„Apám álmát folytatom”

Így nézett ki az egész kastély, ezek alapján el lehet képzelni, milyen állapotban volt, amikor megvettem – Lovice két kifakult, rongyos kárpitú karosszéket emel felém a raktárban, amelyek szerinte a felújítás előtti állapotokat szimbolizálják. A rozoga bútordarabok azonban nem maradnak itt mementónak, néhány ügyes mesterember révén megmenekülnek az enyészettől, ahogyan az egész kelecsényi kúria megmenekült, köszönhetően Ullein-Reviczky Lovice Máriának.A budapesti születésű, magyar és angol illetőségű hölgy anyai örökségét és egész eddig keresett pénzét a kastély renoválásába fektette. Hogy ezen a pénzen miért nem Zürichben, esetleg New Yorkban él, ahogyan korábban tette, és miért tervezi eladni London előkelő negyedében, Kensingtonban álló családi házát is? Ezekről a kérdésekről is beszélgettünk, amikor új lakóhelyén, Kelecsénypusztán meglátogattam.– A férjemmel épp Budapestről a Mátrába autóztunk, amikor megláttam az épületet. Teljesen romos volt, nekem mégis nagyon megtetszett – emlékezik vissza az első találkozásra. – Akkoriban már sok kúriát megnéztem, de mindegyik valamilyen település közepén állt, házakkal körülvéve. Egész életemben zajos nagyvárosokban laktam, végre egy csendes helyet szerettem volna, ezért döntöttem el azonnal, hogy megveszem a kelecsénypusztai kastélyt. Szerencsém volt, mert éppen akkoriban bocsátották árverésre.Az épület valóban nyugodt és festői környezetben, éppen két falu között, Nógrád megyében fekszik. A teraszról a török korban épült szandai vár romjai láthatók, előttünk rózsakert, távolabb erdők, amerre a szem ellát. A gyönyörűen helyreállított kastély azonban nem pihenésre szolgál, mint első pillantásra hihetnénk, hanem kulturális központként funkcionál majd. Július elején avatta föl Mádl Ferenc köztársasági elnök, Lovice ezzel édesapjának, gróf Ullein-Reviczky Antalnak állított emléket, aki a két világháború közötti politikai élet egyik jelentős szereplője volt: barátja és munkatársa Teleki Pálnak és Kállay Miklósnak. Az egykori újságcikkek tanúsága szerint mindenki fényes karriert jósolt neki. Neve még leendő miniszterelnökként is szóba került. A jóslatok azonban – jórészt ismert okokból – nem váltak be, és Ullein-Reviczky Antal az emigrációban töltött évek után Londonban hunyt el 1955-ben, hatvanegy esztendős korában.Érdemes felidézni ennek az ígéretesen induló pályafutásnak az állomásait. Születési helye Sopron volt, ez a város fontos szerepet játszott az életében, ahogyan ő maga is befolyásolta Sopron sorsát. „Ullein-Reviczky Antal volt ugyanis – mondta egy 1993-as visszaemlékező beszédében Kállay Kristóf, az egykori miniszterelnök fia –, aki egy ügyes sajtókampányon keresztül meggyőzte a szövetséges nagyhatalmakat, hogy Sopron városában, amelyet a trianoni békeszerződés Ausztriának adott, engedélyezzenek népszavazást. Sopron magának Ullein-Reviczkynek volt az otthona, és bár a népesség nagyrészt német eredetű volt, elsöprő többség szavazott a Magyarországhoz való tartozás mellett.”Ullein-Reviczky Antal kettős pályán tevékenykedett. A debreceni tudományegyetemen a nemzetközi jog tanára volt, számos tanulmányt tett közzé, fő műve e tárgyban A trianoni szerződés területi rendelkezéseinek jogi természete, amely két francia kiadás után 1943-ban itthon is megjelent, és alapműnek számít. Diplomáciai pályáját az első világháború után kezdte, szolgált a bécsi, a párizsi, a zágrábi követségen, 1938-ban a magyar külügyminisztérium sajtóosztályának vezetője lett. A sajtó külügyi irányítójaként erősen támogatta Teleki Pál, majd Kállay Miklós Nyugat-barát politikáját. Levelezéséből és visszaemlékezéséből is kiderül, hogy mindkét miniszterelnökhöz szoros baráti kapcsolat fűzte. 