Mivel jóval többe került volna Magyarországról szállítani az árváknak szánt javakat, a szeretetszolgálat embere, Szilágyi Béla Saigonban vásárolta meg a kisteherautónyi ajándékot. A Ho Si Minh-városi magyar főkonzulátus udvara két napig egy ázsiai paichoz hasonlított – a kereskedők ide hozták a piacokon megnézett és kialkudott portékát. Tíz darab bicikli, hat Singer varrógép, pólók, alsóneműk, több doboz gyógyszer, orvosi eszközök, tankönyvek és iskolaszerek, sporfelszerelések gyűltek az udvaron – a város piacán és boltjaiban minden kapható, amit a nyugati árúbőséghez szokott vásárló elképzelhet. Csak éppen minden negyed- vagy nyolcadannyiba kerül. Szász Dénes főkonzul például minden elképzelhető barkácseszközt megvásárolt az intézetben lakó kamaszfiúknak, mégsem sikerült kétszáz dollárnyinál több dongot elköltenie. Az árusok mindegyike tartotta a szavát, egyetlen kivétellel: a szandálokat szállító cég nem a katalógusból kiválasztott terméket hozta és nem annyiért, mint amennyiben előzőleg megegyeztek. A baptisták nem vették át az árut – utólag derült ki, ez a cég volt az egyetlen állami tulajdonú vállalkozás azok közül, amelyekkel kapcsolatba kerültünk...
Saigon különben egyre inkább egy lüktető nagyvárosra hasonlít, mintsem arra a képre, amely a hollywoodi filmeken edződött idegenben él: az égő házak és menekülő amerikai katonákkal zsúfolásig tömött helikopterek ideje már rég a múlté, de Ho Si Minht életető, egyenruhában masírozó dolgozókat sem látni. Itt kapitalizmus van még akkor is, ha egy párt az úr – az utcákon multinacionális cégek óriásplakátjai, egyre több ember zsebében mobiltelefon csörren, és sok helyütt dollárban lehet fizetni a kóláért.
A főkonzulátusról hajnalok hajnalán indulunk, de az utak mellett mindenütt szaladó, tornázó, tollaslabdázó vietnamiakat látni – soha nem hittem volna, hogy a világon akad olyan hely, ahol tömegek űzik a reggeli tornát. Az úton nem egyszerű a közlekedés – mint kasból a méhek, úgy jönnek minden irányból a biciklik, kismotorok, háromkerekű alkalmatosságok –, itt villanyrendőrnek, közlekedési szabálynak túl sok értelme nincs, a duda és a bátorság dönti el az áthaladási sorrendet. Az utak minőségéről jobb nem beszélni – bár a fővárostól Moc Bai határállomásig gőzerővel épül a négysávos, Indokínát átszelő autóút, a túlzsúfolt asztfaltcsíkon tankcsapdányi gödrök nehezítik a haladást.
Az úton végigkísér Takács László is, aki a magyar külügyminisztérium munkatársaként Kambodzsával (is) foglalkozik. Ő többször járt errefele – 1992 májusától egyike volt annak a száz magyar rendőrnek, aki a vörös khmerek uralma alól ébredő országban előkészítette a szabad választásokat.
– A kilencvenes évek végéig nem vállalkoztam volna erre a feladatra – vallja be utóbb. – Akkoriban mindennapos volt az éjszakai banditizmus – az országúton fegyveresek állították meg az arra járókat, vámot kérve az áthaladásért. Néha még egy kismotor is elegendően nagy vagyonnak számított arra, hogy elvegyék érte az életet.
