Afrikai kárpótlás

Kell-e jóvátételt fizetni a több millió elhurcolt rabszolgáért? S ha igen, kinek és mennyit? Bocsánatot kell-e kérni a gyarmatosítás szörnyűségeiért? S ha igen, kinek és kitől? Ezek a Durban előtt felvetett kérdések látszólag könnyen megválaszolhatóak, legalábbis innen, Közép-Európából tekintve, az elmúlt évszázadok alatt ugyanis a klasszikus rabszolgaság intézménye ezt a térséget gyakorlatilag nem érintette. Mint ahogy a következményei sem.

Az egykori kizsákmányolók és kizsákmányoltak leszármazottait, illetve jogutódjait azonban a mai napig élesen megosztja a vita. Nem is csoda. A rabszolgaság és a gyarmatosítás bűnei főként ez utóbbiakat foglalkoztatják rendkívül elevenen, ők a durbani rasszizmus elleni konferencián kívánnak ügyükben áttörést elérni. Már az előkészületek alatt leszűrhető volt azonban, hogy nem lesz könnyű dolguk. Az afrikai államok kárpótlást és bocsánatkérést követelnek egykori gyarmattartóiktól, az Egyesült Államok és számos nyugat-európai ország viszont hallani sem akar erről.
A kárpótlás kérdése nem új keletű. Az Egyesült Államokban már a hatvanas években, a feketék egyenjogúságáért folyó harcban felvetődött a jóvátétel kérdése. Az azonban, hogy ki kinek és mennyit fizessen, a mai napig nem tisztázott. Felvetődik az egyes afrikai törzsek, uralkodók, államok, illetve ezek jogutódainak felelőssége is, hiszen nekik óriási szerepük volt abban, hogy honfitársaik millióit hajózták be a tengerentúlra. Hogy tulajdonképpen mekkora is ez a szám, azt csak találgatni lehet. Az 1450 és 1850 között elhurcolt afrikaiak számát hozzávetőlegesen tíz-tizenötmillióra becsülik. Leszármazottaik szintén rabszolgaként tengették életüket, s az ő munkájuk nagyban hozzájárult a gyarmatosítók anyagi gyarapodásához, miközben a kolonializmus tönkretette a fekete kontinenst.
S hogy mekkora kárpótlás illetné a valahai rabszolgákat? Hogy lehet-e egyáltalán pénzzel megváltani a gyarmatosítás bűneit? Az afrikaiak azt mondják, ők az egyedüli csoport, akik még nem kaptak jóvátételt, miközben a holokauszt zsidó túlélőinek vagy az amerikai indiánok kárpótlása már javában folyik. Két évvel ezelőtt egy afrikai konferencián 777 ezer milliárd dollárt állapítottak meg kártérítés gyanánt – az elveszett emberi értéken túl beleszámítva a kontinens elhurcolt kincseit is.
A téma szakértője, Ellis Cose még egy lényeges különbségre hívta fel a figyelmet a Newsweek magazin minapi számában megjelent cikkében. Az afrikaiak és az afroamerikaiak ugyanis mást és mást követelnek – míg a Latin-Amerikában, a Karib-szigetvilágban, illetve az Egyesült Államokban élő feketék főként pénzbeli juttatásban reménykednek, addig az afrikaiak a jóvátételt szívesen gazdasági és pénzügyi segítségre „váltanák”, megelőlegezve ezzel az Új Afrikai Kezdeményezés elnevezésű fejlesztési programot, amelyet Thabo Mbeki dél-afrikai elnök mutatott be a genovai csúcson a világ legfejlettebb országai és Oroszország (G8) képviselőinek. Az afroamerikaiak mindezt kisebbfajta árulásnak tekintik.
Mindenesetre kétséges, hogy az afrikaiak képesek lesznek-e akárcsak egy fikarcnyit is kicsikarni a rabszolgaság valahai haszonélvezőitől, illetve azok jogutódjaitól. S ha mégis, vajon az ENSZ-nek lesz-e elég tekintélye ahhoz, hogy érvényesítse az afrikaiak követeléseit akkor is, miután a durbani konferencia véget ért.
A szomorú valóság az, hogy a kárpótolandók legfeljebb egy „Sajnáljuk!”-ra számíthatnak, s a látszat ellenére bizony már ez is előrelépésnek számít. Bill Clinton amerikai exelnök 1998-as afrikai körútján elítélte az Egyesült Államokat, mivel az a rabszolgák munkájából profitált egykoron – nyíltan azonban nem kért bocsánatot. A világ azóta is adós ezzel.