A hegyek ura

A Nagybányán élő Szász György hatvanévesen vágott bele vállalkozásába, annak ellenére, hogy állampolgársággal és jelentős nyugdíjjal várták Németországban. Ő hazament, "mert jobb úrnak lenni keleten, mint kulinak nyugaton", s pár év alatt felépítette vállalatbirodalmát. Jóllehet irodájában gyakori vendég a hírszerző szolgálat embere, a román sajtóban pedig többször is hazaárulással vádolták.

Egész életében el akart menni, de nem engedték, aztán mégis maradt, amikor mehetett volna. Miért?

- Amikor 1948-ban egy barátommal elkaptak a román-magyar határon, megvolt az okom a távozásra – úgy éreztem, a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Gimnáziumban és a nagyenyedi kollégiumban számomra feltarisznyált szellemi útravaló nem passzol ahhoz a világhoz, ami formálódott a második világháború utáni Romániában. Elkaptak a zöldhatáron, kopaszra nyírtak, gyalogosan kellett elmennünk a kolozsvári börtönbe. Szegény szüleim alig tudtak kiszedni az egyetemi felvételi idejére. Két év felfüggesztettet kaptam, végigizgultam az öt egyetemi évet, hogy nehogy kiderüljön. Hála istennek lassú volt az információs rendszer – már a diplomamunkámat készítettem, amikor kaptam egy levelet, hogy fizessem be a perköltséget. Az iskola titkárnője elhitte, hogy csak tanú voltam egy bírósági ügynél, ezért nem lett baj belőle, elvégezhettem az elektromérnökit. Különben soha nem adtak nekem útlevelet, pedig a két német származású nagymamámnak köszönhetően már Ceausescu bukása előtt huszonöt évvel megvolt a német befogadópapírom, de nem engedtek el. Hatvanévesen elmentem nyugdíjba annak reményében, hogy tudnak számolni: Romániának ugyanis kevesebbe kerülök akkor, ha a németek adják a havi apanázst. Ez nem jött be, de pár hónap múlva kivégezték a diktátort, így én is elindulhattam szétnézni a világban. Kilencven tavaszán besétáltunk a lányommal egy németországi menekülttáborba, ahol pár óra múlva már azt is tudtam (hiába, a porosz precizitás...), hogy két és fél ezer márka lesz a nyugdíjam, ha maradok. A lányom maradt, s bár ma már itthon jobban élhetne, ma is Németországban lakik. Sokat gondolkodtam én is – havi megélhetésre sok pénznek tűnt a felkínált nyugdíj, de életet kezdeni kevésnek, és eszembe jutott apám mondása is, szerinte egyszer mindekinek, aki itt született, el kell döntenie, hogy merre indul: nyugatra kulinak vagy keletre úrnak. S mivel nekem a diktatúrával volt bajom, nem az országgal, ezért aztán vettem két használt autót, és hazajöttem vállalkozónak. Azóta itt vagyok.

- Stratégiai intézetben volt kutató- és tervezőmérnök, mégis megúszta a párttagságot. Hogy sikerült?

- Mivel kitüntetéssel végeztem az egyetemet, válogathattam a munkahelyek közt, és nekem Nagybánya tetszett a legjobban. Egy évet voltam egy színesfém-feldolgozó műhelyben, aztán átigazoltam a villamos művekhez. Érdekes világ volt akkoriban: a magyar forradalom évében kezdték a munkás igazgatókat lecserélni. A vállalat antikommunista párttitkára – mondom, érdekes világ volt akkor! – azt mondta, mivel nekem mérnöki diplomám van, és a munkámmal is meg vannak elégedve, párttagot csinálnak belőlem és igazgatót. Két évig nem tűnt fel senkinek, hogy csak a második pontot sikerült teljesíteniük. Amikor lebuktam, összehívtak egy rendkívüli pártgyűlést, és akkor láttam meg, hogy a vállalat több száz dolgozójából valaki kiválogatta a linkeket és a munkakerülőket – ők voltak a párttagok. Akkoriban még szégyennek számított oda járni, én sem akartam közéjük tartozni. De akaratom ellenére párttagjelöltet csináltak belőlem. Három évig még kihúztam így, végül valaki kiderítette, hogy Sepsiszentgyörgyön vagyona volt a famíliámnak. Ezért aztán – nagy megkönnyebbülésemre – a nem megfelelő származás miatt nem vettek fel, de a funkciónak is lőttek. Gyorsan találtak maguknak egy másik igazgatót, én pedig átmentem a Bányászati Kutató- és Tervezőintézetbe, és ott dolgoztam a nyugdíjig. Mivel nem voltam párttag, elméletileg nem nyúlhattam a titkos iratokhoz – a gyakorlatban ez úgy működött, hogy velem megcsináltatták a munkát, amit aztán aláírt egy elvtárs, hogy ne legyen belőle baj.

