A tudás fája

Már az óegyiptomi hagyomány ismerte mind az élet fáját, mind a tudás fáját. A Halottak könyve felszólítja a halottat, hogy madár képében repüljön fel egy fára, amelyen az élet gyümölcsei nőnek, s ily módon istenné lesz. A halál visszajuttatja az embert az istenek országába, ahonnan földi élete tartamára kiűzetett. A halott előtt feltárul a nagy titok: megismeri isteni lényegét, Rétől való származását. Az ókori Babilonban kétféle fát ismertek: az igazság fáját – a tudás fájának változata – és az élet fáját.
A Teremtés könyvének tanúsága szerint az első emberek engedtek a kígyó csábításának, megkósolták a tudás fájának gyümölcsét, és felfedezték saját meztelenségüket.
S ez már az ember bűnbeesésének története.
A túlvilág, a síron túli világ a holtak vagy a lelkek tartózkodási helye. A túlvilághoz vezető út a felfogások szerint nehéz és veszélyekkel teljes: a messzi túlvilágot az élők világától folyók, hegyek választják el, szigeten, a föld mélyében vagy az egekben terül el. Az út megtételéhez a halottnak csónakra, lóra, kutyaszánra, kocsira, elnyűhetetlen lábbelire, útravalóra van szüksége, s ezt általában betették mellé a sírba. A túlvilág bejáratát őrök őrizték.
A halál után folytatódó élet általános koncepciója a primitív kor és az antik világ felfogásában olyan nézetekkel bővült, hogy a különböző kategóriába tartozó holtakra más-más sors vár. A túlvilági élet a halál módjától függött: akiket meggyilkoltak, akik vízbe fúltak, természetes halállal múltak ki vagy gyermekkorukban haltak meg, a túlvilág más-más régiójába kerültek.
A lélekvándorlás, a reinkarnáció tana a hindu mitológiában és a buddhizmusban érte el fejlődésének csúcsát. Ezenkívül számos nép képzelte úgy, hogy a halott újjászületik utódjában, általában az unokájában, ebből ered, hogy az újszülött örökli egyik ősének nevét. Ezekben az esetekben a túlvilág nem utolsó állomása a halottnak, hanem kikerülhetetlen szakasz a halálon át megvalósuló újjászületések szakadatlan körforgásában.
A tűz csiholása és felhasználása a legszembeötlőbb és legegyetemesebb jele annak, hogy az ember kivált az állatok közül. Eredetéről számtalan mítosz terjedt el. Gyakori a tűz elrablásának motívuma, amikor valamilyen lény elrabolja a tüzet egy másik lénytől, és átadja az embereknek.
Az út számos vallási hagyományban metaforikus értelemben is előfordul. Buddha a maga tanítását középútnak nevezte, amelyet a mindennapi viselkedés tekintetében szembeállított a szélsőséges aszkézissel és hedonizmussal.
A Biblia szól az Úr, a szövetség, az élet, a bölcsesség, az igazság, a kegyesség, az igaz élet útjáról, de emlegeti a bűn, a törvénytelenség útját is.
Szoros kapcsolat vehető észre a vallás és a mitológia között. A vallás abban gyökerezik, hogy az ember tehetetlen a vak természeti és társadalmi erőkkel szemben, a mitológia abban, hogy az emberi észnek elemi szükséglete a környező valóság megértése és magyarázása.
Az antik görögöknél igen magas fejlődési fokra emelkedett a mitológia, de hinni a mítoszokban nem volt kötelező. Számos művelt ember mosolygott a mítoszokon, s ezzel egyáltalán nem adott okot arra, hogy istentelenséggel vádolják mindaddig, amíg kellő tisztelettel viseltetett a várost pártfogoló istenek iránt, és elvégezte az előírt vallási szertartásokat.
A mítoszok a népi képzelet szülöttei, naiv magyarázatot adnak a valós világ tényeire. Az emberiség természetes kíváncsiságából fakadnak, s ahogy gyarapszik tapasztalata, úgy tágul mitológiai képzeletének köre, s úgy válik összetettebbé a mítoszok tartalma. Noha a mitológia és a vallás különböző tőről fakad, van bennük közös is: a megszemélyesítő képzelet.