A vietnami határon a diplomata jelenléte ellenére majd háromnegyed órát tart az áthaladás. Akkor még sokalltuk az elvesztegetett időt – a határ másik oldalán azonban hat óra is kevés volt ahhoz, hogy a kamiont beengedjék az országba. Trópusi körülmények közt – harmincöt fok meleg, hetven–nyolcvan százalékos páratartalom – aszalódunk a tűző napon, miközben az arany nyakláncos, karkötős, -órás vámparancsnoknak lábat mosnak, cipőt pucolnak és körmöt reszelnek alázatos szolgalelkek. A mindenható hivatalnok – kisujját elegánsan kinyújtva – néha két mobiltelefonon is beszél egyszerre, de a gyötrelmeinket feloldó fejbólintásra nincsen ideje. Mivel nem ismerjük a helyi lekenyerezési szokásokat, mi is inkább telefonálgatunk – hat és fél óra főkonzuli, minisztériumi és még ki tujda, milyen közbenjárás után aztán feltekerik a sorompót, és mehetünk a kambodzsai úttalanságba.
Menetrend szerint, délután négy órakor megérkezik a monszuneső, a hatalmas zápor azt is elmossa, ami korábban útnak látszott. Különben a rizsföldek közt kanyargó földút jobb a meglehetősen ritka aszfaltozatnál – előbbiben legalább nincsenek éles peremű, tengelyszaggató gödrök. A levegő cseppet sem hűl az eső hatására, csak csöpögőssé válik – a bőrünk, ruhánk, csomagjaink nyirkosak lesznek, már mindenütt viszket, és egyre nehezebbé válik a lélegzés. A kamion meg-megcsúszik, a kísérő autó a sártengerben elakad, bokáig dagasztunk a sárga dagonyában, míg sikerül újra útnak indítani. Húsz–harminc kilométerenként szigorú szemű hatóság vizslatja gyanakvóan a papírjainkat. Besötétedik, s késve érkezünk a Mekonghoz, a komp csak reggel hatkor indul újra.
Ázsiában vagyunk – az ott lébecoló emberek száz dollárt kérnek a soron kívüli beindításért. Sokalljuk a pénzt – az országban tizenöt–húsz dollár a havi átlagkereset, s különben is: kambodzsai árváknak vinnénk a segélyt. Ez az érv – úgy tűnik – meghatja az időközben előkerülő kompmestert, aki nagy kegyesen megengedi, hogy beindítsák a kompot, majd aludni tér. A győzelem örömével megyünk a munkásokhoz, akik mégsem hajlandóak felengedni a hajóra. Már lökdösődéssé fajul a vita, mire újra előjőn az álmos szemű kapitány, hogy tisztázza a helyzetet: ő nagy kegyesen csak azt engedte meg, hogy pénzért átvigyenek, szó sem volt ingyenes segítségről. A biztonság kedvéért ő teszi el az ötven dollárt – nappal még az egyet sem éri el a tarifa –, mi pedig gazdagabbak leszünk egy tapasztalattal.
Az út alig több mint kétszáz kilométerét végül huszonegy óra alatt tesszük meg – hajnali kettőkor senki sincs ébren Bakuban, tanácstalanul téblábolunk a kihaltnak tűnő településen. Fél négy körül találunk valakit, aki elvezet az árvaházba, ott még lerakjuk a teherautót, aztán – mivel a katasztrofális állapotú közös vécében-fürdőben nincs víz – némi macskamosakodás után térünk aludni a fapriccseken.
A többhektárnyi területen fekvő intézményt Norodom Szihanuk uralkodó megrendelésére eredetileg pedagógiai főiskolának építették a hatvanas évek közepén. A vörös khmerek hatalomra jutásáig, 1975-ig több ezren végeztek itt – többségüket meggyilkolták az értelmiség szisztematikus kiirtását elrendelő Pol Pot emberei. A kegyetlenkedő hordák elől az intézmény sem menekülhetett – földig rombolták az épületet. A polgárháború után az országban ezrével csatangoló árváknak adtak menedéket a romok, egészen 1982-ig, amikor magyar társadalmi szervezetek összefogásának eredményeként hazai építőmunkások két és fél éves megfeszített munkával újjáépítették az egész telepet, új kutat ásva csatornázással, elektromos rendszerrel látták el az iskolát. A kambodzsai–magyar Barátság gyermekváros mintaintézménye lett az országnak – működésének fénykorában, a nyolcvanas évek végén kilencszáz gyereknek volt otthona. Aztán megváltoztak az idők Kelet-Európában, a árvaházat elfeledték. A kilencvenes években a magyar segítséget csak az országban ENSZ-miszsziós szolgálatot teljesítő száz magyar rendőr által felajánlott egynapi kereset, vagyis az így összegyűlt hétezer dollár jelentette.
