A karcsai ördög

Nyolcszáz esztendeje egy furcsa ördög gubbaszt a karcsai templom kapuja felett. Nem áll, ül vagy guggol. Nem is függ, hasal vagy száll. Nehéz megmondani, mit tesz. Kőből faragott figurája pohos hasa alá húzott görbe lábakkal úgy lóg a levegőben, hogy közben a feje fölé faragott kőlapon egy roppant sárkánygyíkot tart.Nem kétséges, hogy ez a démonpáros kapuőrzőként állíttatott a helyére. Elűzni a rontást. Amiből akadhatott bőven. Kapcsolat nincsen a két figura között. A szobrász a sárkánygyíkkal csak azt akarhatta érzékeltetni: ez a gubbasztó gnóm nem szimpla ördögfi, akit a gyermekmesék idéznek. Benne hatalom és akarat sűrűsödik. Aki pedig ezt nem veszi tudomásul, magára vessen...Az épületet, Magyarország egyik legszebb Árpád-kori templomát jó néhány évszázada már a kálvinisták használják. A torz ördögfigura aligha zavarhatta őket. A sárkány sem. Sokan talán észre sem vették, ahogy itt csimpaszkodik a boltozatos kapu felett.Mi mindent láthatott ez a gnómszerű jelenség a tovapörgött korok alatt? Évszázadok futottak tova, generációk sora merült alá a falu földjébe. Hadak vonultak át a tájon. Vándor lantosok hoztak hírt messzi csatákról. Ünnepek fénylettek fel és fakultak a ködbe. Tatár hordák után török martalócok jöttek. A temetetlen holtakra keselyűk keringtek. Német lovagok vágtattak Erdély irányába. Rég elporlott oligarchák éltek errefelé, Korjatovicsok meg Perényiek. Hollók károgtak a bitófa felett. Aztán lengyel rablóhadak portyáztak. Szakadt kuruc vitézeket labanc dzsidások üldöztek. Átvonult a falun a vezérlő fejedelem, aki a közeli Borsiban látta meg a napvilágot, de méltó nyughelye mind a mai napig nincsen. Később nyalka huszárok szálltak meg a faluban. És jöttek szakadt komédiások. Harsogott a trombita, és a gyerekek kikerekült szemmel figyelték, ahogy a műlovarlány felszáll a levegőbe, az erőművész pedig mázsás súlyokat emelget. De jöttek nyomorult ablakostótok és ruszin medvetáncoltatók is. Kíntornások meg drótosok. Aztán vándorcigányok ekhós szekéren. Értettek a dalhoz, a teknővájáshoz meg a vályogvetéshez, de sokféle zsiványmesterséghez is. És Galícia felől menekülő zsidók is tódultak errefelé. Kalapjukat a homlokukba húzták. Némelyikük kézikocsin tolta maradék motyóját. Csimbókos szakállában alvadt vér meg törek. Szemében felégett házak emléke...A helybeliek néha arról suttogtak, hogy a templomkaput posztoló ördög éjszakára megelevenül. Leszáll a kapu fölötti őrhelyéről, és bekukkant a házak ablakán. Segít a rászorulókon, és megregulázza a renitenseket. Az iszákosokat, az enyveskezűeket, a szoknyabolondokat. Csakhogy itt felmerül a dilemma, aminek még senki sem tudott a végére járni: ha az ördög segít a bajbajutottakon, és átokkal sújtja az orzókat, akkor miért hívják ördögnek..?Néha zeneszó hallatszott. Cimbalom- meg lantmuzsika. A fiatalok májusfát állítottak, vagy vígan szökkentek át a Szent Iván-éji tüzek felett. Hallatszott a regösök éneke, a karácsonyi pásztorok ostorpattogtatása. Megízlelték az újbort, és disznóvágáskor kóstolóval traktálták egymást, akik korábban bosszúra szomjaztak. A búcsúban körbe-körbe szálltak a körhinták. A gyerekek pedig, a hajdani esküdt ellenségek unokái, egymásra néztek, csizmás fiúk meg lányok, és összebújtak az útszéli akácfák alatt alkonyatkor. Néha körüllestek, talán nem is a szüleiktől tartva, hanem a mendemondáktól, miszerint a gnómszerű ördögfigurát tán épp erre eszi a fene. Az azonban ismerte a regulát. Nem avatkozott a fiatalok dolgába.És ma már az is történelem, hogy harckocsik jöttek kelet felől. Szőke, tejfelesképű katonák. Egyikük-másikuk mongolvágású szemében idegen tájak fénylettek. Jöttek aztán az agitátorok meg a padláslesöprők. Jöttek a téeszszervezők, akik ha mézesmázos szóval nem boldogultak, elővették a korbácsot meg a kurtavasat...És az ördög látta mindezt. Ünnepet és gyászt, romlást meg újjászületést. Mert egymaga változatlan itt sok száz esztendeje. A templomot ki tudja, hányszor átépítették már. Családok haltak ki, és újak költöztek a helyükbe. Ő, a töppedt gnóm ott csimpaszkodik ma is a kapuboltozat felett. Csoda, hogy erővel bírja. Néha tán úgy érzi, a hatalma megfogyatkozott. De maradnia kell. Jelenléte értelme ugyan ismeretlen. Talán maga sem tudja, miért támaszkodik rá görbe lábaival meg esett vállával az elsuhogó levegőre.Egyszer egy vándor szobrász megfaragta és odaállította a templomkapu fölé. Senki nem sejti, ki volt ez a kőfaragómester. Merről jött és hová tartott. A hajdani művészek nevét nemigen őrizte meg a krónika. A pap aztán megáldotta a szobrot, és azóta ott függ az háttal a világnak. Elfeketedve, mozdulatlanul.