1943 szeptemberétől stockholmi követként maga is részt vett a nyugati nagyhatalmakkal folytatandó béketárgyalások előkészítésében, Német háború – orosz béke című könyvében részletesen és dokumentumokkal alátámasztva beszámol ezekről az elszánt, de, sajnos, eredménytelen próbálkozásokról. A nácik által hatalomra segített Sztójay-kormány föllépésekor pedig Svédországban az alábbi sajtóközleményt adta ki: „Ez az úgynevezett magyar kormány törvénytelen. Alkotmányos országban, mint Magyarország, a törvényes kormány lemondásának és új kormány alakításának nem az a módja, hogy egy idegen hatalom az ejtőernyőseivel megszállja az országot, és a maga kreatúráit ülteti kormányként a nyakára. Nyilvánvaló, hogy a jelenlegi magyar kormányt, a kormányzó távollétében, erőszakkal és fenyegetéssel kényszerítették rá az országra. Magyarországon e pillanatban nyílt diktatúra van, amely a megszállók szuronyaira támaszkodik. Én változatlanul tovább képviselem a független Magyarország utolsó legális kormányát.” Pár nappal ezután megfosztották magyar állampolgárságától, 1945-ben pedig hivatalosan lemondott a diplomáciai pályáról. A későbbi évek történéseit lánya idézi föl.– Stockholmból nem térhettünk vissza Budapestre – mondja Lovice –, az új kormány nem tartott igényt apám szolgálataira, nagyon nehéz időszak volt ez számunkra, főleg az ő számára, minden reménye odaveszett. Megszűnt az állampolgársága, nem volt munkája, így először az anyai nagyanyámhoz költöztünk Isztambulba, édesanyám ugyanis az ottani, akkor már elhunyt brit főkonzul lánya volt. Onnan Genfbe mentünk, nem tudom pontosan, hogy miért. Kicsi voltam, nem sokat értettem az egészből, engem akkor leginkább az foglalkoztatott, hogy a költözések miatt mindig elveszítettem a barátaimat, meg a kutyákat és cicákat. Apám ebben az időben cikkeket írt különböző lapokba, és egyetemekre hívták előadásokat tartani. Nyelvi korlátok nem akadályozták, mivel öt nyelven kitűnően beszélt. Mindig kereste a lehetőséget, hol lehet élni, hol lehet dolgozni. 1947-ben Genfben publikálta híres könyvét Német háború – orosz béke címen, ami 1993-ban Magyarországon is megjelent az Európa Kiadó gondozásában. Ebben a könyvben nagyon bőséges dokumentumokkal alátámasztva igyekezett megmagyarázni a hazájában történteket, főleg Magyarország háború alatti magatartásának indítékait. Genfből a francia kormány meghívására Párizsba mentünk. Megjegyzem, apám már korábban, huszonkilenc évesen megkapta a francia becsületrendet. Mint emigrált magyarok elég zárt körben éltünk, főleg a többi magyarral tartottuk a kapcsolatot. Emlékszem, egyszer Habsburg Ottó is meglátogatott minket a testvérével. 1950-ben Londonba költöztünk, ott telepedtünk le végleg, bár apám soha nem vette föl a brit állampolgárságot. Azt mondta, ő nem érzi magát másnak, mint magyarnak. Nagyon szerette anyámat és a családot, de a szíve ide húzott.Ullein-Reviczky Lovice Máriát mindig is érdekelte a művészet, ezért Londonban a Central St. Martin nevű iskolába iratkozott be, ahol festőket, szobrászokat, ruhatervezőket képeznek. A nagy párizsi divatcégek vezetői közül is sokan végeztek ott. A iskola befejezése után rövid ideig az angol társasági élettel ismerkedett, majd dolgozni kezdett. Édesanyja barátnője, Habsburg Anna ajánlására a The Antique Porcelain Company nevű cégnél kapott állást. Először a londoni galériájukban dolgozott, később New Yorkban és Zürichben. Tizennyolcadik századi fajansz- és porcelángyűjteményekkel, francia bútorokkal, reneszánsz ékszerekkel foglalkozott. A későbbiekben művészeti szakértőként tevékenykedett, tanácsokat adott a világ legnagyobb gyűjtőinek és múzeumainak.