A harmadik kísérlet

A jó évtizede tartó balkáni drámában immár harmadszor lép színre a NATO, hogy tekintélyével normális mederbe terelje a „hősök” véres indulatait. Vajon sikeres lesz-e a mostani jelenés? Ezúttal is csupán tűzoltásra vállalkozott az atlanti szövetség, avagy ennyi idő és tapasztalat után végre van átfogó megoldás a tarsolyában? Van-e egyáltalán értelme a helyi ejnyebejnyézéseknek, ha nincs mögöttük a gondolat, az a stratégiai terv, amelyet szolgálhatnának az ilyen fellépések? Elkerülhető-e, hogy a NATO Bosznia és Koszovó után láthatóan határozott szándéka ellenére ismét elhúzódó akcióba bonyolódjon, ha már elkerülhetetlen a beavatkozás? Mennyiben lenne más Macedónia, mint az előző helyszínek voltak? Mitől lehet majd itt fenntartani a rendet valódi polgári közigazgatás nélkül? S egyáltalán, meddig tart még ez a rémdráma? Ez már az utolsó szín? Megannyi kérdés, amelyekre néhány nap után még korai lenne választ adni, mégha a korábbi tapasztalatok néhányat már eleve költőivé is tesznek.
A szövetség ezúttal láthatóan óvatos. Az amerikaiak eleve ügyesen kihátráltak a dolog lényegi részéből. Brüsszelben nem győzik hangsúlyozni, hogy nem béketeremtésre, még csak nem is a béke fenntartására, közvetítésre vállalkoznak, nem fognak senkit leszerelni, nem kutatnak fegyverek után, csupán összeszedik mindazt az arzenált, amit önként és dalolva leadnak nekik. Harminc nap az egész, aztán itt sincsenek! Be kell vallanom, hogy csupán a Balkán elmúlt évtizedét ismerve is megmosolyogtató kissé ez a naivitás (vagy álnaivitás?). Gondoljuk csak jól végig, hogy Vukovár, Srebrenica, Koszovó vagy akár Tetovó után mit is fogalmaz meg ez az abszurd célkitűzés? A katonák majd begyűjtik azokat a fegyvereket, amelyeket a tegnap még harcoló felkelők önként adnak le, közben törvényerőre lépnek az eddig negligált kisebbségi jogok, és ennyi felgyülemlett gyűlölet gőzét egy pohár rakiban vagy sligovicában kieresztve békésen élnek egymás mellett szlávok és albánok. Mint a mesében.
Már a közvetlen előzmények sem ezt ígérik, hiszen egy pillanatra se feledjük, hogy az akció előfeltétele egy külső felek által kikényszerített egyezmény, amely a legjobb esetben is csupán apró lépés lehet a hőn áhított balkáni stabilitás megteremtése felé. A mostani kompromisszum tehát eleve sérülékeny, hiszen arra nyomásgyakorlás nélkül egyik fél sem szánta volna rá magát. A keretmegállapodás betartásának esetére a Nyugat ugyan előrelátóan valóban errefelé jelentős, 82,5 millió eurós támogatást helyezett kilátásba, ám mit ér majd mindez a korbács suhogtatása nélkül? A helyzetet jól érzékelteti az a sok bizalomról nem árulkodó tény is, hogy a fegyvereket csak akkor adják le, ha a Nyugat garantálja a békemegállapodás betartását, a Nyugat viszont ezt csakis akkor garantálhatja, ha leadták a fegyvereket. Eleve nagyon kérdéses, hogy mit akarnak az albánok. Amit most hirdetnek, avagy amit a legtöbb elemző tulajdonít nekik. A másik oldalban sem lehet több bizodalma a szemlélőnek, hiszen vezető politikusaik nyilatkozatai aligha azt sugallják, hogy nagyon lelkesek lennének a kisebbségi jogok biztosítása terén. Macedónia gyakorlatilag még az alkotmány módosításával is a macedónok nemzetállama marad, legfeljebb már nem az albánok kárára. No, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen a kisebbségi jogokat egyelőre csak mutatóban tartják be, a realitásokhoz pedig közelebb áll, hogy Tetovóból a szlávokat, Bitolából pedig az albánokat üldözték el a győzők. A fejekben egyelőre nincs közeledés. Sőt, az elmúlt hónapok eseményei csak erősítették az elválasztó falakat.