- Ma már ön a kutatóintézet tulajdonosa. Most hozzáfér a titkos iratokhoz?

- Kilencvenkilenc tavaszán privatizálták a vállalatot, de nekem nem volt szándékomban megvásárolni. Az alkalmazottak akarták megszerezni, de nem volt elég pénzük a vásárláshoz. Meghívtak engem is mint volt kollégát, s tíz nap alatt meggyőztek, hogy fizessem ki az egészet. Félmillió dolláros adóssága volt a cégnek, ezt is át kellett venni. Amikor nyélbe ütöttük az üzletet, másnap jött a főszekus az igazgatóhoz, hogy felelősségre vonja: miért adták „egy idegen” kezébe a vállalatot. Amikor a direktor elmagyarázta, hogy nem vagyok idegen, hiszen az életem nagyobbik felét itt éltem le, akkor az volt a baja, hogy „nem a mi fajtánk”.

- Milyen kellemetlenségei támadtak ebből az üzletből?

- A helyi román sajtó is kampányt kezdett ellenem – elhallgatta az adósságot, csak azt írta meg, hogy olcsón adták nekem a jól menő céget. Aki nekünk tartozik, az nem akar fizetni (ez is egy módja a megfojtásnak), a mi tartozásainkat pedig hatalmas büntetőkamatokkal sújtják a hatóságok. Oda jutottunk, hogy mára nagyobb a büntetésünk, mint az eredeti követelés – az adósaink persze továbbra sem fizetnek, de velünk már befizettették a nekik leszámlázott érték utáni közterheket.

- Mégis mivel vádolták önt a vállalat eladása miatt elégedetlenkedők?

- A legsúlyosabb politikai jellegű vád az volt, hogy idegen kézbe került az altalajkincsek nyilvántartása. Még a bányaügyi miniszter is írt egy levelet, hogy a titkos adatokat tartalmazó irattárat adjam át a bányavállalatnak, de én visszaírtam, hogy ezt is pont úgy megvettem, mint a cég többi részét, s a titkos adatok kezeléséről szóló törvényt is be tudom tartani csakúgy, mint bárki más. Képzelheti, mennyire szeretnek emiatt Bukarestben.

- Mit tartalmaz pontosan ez az irattár, amiért ekkora nagy felhajtást csinálnak?

- Többek közt a Nyugati-Kárpátokban található aranytartalék nagyságát, fellelhetőségét és a fémtartalmú kőzetek (például ezüst, réz, ólom, cink) lelőhelyét.

- Több céget birtokol, ezeket a Nagybánya környéki hegyekről nevezte el. Nem illik ilyet kérdezni, de mégis érdekelne, hogyan épült fel a birodalom?

- A nevekkel az a helyzet, hogy a tipikusan magyar kifejezés hátrányos lehet errefele, románt nem akartam, a német jól jött. Ezért lett Frauenbach az Asszonypatakából (ez különben a város régi neve), ezt egy gépészmérnök barátomnak alapítottam, aztán amikor az első cégemmel (ennek latin neve van, a Mons Medius középhegységet jelent) túl sok mindennel kezdtünk foglalkozni, akkor átraktam ide pár tevékenységet. Én már a rendszerváltás előtt is „vállalkoztam” – a munkahelyemen a számítástechnika ipari alkalmazása volt a feladatom, s a diktatúra utolsó éveiben egy termelőszövetkezet keretein belül maszekoltunk ezen a területen. A kilencvenes évek elején számítástechnika nagybani kereskedésével indultunk, s akkora volt a különbség a hazai és a külföldi árak közt, hogy amikor a profitunk százszázalékosra csökkent, a cégtársaim fanyalogni kezdtek, hogy lassan nem éri meg ezzel foglalkozni. Száz tonnaszám exportálunk fémből készült kanálisfedőket Németországba, a Frauenbach pedig fafeldolgozással és faexporttal foglalkozik, valamint kerámia csecsebecséket gyárt a nyugat-európai piacra. És el ne felejtsem: mesterséges kristálynövesztéssel is foglalkozunk. Több száz munkásunk dolgozik Magyarországon, ahol felvállaltunk egy szénbányát – akkora a fizetéskülönbség a két ország közt, hogy a brigádban tucatnyi mérnök dolgozik vájárként, szenet termelnek egy hőerőműnek, de Németországban is vannak munkásaink.

