászi páros elfogásáról szóló hír az újságban, és én mindjárt másnap engedélyt kértem a hivatalos szervektől, hogy hozzáláthassak a kötet megírásához. Az illetékesek örültek az elképzelésnek, mivel tudták, hogy ha a két férfi nem tesz beismerő vallomást, akkor az ügyészség komoly bajba kerülhetett volna – emlékezik a kezdetekre Tábori Zoltán. – A rendőrségen beszédtéma volt, hogy ha Benéék tagadnak, akkor a gyengécske bizonyítékok miatt akár föl is menthetik őket. Egyik esetben sem maradt ugyanis szemtanú, tehát elegendő lett volna, ha azt mondják, hogy a gyilkos fegyvereket a kukában találták.
A könyv szerzője szerint a hatóság mindvégig attól félt, hogy az elkövetők visszavonják a vallomásukat, vagyis az ügyészségnek kapóra jöttek a könyvben szereplő őszinte beszélgetések. A szerző úgy véli: ez magyarázza, hogy példátlan módon miért engedték őt már ügyészi szakaszban a két bűnöző közelébe.
– Két éven keresztül írtam a könyvet, s ez idő alatt rengeteget beszélgettem a rendőrökkel. A nyomozók tapasztalatból tudták, hogy a gyanúsítottakat az első napokban kell megtörniük, mivel ilyenkor még nem gondolkodnak „ügyvéd fejjel”. Az elkövetők szinte örülnek, hogy az üldözés időszaka végetért, s megkönnyebbülésükben mindent beismernek.
A két férfinak volt miről mesélnie. A 41 éves Donászi Aladár és a 44 éves Bene László a szegedi fegyházban ismerkedett meg egymással. Donászi 1989 márciusában szabadult a Csillagból, s még abban az évben Benével közösen több, vagyon elleni bűncselekményt követett el. 1991 tavaszáig hat dohánylerakatot fosztottak ki, s több mint 16 millió forintos kárt okoztak a dohányértékesítő vállalatnak. Tábori Zoltán szerint ebben az időszakban vált nyilvánvalóvá a két bűnöző személyisége közötti különbség. Bene megelégedett volna a lerakatok fosztogatásával, ám társa nagyobb akciók végrehajtására vágyott.
– A kettősben Bene volt a népi, Donászi pedig az igazi urbánus figura. Bene László élvezte a békés falusi környezetet, ahol élt, és nem akart komolyabb bűncselekményekben rész tvenni. Donászi azonban katonás pózt vett fel, amivel már nem volt összeegyeztethető a cigarettalopás.
1991. június 12-én Donászi Győrbe utazott, hogy megszerezze a Győr és Környéke Vízművállalat dolgozóinak fizetését. A pénzszállító jármű kísérőjét, Ősz Zsigmond rendőr főtörzsőrmestert több lövéssel olyan súlyosan megsebesítette, hogy a szerencsétlen ember néhány nap múltán belehalt a sérüléseibe. Donászi zsákmánya 870 ezer forint volt. Nem egészen egy évvel később – immár közösen – a Budai Skála Áruház pénzszállító járművét tartóztatták fel. Donászi feltépte a gépkocsi hátsó ajtaját, és azonnal lőtt. A pénzkísérőként dolgozó huszonegy éves Sádt Győző egyetemi hallgatót a halántékán érte a lövedék. A fiatalember a helyszínen életét vesztette. Az elkövetők zsákmánya ezúttal egy üres pénzeszsák volt.
A fiatalember értelmetlen halála nem állította meg a párost. 1992 novemberében újabb akcióra készülve Székesfehérvár környékén tartottak lőgyakorlatot. Két vadász meghallotta a fegyverek hangját, s orvvadászokra gyanakodva a helyszínre indult. A bűnözők a lebukástól tartva Izsó Lászlót és ifjú Tóth Tamást több lövéssel leterítették. Mindkét vadász a helyszínen meghalt. Az önmagát harcosnak, Magyarországot pedig csatatérnek tekintő Bene László később így vélekedett az esetről: „Bátor harcosok voltak azok a vadászok, különösképpen a vékony arcú Tamás. Tulajdonképpen párbajoztam vele, nekem volt szerencsém, hogy életben maradtam. Utolsó töltényig harcoltunk Tóth Tamással, szülei büszkék lehetnek rá, még a vállamat is átlőtte. Én is harcos vagyok, nem akartam embert ölni egyébként, csak védekeztem, különben is a vadászok kezdtek először tüzelni. Tóth Tamás lelke nem halt meg, velem van a Csillagban, a barátom lett, gyakran beszélgetünk.”
Habár közvetve, de Donászi Aladár tehető felelőssé az ártatlanul letartóztatott Jambrik Mihály tragédiájáért is. A postai kézbesítőt a soroksári postahivatal kirablásával gyanúsították, és több hónapig előzetes letartóztatásban tartották. A tévedésre csak Donászi Aladár letartóztatásakor derült fény, mivel a rablógyilkos többek között a soroksári bűncselekményt is beismerte. A család kálváriája ezzel azonban nem ért véget, mivel Jambrik Mihály a szabadulását követően nyomtalanul eltűnt.