– Jelenleg külföldről csak az Aspeca segít minket – mondja Prak Savang, az árvaház igazgatónője. A kambodzsai gyermekeket pártoló francia társaság (innen az árvaház nevében a francia szó – A szerk.) huszonhat gyereket támogat összesen havi 295 dollárral. A helyi kormánytól a fiúkra 15 600, a lányokra pedig 17 600 rialt kapnak, utóbbi valamivel több, mint négy dollár. Mivel nagy a szükség, levelet írt a miniszterelnöknek, aki azóta magánvagyonából havonta egymillió rialt, kétszázötven dollárt küld, ez sokat segít az élelmezési gondokon. A gyerekek állítólag napi háromszor esznek, desszert havonta kétszer kerül az asztalra. Ha valaki megbetegedik, és tizenkét évnél nem idősebb, ingyen kezelik egy külföldi segítséggel működtetett kórházban. Az idősebbekért már fizetni kellene a járási intézményben, ha volna miből. A húsz állandó alkamazottat az állam fizeti, a gyerekek nagy része még ma is egy kismotor csomagtartóján érkezik – a beszállító az úton találta. Az igazgatónő szerint jelenleg nincs HIV-pozitív a lakók közt. Aki volt, azt már eltemették.
A kicsik zömének már megvan a külföldi örökbefogadója. Ottjártunkkor egy francia házaspár vitt el egy másfél éves csöppséget, az újdonsült szülők nem akartak nyilatkozni döntésükről. Régen magyarok is fogadtak innen örökbe gyereket, de ez évekkel korábban történt. A baptisták érdeklődésére az igazgatónő sorolja a legszükségesebb dolgokat: nagy teljesítményű generátor a villanyfejlesztéshez, vízszűrő berendezés a monszunidőszak alatti zavaros innivaló szűrésére, pumpa a szárazságban szükséges szivattyúzáshoz.
A megbeszélés után a gyerekek előtt adjuk át az adományt. A többnyire mezítlábas gyerekek maguk húzzák fel a vadonatúj szandált, a nagyobbak polókat, sportfelszerelést kapnak. Senki nem megy el üres kézzel – a torokszorító pillanatok után rögtönzött műsorral köszönik meg az ajándékot.
A délután a telep megismerésével telik. Az egyik hatalmas teremben angolul tanulnak éppen. Apámnak van egy almája, skandálják a gyerekek a példamondatot, de sokan sem az apa, sem az alma szó pontos jelentésével sincsenek tisztában. A lányok a kútnál mosnak, a szobák egyszerűen berendezettek, de tiszták. A konyha puszta látványától kiütést kap az európai. A gyakorlott Kambodzsa-látogató Takács László nem döbben meg, szerinte ez bőven meghaladja az ottani átlagot.
Búcsúzkodás előtt Szilágyi Béla elmondja: a közel egymillió forintnyi támogatás csak a kezdet, a látogatás másik fő célja a tájékozódás, az igények felmérése volt. A Magyar Baptista Szeretetszolgálat hosszú távú együttműködést tervez a kambodzsai – magyar árvaházzal, ennek pedig szívből örültek a helyiek, akik jól tudják, külföldi segély híján vajmi kevés az itt élő gyerekek esélye az emberhez méltó élethez.
Már az alig harmincnégy kilométerre levő főváros, Phnom Penh elővárosában zötykölődünk, amikor oldódni kezd torkunkban a gombóc. Jó tízezer kilométerre Budapesttől egy ötdolláros szandállal megvásárolható száznyolcvannyolc gyermek pár napnyi boldogsága.
autópiac
Ezek a legnépszerűbb keveset futott használtautók