- Álljunk meg egy szóra a kristálynövesztésnél! Mi is ez pontosan?

- Egy magyar céggel közösen csináljuk, ám annak a tulajdonosa is egy erdélyi származású fizikus. Régi barátom, nem volt elegendő tőkéje a vállalkozáshoz, ezért beszálltam egy jelentősebb összeggel. A bányaipari kutatóintézet egykori titkos izotóplaboratóriumában növesztjük mesterséges módon a kristályokat, ezeket a radioaktív sugárzást mérő készülékekhez használják szerte a világban. De hadd fejezzem be a leltározást: a kutatóintézetnek 99,8 százalékban vagyok magánszemélyként a tulajdonosa, az államnak egy darab aranyrészvénye van amiatt, mert stratégiai fontosságú a vállalkozás. Ez annyit jelent, hogy a megkérdezésük nélkül nem adhatom el és nem szüntethetem meg a céget. A vállalat egy öthektáros területen van, a hatemeletes főpület alapterülete hétszázötven, a hasznos területe majd ötezet négyzetméter. Van még egy-két ugyanekkora alapterületű, de csak kétemeletes épület és sok kisebb is.

- Lehet azt mondani, hogy ön Nagybánya legnagyobb vállalkozója?

- Vannak nálam nagyobbak is, igaz, nem mindegyikük foglalkozik ténylegesen termeléssel. Tudja, errefele a huncutságból jobban meg lehet élni, mint a munkából. Amikor a romániai vállalkozások életesélyeiről kérdeznek, mindig az Animal Planet dokumentumfilm-csatorna jut eszembe. Ott láttam, hogy amikor a tigris elejti a nagyvadat, tucatnyi hiéna körülállja, és várnak türelmesen. A tigris jóval erősebb, mint a hiénák, ezért eleinte nem zavartatja magát. De azok egyre közelebb mennek, egyre jobban idegesítik, egészen addig, amíg a tigris hagyja az egészet a fenébe, és továbbáll, szabad prédául hagyva a leütött bikát. Állandó ellenőrzésben élünk, és ez még nem is lenne olyan nagy baj, ha a sokféle kontroll nem tartaná állandóan a markát – egész egyszerűen nem lehet úgy dolgozni, hogy ha akar, ne találjon hibát. Van, aki kényelmes: már a vizsgálat elején megmondja, mennyit kér a nyugalmunkért cserébe, s aztán – hogy magát fedje – szimbolikusan megbüntet egy apróságért. Különben ez a büntetés esik a legrosszabbul az egészben – ha már fizetek, legalább ne alázzanak meg. Sok a parazita ebben a túlbürokratizált országban, a régi rezsim emberei megtalálták a helyüket az új világban is.

- A helyi magyar hetilap is az öné?

- Nem. A Bányavidéki Új Szó bajban volt, ezért felajánlottam nekik pár helyiséget az irodaházban, a cég nyomdáját is ingyen használhatják, s ha papírgondjaik vannak, abban is tudunk néha segíteni. Amikor elfoglalták a helyiségeket, másnap megjelent a román újságban, hogy idegen cégek költöztek a titkos irattár mellé. A titkosszolgálat embere megint eljött, elbeszélgettünk, aztán ők hazamentek, a lap pedig maradt.

- Sokat áldoz magyar célokra. Miért?

- Amíg van mit, szívesen adok. Nemrég a nagybányai magyarok kinéztek egy házat közösségi célokra. Mielőtt pályáztak volna Magyarországra, segítettem megcsináltatni a tetőt, mert folyt be a víz, és adtam tízezer dollárt az előlegre. Ha jó célra kérnek, akkor adok – annak különösen örülök, hogy megnyerték a pályázatot, és magyar ház lesz Nagybányán.

- Úgy tudom, magyar és EU-megrendelésre az ön cége készítette el a Tisza romániai szakaszáról azt a tanulmányt, amely feltárja a potenciális szennyező forrásokat. Magyarország az Aurul-perben perdöntő iratként kezeli ezt a jelentést.

- Maradjunk annyiban, hogy készült tanulmány a tiszai szennyező forrásokról. Amikor erről itthon is tudomást szereztek, hazaáruló lettem a román sajtó és a közvélemény szemében.

- Nem fél?

- Én már megettem a kenyerem javát. Nincs vesztenivalóm – minél inkább meg akarják fojtani a kutatóintézetet, annál inkább ragaszkodom hozzá. Már öreg vagyok ahhoz, hogy feladjam.