– Negyvenéves tapasztalatra épül az itteni tevékenységem. A kelecsényi kastélyban ugyanis mindent én tervezek meg, és általában a környékbeli mesterek kivitelezik – hangsúlyozza Lovice, aki természetesen a kastélyon is végigvezet. Az épület kívülről napsárga, az ablakkeretek sötétzöldek. Belül mindenhol a pasztellszín dominál, jellemző a visszafogottság és az elegancia. A falakon nincsenek festmények vagy egyéb díszek, kevés a bútor, jól érvényesülnek a gyönyörű kristálycsillárok. – Ez a legszebb festmény – mutat ki az ablakon. Amit lehet, Magyarországon szerzett be, de azért akad néhány egzotikus dolog, például az indiai selyemből készült függönyök, amelyeket Londonban varratott meg, és ötezer kilométert vezetett a terepjáróval Kensingtonból Kelecsényig, hogy idehozza, mert repülőgépen nem lehet szállítani ilyen súlyos holmit. Ezt az utat már legalább ötször megtette az utóbbi időben, a rendszeres étkezést régen elfelejtette, de ezt nem panaszképpen mondja, mert „amíg élünk, csinálni kell valamit, utána lehet pihenni”.– Az angol sajtóban elég kevés szó esik Magyarországról – jegyzi meg, ezért a megnyitóünnepségre meghívta Hamswort urat, a Dailly Mail tulajdonosát és más fontos személyeket is. – Havonta egyszer utazom Londonba és vissza, a repülőgép mindig tele van utasokkal, sok turista jön Magyarországra, és a beszélgetések azt mutatják, hogy mindenkinek nagyon tetszik az ország: az utóbbi években mintha friss szél áramlott volna be.Amikor itteni befektetésének a nagyságrendjéről faggatom, kitérő választ ad.– Nem is akarom tudni – legyint. – Annyit mondok, hogy teljes mértékben saját beruházás: megvettem és felújítottam egy romos kúriát, be kellett hozni a vizet, a gázt, a telefont, beállítottam kétszáz számítógépet. Renováltattam az egykori cselédlakásokat, garázsokat, raktárakat, új teraszt építtettem, tereprendezést csináltattam. Szóval el lehet képzelni, hogy nem kevés pénzbe került. De úgy gondolom, meg kellett tennem, ezzel apám álmát folytatom. Azt szeretném, ha méltó emléket tudnék neki állítani. Ez a munka életem legnagyobb kihívása. Társadalmi, politikai és kulturális fórumot kívánok itt teremteni az Európai Unióba integrálódó Magyarország számára. Szemináriumokat, kulturális rendezvényeket lehet a kúriában tartani: a legmodernebb technika biztosítja, hogy a leendő vendégek ne szakadjanak el a külvilágtól. Szeretném bemutatni mindazt, ami Magyarországon érték. Az idehozott pénzen gondtalanul élhettem volna a világ bármely részén, de őszintén mondom, itt érzem magam a legjobban. Ebben a pillanatban számomra Magyarország a legizgalmasabb hely. Érezni lehet, hogy napról napra előremegy. Apám egy 1954-ben publikált cikkében azt írta, hogy Magyarország egyszer majd újra visszatér a nyugati demokráciák közösségébe, egy osztatlan Európában. Ez hamarosan meg is történik, hiszen az unió előszobájában vagyunk. Nagy ünnep lesz számomra, ha bekerülünk, és nem lesz országhatár Kensingtontól egészen Kelecsényig.