A Győr-Moson-Sopron Megyei Bíróság végül 1995. január 26-án hozta meg ítéletét, amelyben Bene Lászlót és Donászi Aladárt több emberen, részben kitervelten, nyereségvágyból, aljas indokból, különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés bűntettében találta bűnősnek. A bíróság a kiszabható legsúlyosabb büntetésről, az életfogytig tartó szabadságvesztésről döntött, kijelentve, hogy a két férfi leghamarabb húsz esztendő múltán bocsátható feltételesen szabadlábra. Ekkor kezdődött el Donászi Aladár hét évig tartó agóniája.
– Donászi sohasem adta föl a katonatiszti szerepet – véli Tábori Zoltán. – Amikor elfogták őket, azonnal kijelentette, hogy ő hadifogoly. Ezt akarta játszani a börtönben is, csakhogy a hatóság megfosztotta őt a közönségtől. A börtönt egyszer száraz, egyszer fehér guillotine-nak nevezte, ahol nem végzik ugyan ki, mert a törvény nem teszi lehetővé, de mindent megtesznek, hogy kikészítsék, és az őrületbe kergessék. Donászi ugyanis – jó katonához illőn – elfogadta volna a halálos ítéletet, és fellebbezni sem akart. Azt képzelte, hogy a börtönben majd ő lesz a többi elítélt példaképe, akire mindenki fölnéz, akinek elismerik az érdemeit. Erre kapott egy magánzárkát, ahol a képzeletbeli rangját senki előtt sem csillogtathatta. Gyakorlatilag hét éven keresztül senkihez sem szólhatott egy-két látogatón kívül. Tudta, hogy nem véletlenül került abba a megyébe, ahol a rendőrt megölte, és érezte: hiába tenné lehetővé az ítélet, húsz év múlva sem fogják szabadon ereszteni.
Az öngyilkosság híre mégis meglepte Tábori Zoltánt. Az író ugyanis inkább néhány évvel ezelőtt – amikor Donászi szakított az élettársával – várt volna hasonló eseményt. Tábori Zoltán abból indult ki, hogy a folyamatos megfigyelés alatt tartott cellába nem juthat be olyan eszköz, amellyel az öngyilkosságot végre lehet hajtani: Donászi Aladárt félóránként ellenőrizték, a látogatóival csak egy üvegfalon keresztül beszélgethetett, de még a televízióját is egy törésálló üveglap mögé helyezték.
Tábori Zoltán egyébként a könyv 1996-os megjelenését követően is tartotta a kapcsolatot Donászi Aladárral. Az életfogytig tartó szabadságvesztésre ítélt férfi hosszú, hol fanyar, hol cinikus leveleket írt a börtönéletről. Donászi még ekkor is féltőn óvta a kitalált arculatot, s vigyázott rá, hogy levelei optimista hangvételűek legyenek. Önmagáról szinte egyáltalán nem írt, mindössze egyetlen alkalommal említette meg, hogy szerinte nincs értelme végigcsinálni a büntetést.
– Donászi egyvalamiről, a megbánásról sohasem szólt. Úgy vélte, fölösleges erről beszélni, mivel úgysem tudná senki, hogy valóban őszinték-e az érzelmei. Egy alkalommal viszont elárulta, hogy az egyetemista megölését megbánta, de csak azért, mert a szerencsétlen fiatalembernél nem volt fegyver.
Nemrég Donászi Aladár társa, Bene László is hallatott magáról. A bűnöző filozofikus hangvételű levelet küldött a Zsaru című újság szerkesztőségébe, amelyben többek között azt írta: halála tizedik évfordulóján szeretne szobrot állíttatni bűntársa, Donászi Aladár egyik áldozatának, Ősz Zsigmond főtörzsőrmesternek. Az ötlet egyenes folytatása a két rablógyilkos között kialakult háborúskodásnak. Bene László ugyanis sohasem tartotta az értelmiségi szülők által nevelt társát valódi profinak, és nehezményezte, hogy Donászi mellett őt csak másodhegedűsként kezelik. Bene László így írt erről: „Donászi az öldöklésből merítette a bátorságot. Áldozatai haláltusája és a vér látványa nyújtotta számára a biztonságot. Véleményem szerint bűnözni csak tisztességesen és becsületesen lehet.”
A kegyetlen páros még élő tagja levelében a szoborállítást is megmagyarázta: „Azt gondolom, hogy 2001. június 27-én a tíz éve meghalt Ősz Zsigmond rendőr főtörzsőrmester erénye okán megüti azt a mértéket, ha szabad így mondani, amelyet a közvélemény elvár. (...) Hangsúlyozom tehát, a jobb összefogás kedvéért, Ősz Zsigmondnak Győrött, 2001. június 27-én köztéri szobor állíttassék!”
Csakhogy Donászi Aladár még halálában is borsot tört egykori barátja orra alá, hiszen a hozzátartozók szemében a férfi öngyilkossága lett az áldozatok méltó emlékműve.
origo.hu
Két autó és egy mikrobusz ütközött, lezárták az M1-es autópályát