Nem segíti az akció sikerét az azt kísérő, a NATO-val szemben is növekvő bizalmatlanság sem. A macedónok jelentős része ugyanis az albán fegyveresek támogatásaként fogja fel ezt a küldetést. Árulásnak tekintik már a megállapodást is, és csalódottak amiatt, hogy a koszovói háború idején a NATO-nak nyújtott segítségért ezt kapták cserébe. Annak a veszélye, hogy a NATO akaratlanul is az albán fél pártjára sodródik, a macedóniai szlávok fó-biáit félretéve is fennáll, hiszen ugyancsak sakkban tarthatják a KFOR-erők biztonságával. A szlávok gyanúját csak erősíti az albánok derűs nyugalma, akik bizony győzelemként értékelik, hogy az ohridi egyezmény Nyugat- és Észak-Macedónia albánok lakta területeinek nagy részét de facto a Nemzeti Felszabadítási Hadsereg (UCK) gerilláinak ellenőrzése alatt hagyta. Egyik nyilatkozatában az ENSZ volt emberjogi biztosa, Jirí Dienstbier felhívja a figyelmet erre a veszélyes helyzetre. A cseh politikus szerint az albánok azzal számolnak, hogy tejles birtokosai lesznek azoknak a területeknek, amelyeket jelenleg ellenőrzésük alatt tartanak, és később a „béke érdekében” nem engedik vissza az elűzött macedónokat. Ezt a feltevést erősíti az a tény is, hogy az egységes nemzet, Nagy-Albánia álma mögött sokkal földhözragadtabb érdekek is meghúzódnak a térségbeli harcok mögött. Ez pedig a csempészútvonalak zavartalanságának biztosítása, s ebből a szempontból a Vardar völgye egyáltalán nem elhanyagolható.
Mindezek fényében eleve megkérdőjelezi a mostani akció sikerét a fegyverek száma körüli vita. A tervekben ugyanis mintegy háromezer fegyver begyűjtése szerepel, míg a szkopjei becslések néha 60-80 ezer harci eszközről is beszélnek. A különbség az érthető macedón túlzásokat levonva is gyanús, és különösen a koszovói tapasztalatok alapján már a fellépés eredeti célkitűzését is megkérdőjelezi. Katonai szakértők emlékeztetnek arra, hogy Koszovóban 7-10 ezer harceszközt szedtek össze, de még ezután is bőven maradt a macedóniaiak felfegyverzésére, és aligha kétséges, hogy az itteni szélsőségesek már a NATO-erők megérkezése előtt elraktározták készleteik nagy részét. S ehhez még vegyük hozzá, hogy a begyűjtés az úgynevezett Albán Nemzeti Hadseregre (AKSH) nem is vonatkozik. Az e téma körüli bizalmatlanság, amely végső soron akár hamar az egész keretegyezmény felrúgásához vezethet, nem csak Szkopjére jellemző. Sokan nevetségesnek és megalázónak tartják a begyűjtendő fegyverek mennyiségét. A tervezett szám ugyanis, mint azt az olasz Il Sole 24 Ore kiszámolta, azt jelenti, hogy a helyszínre küldött négyezer ember fejenként egynél kevesebb fegyvert fog csak összeszedni. Ha pedig a misszió költségeit tekintjük, akkor így minden egyes Kalasnyikov hatvanmillió lírába kerül, tehát kétszázszor többe, mint ami e fegyver piaci ára a Balkánon.
Ezek után alighanem azokkal az elemzőkkel érthetünk egyet, akik szerint a Nyugat Boszniához, Koszovóhoz hasonlóan ismét legfeljebb szépítget a Balkán képén, az egész átalakításával most sem foglalkozik. Csodával lenne ugyanis határos, ha Macedóniában harminc nap alatt sikerülne stabilizálni a helyzetet. Az elmúlt tíz év után pedig errefelé senki sem hisz a csodákban.